Tehát ezen a nyáron unalmamban olvastam könyveket. Tudni kell, hogy idehaza nincs sok értelmes könyv, nagyjából minden tizedik ér valamit, de ezt csak azután tudom meg, miután kiolvastam. Több kellemes csalódás között volt a címben szereplő könyv (II. Vilmos császár: események és emberek az 1878-1918. évekből), ami tulajdonképpen bombaként robbant a kezemben. Kiderült belőle számomra, hogy minden tendenciózusság és átlátszó önmosdatás ellenére a fickónak igaza van: nem a németek akarták az első világháborút.

Na jó, ez nem a könyvből derül ki, hiszen mi mást állíthatna II. Vilmos német császár, viszont ez egy olyan könyv, ami tényleg mellbe vágja az embert.

Tulajdonképpen az első néhány fejezeten embert próbáló volt keresztül vergődni. Magyarázkodás arról, hogy milyen természetű ellentét volt Bismarck és az ifjú császár között teljesen időszerűtlen a 21. században, ennélfogva rém unalmas. És ugyanilyen unalmasan folytatja az ex-császár az emlékiratát: nagyszerűbbnél nagyszerűbb embereket fényez oldalakon át, sorolja a sok dolgot, amin ügyködött, akikkel ügyködött. "Hohenlohe herceg [...] szelleme finom, mely néha finoman gúnyos mellékízt árult el" "egyre fokozódott bennem a rokonszenvesen előkelő jellemű Bethmann munkaerejének és képességének megbecsülése" "Miquel [...] olyan ember volt, aki régi hagyományokban gyökerezve nagynémet módon és császárian gondolkodott, de az új idők szükségleteinek és követelményeinek is teljesen megfelelt, persze az értékek helyes mérlegelése mellett" - hogyan is máshogyan?

Lényegében a könyv fele nagyszerűbbnél nagyszerűbb államférfiakat sorakoztat fel, akikre a császár hivatalosan felnézett. Olvassa az ember az emlékiratait, és egyszerűen idegesítő, hogy a császár, aki kirobbantotta a mindent (MINDENT) megváltoztató háborút, jelentéktelen államszolgákról fecseg németes alapossággal, ahelyett, hogy narrációt adna az első világháború körülményeihez.

Szóval ha nem unatkoztam volna, sosem jutok el a könyv azon részéhez, ahol észrevétlenül valami egészen másról lesz szó. Igaz, hogy az utóbbi időben elég szentimentális vagyok, de még így is mérvadó, hogy szinte megkönnyeztem az emlékiratait ennek az embernek. Nehéz elmagyarázni.

II. Vilmos egy történelmi személy, és ennek teljes tudatában kezdi a történészeknek szánt emlékiratát. Nagyon fegyelmezetten kihagy minden olyan részletet, ami nem a történelem témaköréhez tartozik, és éppen ilyen fegyelmezetten sorról sorra leírja, melyik államférfi mit csinált. De valahogy az emlékirat végére elvesztette a hidegvérét, és csak úgy leírta a dolgokat. Meglehetősen nacionalista, amit egy császárnak igazán megbocsáthatunk, és kétségbeesett, ami viszont annyira emberi, hogy kétszer akkorát üt, mint egy közember emberi megnyilvánulása.

Két dologról van itt szó. Az egyik egy történelem-szemléleti kérdés, a másik pedig irodalmi. Irodalmi ügyben nem vagyok járatos, de nagy irodalmi hatást gyakorolt rám az a drámai indulat (arisztokratikus indulatról van szó persze), amivel bizonygatja a fickó a dolgokat. A könyv végén jön rá az ember, hogy az egész könyv a világháború narrációja volt! Azért írta le, hogy Hohenlohe mekkora jellem, meg az összes unalmas államférfi micsoda brilliáns munkát végzett, mert végső soron érzékeltetni akarta, hogy kurvára senki sem foglalkozott a háború gondolatával a környezetében. Tulajdonképpen elsiratja azt a sok jót és érdemes dolgot, amik kikerekedhettek volna, ha nem lett volna háború. Az emlékiratok végén egy megtört ember beszél, akinek a legkisebb fájdalma az, hogy őt vádolják a világháború bűnével, sokkal nagyobb fájdalom számára az, hogy Németországot mennyi jótól zárta el a nagy kataklizma.

Sikamlós kérdés, hogy az ember megfontolja-e egyáltalán a szerencsétlen császár kesergéseit. Ehelyett érdemesebb azokra a tanulságokra koncentrálni, amiket itt-ott elejt: egy vérszomjas pre-náci birodalom mindennapjai éppen olyan elpuskázott lehetőségek sorozatáról szólnak, mint egy Magyarországé. Személyes élményem, hogy az osztrákok közül a bölcselkedő fajta mennyit ostorozza magát, és ad absurdum a magyarokra néz fel a műemlékvédelem tekintetében, vagy a biogazdálkodáséban. Megtapasztalni azt, hogy egy sikeres osztrák is szorong, hogy egy sikeres osztrák is szégyenli a politikusát, hogy egy sikeres osztrák is szerencsétlennek érzi magát, egészen közel hozott az emlékiratok azon részeihez, ahol Vilmos császár nagy reformtörekvéseit intrikáló és populista politikusok húzták keresztül. Egy vérszomjas pre-náci birodalomban is éppen olyan jellemhibás a politikus, mint egy nyugdíjas kisországban. Fene hinné. Ugye azt gondolnánk, hogy a németek határozott léptekkel, kart karöltve meneteltek a világháború felé, közben meg egymás haját tépték a közbeszerzések ügyében, és ha háború veszélye merült fel (többször is), az is legfeljebb egyike volt a töketlenkedésre való nagyszerű lehetőségeknek.

Ahogy az egész könyv végül kikerekedik, hogy egész más lesz belőle, de az elején leírtak segítségével, hát az valami nagy hátraszaltó.

II. Vilmos csak a végén mondja ki summás véleményét, de tulajdonképpen elejétől fogva ennek a kijelentésnek készíti elő a terepet: a németek csak veszíthettek egy háborúval.

Ez már a sikamlós része a témának. Egyszer olvastam Cecil Rhodesról. A téma megkövetelte, hogy olvassak többet az imperializmusról. Tanulságos.

Ha az ember ezkről fogalmakat alkotott, egészen másként hat, ha egy bukott német császár azt írja: nem akartak a németek háborút. Ha így volt, ha nem: 1914 előtt legalább három esetben utasították vissza a különböző háborús felkéréseket: francia-német hadüzenet az angolok ellen a búr háború alatt, angol-német hadüzenet az oroszok ellen csak úgy, és a többi. Ezt figyelve beszédes, hogy végül amin beindult a dominó, az Osztrák-Magyar Monarchia ügye volt, nem Németországé. Persze nem szent az akkori német kancellár, a császár, meg az osztrák-magyar oldal, nem ezt gondolom. Viszont figyelemre méltó az, amit az emlékiratok éppen csak megpendít: volt olyan hatalom a győztesek között, akinek érdeke volt egy háború legkésőbb 1914-ben. Hogy aztán az USA járt vele a legjobban, az egy nem várt fejlemény.

Érdekes könyv.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.