Ugyan ez még csak  a második januárom egy tanáriban, de meg vagyok győződve róla, hogy a januárok már csak ilyenek:

Egy tanár számára felkelni januárban legalább olyan nehéz, mint elaludni. Elaludni azért nem tud, mert addig halogatta a tennivalókat, míg az álmosságra hivatkozva le nem feküdt - ott aztán álmatlanul forgolódik, felkelni pedig azért nem, mert egész éjjel rosszul aludt, és mindig akkor a legpuhább a párna, mikor csörög az óra. A hétvégét pihenésre használja fel, a tennivalókat majd hétfőn gyorsan bepótolja, de vasárnap megbetegszik.

Ha órát tart, úgy érzi ilyenkor megfeledkezik a problémákról, és csak a pillanatban van benne, és a gyerekekért van ott, ahogy mindig - valójában lassan beszél, magánál tartja a szót, arcára van írva a fejfájás, és a legkisebb rendbontást is a lehető legrosszabbul reagálja le. Hajlik arra, hogy elengedje a már elfogadtatott büntetést, mondván, hogy mindenkinek lehet rossz napja, vagy túlzott büntetést szab ki dühből, mert fáradt.

A tanáriban aztán remegő kézzel rohan a kávéhoz, extra adag cukrot tesz bele, de nem segít semmit. Kimerülten leül az asztalához, adminisztratív feladatokba már nem fog. Helyette megszólítja a közelében lévő kollégákat, és kibeszélnek valakit.

Mikor helyettesítésre kérik, fájó semmittevéssel próbálja elverni az időt, a diákokat és magát is halálra kínozza az unalmas beszélgetni próbálással. Az óra negyedénél néhányan már bepróbálkoznak a kikéreckedéssel, és az óra hátra lévő részében arról beszélgetnek, hogy miért nem maradhatna el az óra inkább.

A menzára menet sóhajtva köszön a kollégáinak, mondják egymásnak együttérzően: "Már csak négy nap szombatig!" Az ebédlőben aztán a zsivajban ül magába roskadva, és üveges, nihilista tekintetével szépen lassan elveszi minden gyerek felhőtlenségét. Nem fegyelmezi magát, ő is kritizálja az ebédet. Mócsingos a hús, üres a leves, kicsi az adag, satöbbi - veti oda a közelében ülőknek.

A folyosón ha "letámadja egy diákja", néhány mondatot használ csak a kommunikációra, úgymint "Igen." "Nem." "Keressen meg holnap!" A diák csalódottsága felbosszantja, és még utánaszól, hogy "Nem értem, egy x éves ember miért nem tudja megoldani a problémáit önállóan!"

Utolsó óráján végig az megy, hogy "így nem lehet tanítani", csak a gyerekek magaviseletével foglalkozik, végül feladja, és öt perccel hamarabb hazaengedi őket, és azzal a lendülettel már lent is van a tanáriban, pakol be a táskájába, és rohan a villamosra, hogy még a gyerekek előtt elhúzzhasson a megállóból.

(nem ismerek senkit, aki egyszerre mindezt a tünetet produkálná - a biztonság kedvéért ez is legyen leírva)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.