Kis magyarázatul: a magyar életérzésről írni teljesen szubjektív, és különben se lenne értelme írni róla, mert az életérzések pillanatnyi állapotok. Egyedül azért van értelme írni róla, mert a pillanatnyi állapotokat védjegyként szokás értelmezni. Pityu ismét komoly vizekre evez. Pityu prédikál. Pityu, a hazafi megmondja... ajjaj.

Ostorral tüzet gyújtó bőgatyájú budapesti fölálló bajszáról lenyalva a pörkölszaftot fölpattan a lovára, és belenyilaz hármat a horizontba, mert három a magyar igazság. Ehhez képest az már valóság, hogy mindig a vesztes oldalra állunk, meg hogy sírva vigad a magyar, meg hogy búbánatos az arcunk, meg hogy büszkék vagyunk a múltunkra.

Az utolsó a legjobb: büszkék vagyunk a múltunkra. Ez a mondat legtöbbször úgy olvasható, hogy "büszkék a nem létező nagy múltjukra". Két észrevétel: #1 magyar nyelven írnak ilyet #2 magyar ír ilyet. Minek általánosít, ha kapásból ismer egy kivételt? A nem létező nagy múlt pedig kicsit fájó dolog: a múltat mindenki a magáénak érzi, mégis tudatosulnia kéne mindenkiben, hogy a történelem az egy önálló tudomány. Állítani, hogy nagy múlt, kis múlt, nem kéne mindenkinek. Ez egy szakmai vita, ne follyon bele minden balos meg jobbos, hagyják ez a tudósokra, úgy, ahogy a kvantumfizika megválaszolatlan kérdéseit is. Arról nem is beszélve, hogy a büszkeségnek nyoma sincs, amikor valaki részeg elkeseredésében a dicső múlt után sír: egyszerűen csak elkeseredett. Egy liberális tőke után sír, egy konzervatív meg a múlt után. Úgyhogy a magyar nem >büszke< a múltjára. Persze ha egy német társaságban rátör a kisebbségi érzés, előhúzza a lovasíjász kártyát, nem vitás.

Sírva vígad a magyar... az a magyar vígad sírva, aki nem kapja meg az "asszonyát". Erről ennyit. Ennyi erővel a francia is sírva vigad, adott esetben (bár állítólag ők valamivel ritkábban kerülnek "adott esetbe") Igaz, sírva vígadás közben nálunk többnyire a politika és a történelem jön elő, míg egy franciát nem tudok elképzelni úgy, hogy sírva idézi fel IV. Henriket, vagy de Gaulle-t. Mi magyarok is leszarnánk a múltunkat, ha ütős lenne a jelen. Persze nem ártana, ha a béna jelen fölötti fröccsözgetésben inkább a jövőről álmodozna mindenki, nem pedig Attiláról! ATTILA MEGHALT.

Na, aztán ez a vesztes oldalra állás... Hogy az Uniónak már nincs sok hátra, mert beléptünk, stb. Talán inkább arról van szó, hogy kis állam vagyunk, kis gazdaság gal, és ha egy tömörülés már az ilyen kis falatokra is ráfanyalodik, akkor annak már nincs sok hátra. "Nem a kakas kukorékolása hozza a hajnalt" (valaki, talán Herdel? És tök másra mondta) Azért fanyalodik rá a kis falatokra, mert nagy falat már nem vár rá. Anglia is mikor fogadta szövetségesévé az Egyesült Államokat? Mikor már porbafingó volt. A különbség az, hogy az USA onnantól vált "nagy falattá" - nálunk meg ilyesmi nem fordult még elő...

A búskomorság pedig az éghajlat és a domborzat miatt van. Délről mediterrán hatás, ami kis könnyedséget, kis engedékeny lelkiismeretet, kis lazulást eredményez. Nyugatról óceáni hatás, ami kis érzéketlenséget, magasabb tűrőképességet hoz; Keletről pedig szárazság vagy nagy hideg, ami az emberből a vegetálást váltaná ki: "csak ez múljon el, a többit majd utána". Így aztán egy kupacon van a korrupt balkanida, az angol rendőr, meg a céltalan vodkás. (kicsit tudományosabban ld. Montesquieu) Jól megkeverve: a céltalan irányít, a balkanida ellenőriz, akinek meg van önfegyelme, dolgozik. Ilyen felállásban ki ne lenne feszült, melyik nép ne lenne búskomor?

Ezek nem védjegyek, ezek következmények.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.