Nem írtam, de már két hete egy másik mekiben dolgozok. Mielőtt az előző boltot otthagytam, egy rövid dilemma futott át az agyamon, mégpedig hogy szerettem volna a főnökömnek kifejezni a hálámat, hogy annak idején felvett, mert ezzel akkor is nagy esélyt adott, ha a mögöttem lévő hónapok elég gyötrelmesek is voltak. Főleg annak fényében vagyok igen hálás neki, hogy attól a naptól fogva, hogy felvett, hetente legalább egy álláshirdetésre jelentkeztem, és az elmúlt nyolc hónapban egy helyről sem jeleztek vissza. Tehát tűt találtam a szénakazalban. Viszont a hálámmal szemben pedig ott van az, hogy rendesen dolgoztam, és nem kell hálálkodnom, mert jó befektetés volt megbízni bennem. Sőt, igazából azt nem tudtam eldönteni, hogy egy angol tudna-e mit kezdeni ezzel az otthonról hozott hízelgéssel, merthogy ők elég távolságtartók. Értené-e, ha mondjuk búcsúzóul adnék egy üveg bort, vagy akármit. De végül úgy döntöttem, hogy sok ember ment már el szó nélkül, és másnap már el is felejtették őket, úgyhogy én is egy ilyen leszek. Hamar dűlőre jutottam, de csak ma nyertem feloldozást, az új helyemen. A következő beszélgetésnek voltam fültanúja a pihenőszobában:

- Mi ez itt az asztalon?

- Katie sütötte ajándékba.

- Miért?

- Mert ez az utolsó napja itt, mert megy szülni.

- És azért miért kell sütni?

- Nem tudom.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.