Tizenegy óra, ülök a busz emeletén, magasról nézem a rengeteg embert az utcán: a kövéren imbolygó alsó osztályt, mennek az egyfontos boltba, meg az Icelandba, meg az Asda-ba, utukat szegélyezik a hitelt nyújtó bankok és a MoneyShop. Gyalogolnak, hatezer szatyor a kezükben, benne rengeteg akciós kacat, futotta rá a segélyből, ez az élet értelme. Jó volna autót venni, de az állam nem ad, munkahelyet meg nem biztosít. The Barley Moe, zöld csempével kirakva az oldala, arrébb a White Lion, annak bordó csempéje van, sörtől savanyodott tekintetű veterán alkoholisták cigarettáznak a bejáratuk előtt. Kávézó, teaház, kebab, kávézó, teaház, kebab szekvencia a továbbiakban. Bedminsteri főutca. És hát ott van a sok üzlet és bank között a lengyel bolt, mert egy lengyel bolt Bedminster városrésznek is jár, benne magyar háztartási keksz, kint meg egy lengyel lány söpör, szájában cigi, haja csak úgy kibontva, fehér póló rajta, és farmer, nem pedig sztreccs nadrág kapucnis pulcsival és felkontyolt hajjal. Apró, de szembetűnő különbség, és elég ahhoz, hogy az arcára ülő függetlenségre felhívja a figyelmem. Annyira kilóg a sorból az a tekintet! A busz nem tud továbbmenni a forgalmi káosz miatt. Végignézek a járdán, mindenki rezignált arccal hömpölyög, nem is tudnám megmondani, mi a különbség a sepregető lengyel és a többiek arca között. Egy dologban biztos vagyok: otthon sok ilyet láttam. Ott nőttem fel, ismerem az arcok jelentését, itt megfejthetetlen üresség minden egyes blazírt tekintet.

Azok a szutykos belvárosi boltok, az az undorító hármas metró a szomorú emberekkel, a kispesti lapostetős szociplázák, tövükben a csövesekkel, az angyalföldi nyugdíjasok, a sörözések az Árpád-híd lábánál a kavicson, a város körbebiciklizése ha elszakadt a cérna, a rakparti bringaút a Duna mindkét oldalán, a Soproni, a Dreher, a Kőbányai, mikor melyik volt akciós, és az utca borongós arcai, még a szélmalomharc hangulata is. Hiányoznak.

Emlékszem mit írtam, mikor elhatároztam, hogy kijövök: az unió egy egységes munkaerőpiac, mindössze átmegyek egy másik városba, ahol több a munka. Mondták, hogy nem olyan rózsaszín, de hinnem kellett a dologban. És tényleg csak ennyi: másik város, ahol van munka. Csak én nem vagyok az, akinek lennem kéne. Haza akarok menni.

Dóri, a magyar munkatársam is így van, meg a barátja is, úgyhogy ez biztosan egy ilyen fázis. Ők is októberben jöttek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.