A Half Nelson katartikus film, ideális vasárnapi. A zenéje *nagyon* jó. Sajnos meg kell vennem a filmzenét, mert az alternatív út ez esetben nem járható. Ez egy annyira jó film, amiről én már nem is tudok mit írni. Jók az arányok; klisék kikerülve; nem Nelsonnak hívják a tanárt.

Charlie Parker játszott egyébként egy Half Nelson című számot (többek közt ugye.../tényleg nusi, nem nálad van a CD-m?), Half Nelson minden bizonnyal egy olyan dolog az amerikai kultúrában, mint a "knock, knock - Who is there?": mi alapjáraton nem értjük. Tehát sokat gondolkoztam, miért lett Half Nelson a film címe ha senkit sem hívnak Nelsonnak benne, arra jutottam, hogy a címmel visszautalnak valamire, amit én nem tudok.

Half Nelson filmzenét keresve bukkantam rá a Sparks együttesre, akiknek az első albumuk Half Nelson néven is ismert, hivatalosan csak Sparks. Beatles-alternatíva.

Meg ha már írok: cimborinával tegnap Echoes of Pink Flyod koncerten voltunk a Jókai klubban (Rick Wrightra emlékeztünk). Nincs szívem gonosznak lenni, mindig óriási dolog, ha játszanak. De azért néhány tanulságot:

• a kevesebb fény hangulatosabb
• akkor a közönség is pulzívabb
• a színpadon ráflesselnek arra, amit csinálnak
• cinetripet! okvetlenül. Hogy ez eddig miért nem hiányzott?...
• Szaxofonosimre és Basszermilán nélkül most szétesett volna a produkció
• a Sárik vokálja jó, csak össze kell csiszolni a Pink Floyddal.

szép vasárnapot

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.