Amit az óévben nem akartam elkiabálni az volt, hogy megpályáztam egy magántanítói állást. Afrikába kellett volna menni egy magyar családdal, és már a magántanítónál megragadott a dolog, az Afrika szó pedig nem szorul magyarázatra: még fizetnék is, hogy mehessek. Tegnap értesítettek, hogy a három utolsó körös jelentkező közül nem engem visznek, úgyhogy most már mindegy. A dolog gondolatától is belázasodtam, de most mégsem vagyok csalódott, mert ez jól észrevehetően egy sorsesemény lenne bárki számára, konkrétan az egész életét megváltoztatja annak, aki megkapta az állást. Úgy értem ezt, hogy sorskérdésekben nem érdemes erőszakoskodni, és egyébként sem minden arany, ami fénylik. Igaz, ebben az állásban nem sok kifogásolható dolog volt, a család rokonszenves volt, a kaland páratlan, a munka jutalomfalat, a fizetés nagyvonalú.

Ennek ellenére, hogy ez a munka nem jött össze, tegnap felmondtam a munkahelyemen, ami iszonyat kínos volt, mert bár megindokoltam, de a főnököm ezeket lesöpörte, hogy hát ezeken lehetett volna változtatni, én meg nem tudtam megfogalmazni, hogy ezzel én miért nem foglalkozom. Elég szánalmas voltam. Úgyhogy nem megkönnyebbülve jöttem ki az irodából. Persze a tény az tény, hogy elmegyek a cégtől, csak hát kínosnak ígérkezik a felmondási idő.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.