Egy ilyen szép kesernyés-narancsszínű iniciáléval kezdem. December 24-a óta biciklivel járok munkába. 90 munkanap, 1372 kilométer. Nem fogadalomból, vagy elhatározásból, hanem egyszerűen a szükség hozta így: megbízhatatlan a busz-szolgáltatás, és a menetrend is rossz. Ez alatt az idő alatt többször is találkoztam "Bringázz a munkába!" felszólítással, úgyhogy sokszor gondolkoztam már ezen az ügyön. Bringázzon a hóhér, ezt mondom én.

Előnyei vannak persze. Ha többet használom a biciklit, többet kopik, hamarabb kell alkatrészt vennem, vagy szerelőhöz vinnem, és többet is eszek, hiszen az én esetemben 700-800 kalóriával többet égetek (komoly dombokat küzdök le, és hosszú az út), mintha busszal mennék. 700-800 kalória az dupla ebédet jelent, ami nem ingyen van.

Félretéve a szarkazmust, tényleg előnye a biciklinek, hogy az ember szabadabb az autósoknál is: az én menetidőm mindig ugyanannyi, ha van dugó, ha nincs, ha esik a hó, ha nem, egyedül a szembe szél dob néha +5 percet és +200 kalóriát a projekten. A káros anyag kibocsátás minimális, és kabátra sem kell költeni. Az ökológiai lábnyomom tehát átlag alatti, és ez akár jó érzéssel is tölthetne el.

Munkába menni biciklivel kicsit több, mint felpattanni rá és szélben lebegtetni hajam emlékét a kopasz fejemen. Egyik dolog az, hogy az ember megizzad. Nekem a gyors a kényelmes tempó, feszélyez, ha a forgalomban megtöröm a ritmust, szóval megizzadok keményen. Ahhoz, hogy ne izzadjak meg, olyan lelki erőfeszítést kell tennem (kontroll), ami fárasztóbb a fizikai leterhelésnél. A verejtékről pedig annyit mindenképpen le kell szögezni, hogy beszívja az ember ruhája, és munkába igyekezve ezzel a kérdéssel foglalkozni kell, mert a bűzt könnyű kivédeni, de a látványt nem. Persze lehetnek kollégák, akiknek a csatakos pirospozsgás az igazi. A másik dolog pedig az eső. Az esztétikumra nem adok többé. Egészen a közelmúltig egy olyan biciklit tapostam, amire nem lehetett sárhányót szerelni, úgyhogy életem hátra lévő részében még akkor is sárhányót fogok tenni a seggem alá, ha csak gyalog megyek valahová. Nem volt más választásom, sztoikus nyugalommal kellett tűrnöm, ahogyan a 2-4 fokos télben a frissítő sáros vízcseppek pár perc leforgása alatt átszivárognak az első védelmi vonalon (nadrág), és pár másodperc múlva már az alsógatyám igyekezett egyenletesen elosztani a vizet, hogy jusson mindenhová. Sárhányó kell. De ha van is, akkor is nyirkos lesz az ember, mert az eredeti eső ellen az sem véd. Az esőkabát sokat nem segít, mert továbbcsurog róla a víz lefelé. Ha kiegészítem esőnadrággal, akkor a cipőben végzi, úgyhogy kalucsni is kell akkor már, de akkor meg már úgy be vagyok vonva műanyaggal, hogy belülről saját magam áztatom szét a ruhámat a "párámmal". És az igazat megvallva az ember hamar hozzászokik az esővízhez, és ha ezen a holtponton átlendült, akkor utána már éppen annyira lepereg róla ez az egész, mint bármelyik normális élőlényről ezen a bolygón.

Essen szó arról, hogyan bírja ezt az ember. Én olyan tesztalany vagyok, amelyik korábban is letekert hetente 20-40 km-t apró menetekkel, egyedül a munkába járást nem vállaltam be az izzadás és eső miatt. Most ez nem gond, mert a hátizsákomban viszem a mekis egyenruhát, meg a munkacipőmet, és teljes egészében átöltözök a munkahelyen. Persze ha vinnem kéne jegyzeteket, meg laptopot, akkor nem biztos, hogy beférne egy komplett öltözék. Ami igazán gond, hogy a tekerés kimerítő, és már eleve fáradtan és éhesen állok munkába, függetlenül attól, hogy otthon megebédeltem előtte. Ha vennék energiaszeleteket, meg gyúrós turmixot innék megérkezéskor, akkor ezen lehetne javítani, de még nem jutottam el odáig. Fáradtan dolgozni azt jelenti, hogy az ember nem teljesít úgy, ingerültebb, vagy rosszkedvűbb. Mikor busszal megyek, meg se kottyan a munka, mikor biciklivel, akkor a felmondásomat fontolgatom minden pillanatban. És szerintem ez egy iszonyatosan fontos összetevője a dolognak, konkrétan a legfontosabb. A biciklivel munkába járás árt a munkakedvnek. Irodai munka esetében lehet, hogy jót tesz, de mikor tanár voltam, és bringával mentem, akkor sem találtam könnyűnek.

Lényegében az fogalmazódott meg bennem, hogy teljesen értelmes dolog biciklivel menni munkába, mert az ember közelebb áll a saját természetéhez, mint más módon, és ettől sokkal épebb az önképe, amiből pedig rengeteg előny származik. De persze azt fontolgattam, hogy amint tudok, veszek autót, mert ez így nem fenntartható, és akkor jöttem rá, hogy éppen arra készülök, hogy növeljem az ökológiai lábnyomomat csak azért, mert távol lakok a munkahelyemtől. Régen a mesterek a műhelyük felett vagy mellett laktak, a parasztok is a falvaik mellett művelték a földet, az erdész az erdőben lakott, a halász a víz mellett, a király a várban, az újságíró a kocsmában. Mindenki ott, ahol dolgozott. Úgyhogy nekem is oda kéne költöznöm a mekihez. És itt kibújik a szög a zsákból: ma már más a világ. Ha gyárban dolgoznék, akkor egy gyár közelében kéne laknom? Ha szennyvíztisztítóban dolgoznék? Ha minisztériumban dolgoznék gyakornokként, akkor a legdrágább zónában kéne bérelnem lakást? De másfelől meg még mindig ott van a kérdés, hogy komolyan azért kipufogóznánk annyi üvegházhatású gázt, mert messze lakunk a munkahelyünktől? Mármint történelmileg feltéve a kérdést. Ez egyszerűen ésszerűtlen, ha távlatokban gondolkozunk.

És igen, ebben a kérdésben is oda lyukadunk ki, hogy megkerülhetetlen az erőfeszítés ebben a világegyetemben.  Ha nem most feszítünk erőt, megtesszük akkor, mikor a következményekkel birkózunk. Visszatérve a biciklihez: mikor Brislingtonba érve zihálok a dombon fölfelé, még sosem gondoltam arra, hogy micsoda környezetvédelmet csinálok éppen. Autókról ábrándozok olyankor. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.