Az Iszker mentén vonultunk Szófiába, és az Iszker duzzasztásai szépek voltak.


Esőt mondott erre a napra is, de nem lett. Szófia meghódítása azzal kezdődött, hogy egy Y kereszteződést elrontottam, úgyhogy egy külvárosi lepratelepben kavarogtunk ködben, náthásan, hát nagyon szarul indult az akció összességében. Matyit megkértem, hogy iránytű, valamint mondja meg merre van Észak, és így már mindjárt világosabb lett az útszerkezet, a kereszteződésekben merre kanyarodás, meg minden. Szépen be is értünk, szépen le is parkoltunk, de rám is átragadt az aggodalom a bazilikát fotózva, hogy kerékbilincset kapunk a tilosban parkolásunkért. Egyszerre gondoltam azt, hogy egy balkáni országban, ahol az autósok testületileg szarják le a parkolási tilalmat, ott egy parkolóban nyugodtan parkolhatunk, és azt, hogy a külföldi rendszámot meglátva jól lehúznak minket a rendfenntartók. Szófiában fejlődött ki bennem az a nagyon fontos utazási alapszabály, hogy az ember ha nem biztos abban, hogy helyesen cselekedett, ne foglalkozzon a kérdéssel, amíg ki nem derül a valóság. Le kell szarni a parát, és élvezni az uticélt! Vagy ha annyira ólomcsizma az ember nyakán a dolog, akkor változtasson rajta. De ne csinálja egyszerre a kettőt: uticélélvezés és parázás. Szóval egy normális képet sem tudtam készíteni a bazilikáról, folyt az orrom, vörös csillagokat kerülgettem,

és közben a rám is átragadt aggodalom miatt folyton azon stresszeltem, hogy csak nehogy kerékbilincs! A helyes megoldás az lett volna, hogy keresünk egy olyan parkolót, ami nemcsak nekem tűnik parkolónak, hanem az utitársaknak is, valamint nincs kint a parkolni tilos tábla (egy olyan parkolót képzeljetek el, mint az Andrássy út oldalútjai, csak dugig parkoló autókkal).







Így miután az első épülethalmazt lefotóztuk, visszarohantunk a békésen parkoló Luigihoz. Ez egy újabb halott pontja volt a túrának: a Rila nem jött össze, most meg Szófiában vagyunk, de ez a város szívás. Nincs itt semmi hangulat. Fotóztunk kényszeredetten, de igazából semmi extra. Lefotóztam egy OTP bankot, meg egy Rájfájzent (cirilből visszaírva), ennyi. Utolsó reménysugár valami tér volt, amit szemfülesen észrevettem a térképen. Odaevickéltünk a nagy forgalomban, leparkoltunk egy megnyugtató helyen, és minden jóra fordult. Először is egy aluljáróban ettünk valami gyros-félét, de nem volt benne hagyma és csípős, ellenben rizs az nagyon. Ezt azon a nagy placcon ettük meg, amit kerestünk. A közepén egy kultúrház-szerepű nyolcvanas években épült furcsa épület volt, a tér egyéb részén pedig velünk egykorú emberek gangoltak, és ilyen ekkor fordult elő először. Egészen eddig a napig nem láttunk fiatalokat Bulgáriában.

A hagyma nélküli rizses gyros ébresztett rá arra, hogy hogyan lehet instant városnézést élményszerűen kivitelezni. Egy kis gyomor-élmény képes más színben láttatni a várost, szóval mindenki figyelmébe: ha egy óra van csak egy városra, először egy gyomros, aztán tömegközlekedés egy megállót, jegy nélkül, aztán őrült fotózás, aztán futás vissza a járműhöz. Aktuálisan a kajának örül az ember, azon gondolkozik, miközben fényképez. Otthon pedig már csak a fényképek maradnak, azon meg minden olyan érdekes, mert az ember csak az érdekes dolgokat fényképezi le. És így a helyszínen is megvan az élmény, meg odahaza is.




Éjjel értünk Vidinbe, a komphoz, de előtte még megnéztünk egy erődöt. Bulgáriában alig láttunk várat, ezzel együtt összesen hármat. Ez is egy béna kiszállunk-fotózunk-visszaszállunk lett volna, ha a várfal nem kínálja magát tálcán. Még pár szót előtte: egy kőtengeren át vezetett az út, vörös homokkő-szerű képződmények, amit úgy kell elképzelni, mint a bárányfelhőket, csak vörös kőből, és nem az égben, hanem a dombokon. Pontosabban ezek a bárányfelhők a dombok maguk. A 10 kilométeres szakaszon egy óra alatt jutottunk keresztül, mert fotózni kellett. Én nem próbálkoztam, mert már felhők mögött volt a nap, és nagyon zajos lett az a néhány, amit mégis kattogtam. Monumentális környék volt, hihetetlen szép. A vár pedig fellegvár volt, tehát a hegytetőn az erőd, a hegyoldalban-nyeregben pedig a város, szép nagy minarettel. Bulgáriában egyébként nem jellemző a minaret, mert ortodoxok, nem pedig muzulmánok. Ez a minaret valószínűleg török műemlék volt. A város viszont Csontváry-festmény hatású volt, bár ismét mondanom kell, Bulgáriában ez a törökös-bosnyákos hangulat egyáltalán nincs meg, ez a város véletlenül volt ilyen.
A vár kapuja zárva volt, ugyanakkor nagyon érdekesnek tűnt ami bent lehetett, úgyhogy a kőszegi várfalon kiskoromban begyakorolt mozdulatokkal az egyik bástyasarokban megpróbáltam fölmászni, de nem sikerült, ellenben a következő már okés volt. Három méter magas lehetett a fal azon a részen. A művészbejárót egyébként sokan használhatják, mert a fű kicsit meg is volt kopva a környékén.

Innen tovább Vidinbe, ahol az autóban aludtunk kényelmetlenül.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.