A Braking Bad akkora opusz, hogy nem szégyenlek ennyivel az utolsó epizód megjelenése után írni róla. De rövid leszek. Az első három évadot szinte egyhuzamban néztem meg, akkora cliffhanger volt az epizódok végén. A negyedik évadnál ha már két részt néztem meg egymás után, a második közben már mosogattam, ami egyébként nem szokásom. Az ötödik évadról pedig már olvastam korábban, hogy giga-tera-beszarás mindegyik rész, agyvérzéssel járó orgazmust okoz az összes epizód, a filmtörténelem legprofibb munkáit tették le velük az asztalra, ehhez képest nekem pont olyan volt, mint a negyedik évad. A történet lezárása miatt viszont mégis azt mondom, ez jó volt.

Érzelmi azonosulás

A negyedik évadtól egyszerűen nem érdekelt Walter White története, rohadtul leszartam, hogy túlél-e akármit, lebukik-e, mi lesz a családjával, mert hivatalosan is egy pöcsfej lett. Nem badass, hanem dickhead. Volt egy pont, mikor úgy éreztem, nem nézek meg több epizódot, mert nem érdekel a folytatás. De aztán mindig volt egy-két karakter, akik foglalkoztattak annyira, hogy végül csak ott találtam magam a monitor előtt, és csóváltam a fejem Heisenberg jellemfejlődésén. Egészen a befejező epizódig az egész nem volt más, mint sok ember története, amiben Mr. White egyre inkább halványodott (érzelmi azonosulás szemontjából). És az utolsó epizód végén percekig csak ültem a székben, pedig úgy igazán váratlan dolog nem ért, de mégis, egészen más megvilágításba került minden.

Azzal szembesültem, hogy a forgatókönyvírók folyamatosan a kezükben tartották az irányítást. Talán még egy sorozattal sem voltam így, hogy úgy éreztem, a készítők kezében voltam. Halálbiztos profizmussal, de rideg tervezettséggel vezették az érzelmeimet. Aztán nem hangzik nagy dolognak, ami elsősorban történt, de nagyon ritkán történik meg, hogy valami tovább érlelődik még az esemény után, és ugyanannak a mondatnak vagy jelenetnek más szépségét kezdem látni. Lényegében ragaszkodtak egy koncepcióhoz, hogy a történet Walter White átalakulásáról szóljon, aki egy vegyész. Mint vegyész, a kémiában az anyag átalakulásának gyönyörűségét látja. És ha azonosulunk a karakterével, óhatatlanul fogékonnyá válunk erre a szépségre, azaz lenyűgöző jelenségnek fogjuk találni az ő saját történetét, ami univerum az univerzumban helyzet.

Karakterek

Nem érdekelt különösebben a történet későbbi része: bűnözős sorozatból vannak sokkal kidolgozottabbak, ahol a nyomozás nem csak akkor kerül képbe, mikor a sztorit lökni kell előre. Ami a szemeben a Braking Badet naggyá teszi az három dolog, ezek közül az egyik a karakterek.

A karakterírás alja a Szívek szállodája, ahol minen szereplő ugyanolyan gyors választ ad minden szituációban, és ugyanolyan érzelemvilággal rendelkezik. A csúcs az valahol itt van a Breaking Bad közelében, bár tucatnyian vannak még itt, hogy korrektek legyünk. De iszonyatosan élvezetes volt, ahogy kinyíltak a szereplők, és a sémákat átírták.

Az egyik kedvencem Marie, Mr. White sógornője, aki egy ostoba, felszínes és képmutató luvnya. De közben telibe trafálja mindig, hogy miről van szó valójában, ő az, aki a maga túllihegős, "hipokrata" módján mégiscsak az egyetlen, aki tudja, kábé mi történik valójában, és mit kell csinálni.

Óriási történet Mr. White felesége is, Skyler, az anyatípus, aki mindent visz a vállán, ennek köszönhetően ő hordja a nadrágot is, amitől egy parancsolgatós p*csát látunk benne, de az ötödik évad végére mégiscsak ott állunk, és hát basszus, tényleg mindent visz a vállán: ő nem menekülhet sehová.

Hank, Mr. White sógorát előbb ismertem a Búra alattból (bár jóval későbbi sorozat), és így duplán eladták vele nekem a tuskó, döjfös embert, aki halmozott erőfölényben van: gazdag, rendőr, elégedett. És amit vele művel a sorozat, az valami fantasztikus: a végén már inkább akartam az ő győzelmét, és akkor bumm, a befejező részben összerakják a karaktert egyetlen pár másodperces jelenettel, és - nem tudom mi történt velem - legyintek a halálán.

De estig lehetne sorolni. Pinkman szerelmei, Mike, Saul, áá, őrület, mindegy is. Skinny Pete... készen vagyok.

Stílus

A sorozat alatt is ez volt a véleményem, de így utólag méginkább az, hogy ennek az egésznek egy nagyon kitalált univerzuma volt, iszonyatos stílussal. De olyannal, ami tetszik. A Wire-t például a legmeghatározóbb sorozat élményemnek tekintem, de az annyira realista volt, hogy nem tudott teljesen bevonni a stílusába. A Breaking Bad viszont bizonyos értelemben teljesen távol áll a valóságtól, például a zenék megválasztásán is látszik, hogy sokkal inkább az életérzést kapták el, mint a tettek valódiságát. Gale Boetticher halála volt nekem az a pont, amikor azt mondtam, nem spontán a történet, de tetszik.

Olyan zenéket hallgatok, amiket korábban el sem tudtam volna képzelni. De valahogy úgy voltam vele, hogy ezt Pinkman hallgatta otthon, és ez is egy életérzés, ott van benne az a faktor, amit annyian szeretnek ebben a műfajban, és ha minden mást kizárok, és csak átadom magam annak a faktornak, akkor én is élvezni tudom. Ugyanígy vagyok Boetticher zenéivel, meg a countryval. Persze nics ezen semmi meglepő: ezeknek a zenéknek számomra is története lett, ennyi. A múltkor gondolkoztam azon, milyen lehet az amerikaiaknak hallgatni ezeket a zenéket, hiszen ők jó eséllyel ismerték ezeket korábbról is.

De mindezeken túlmenően mégiscsak visszatérek oda, hogy ez az egész sorozat a befejező epizóddal nyerte el az értelmét, de úgy, hogy a befejező epizódban semmi váratlan fordulat nem volt. Csak befejezték. Csak összeért minden, megforgatták a trágyát, és elbúcsúztatták Mr. White-ot, akit végül mégis mintha visszakaptam volna. Nem tudom.

(Off: mához egy hétre palackozom a cidert. Egyelőre furcsán néz ki)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.