A héten tartják a fenntarthatósági témahetet, amivel egyebek közt felhívják a jövő generációja figyelmét a fenntarthatóság fontosságára. Március 19-én Kaposváron tartott ennek keretében egy rendhagyó tanórát Áder János. A tanóra pontos képet ad a magyar oktatás helyzetéről. Igaz, hogy Nyitrai Zsolt kisiskolás közönsége háttérbe szorítja a köztársasági elnök erőfeszítéseit, de azt már mások megénekelték.

Először is: Áder János nem fért bele 45 percbe, valahol a 65. percnél elkalandozott a figyelmem, és sejtéseim szerint valahol a 70-75. percnél ért a végére. Megértem a problémáját: annyi mindenről kell beszélni, de olyan kicsi az óraszám. Az időkeret viszont nem változtatható, látjuk, mi lenne a megoldás, de nem mer szólni senki sem: köztársasági elnök úr, lejárt az ideje. Nem minden nap érkezik egy kaposvári iskolába a köztársasági elnök, szóval ha kell, reggelig hallgatjuk mi a naccságát.

Másodszor pedig: valami egészen szürreális dolog történt: a "megnéztük"-et úgy kell érteni, hogy kivetítőn az élőzést néztük az iskola aulájában. Áder ugyanis nem a mi iskolánkba jött. Gyönyörű füzért alkot a talpnyalásról az eset. Reggel az igazgatóhelyettes tájékoztatta a tanárokat, hogy a 3. órában lehetőség van nézni a termekben az élő közvetítést, azaz adminisztratíve is legális eltérni az éves tantervtől, ahol ez releváns. Fontos a fenntarthatóság, és Áder János bármekkora pecás, mégsem őt tartom a téma szakértőjének. Ha élőben jelentkezett volna a felcsúti mesterséges szigetről, ahol az ember és a környezete harmonikus kapcsolatáról papolt volna, vagy a Városligetből, ahol a fák fontosságáról beszélt volna, az irónia miatt megnéztem volna. 

Az első óra után aztán az igazgatóhelyettes arról tájékoztatta a tanárokat, hogy a 3. órában az aulában nézzük inkább közösen az eseményt. A közösen alatt könnyű volt azt érteni, hogy azok az osztályok, akiket a tanáruk erre kényszerít, de ezt a lipsi képzelgést pillanatok alatt felszámolta a vezetőség: a rendezvény minden osztálynak kötelező. Magamban kis kárörömmel nagy téteket tettem meg a békésebb tanárok utólagos felháborodására: Nem lesz itt 4. óra sem, utána meg terelje vissza a medrébe a diákokat, aki tudja. Hiszen ismerem én az ilyet: Áder ha csak 10 percet késik, már pontossági rekordot dönt, és ha belefér a 45 percbe, nemzetünk újjászületésére bármelyik percben számíthatunk. 

Nem mondom, hogy egy iskola életét hazavágja, ha nemcsak a harmadik, hanem a negyedik óra is elmarad, de mindez egy aznapi döntés eredményeként nehezen tervezhetővé teszi az életet. De az iskola az életre nevel, és az élet valóban nehezen tervezhető, különösen a NER-ben, ahol a törvényi környezet egy gyermeknapi gumivár stabilitásával egyenlő.

Iskolánkban egyébként nagyszerű szakmai munka folyik, a tanárok is és a vezetőség is a színvonal emelésén dolgozik, ezért sem írom le, hogy ez hol történt, mert a történet általánosabb tanulsága az izgalmas. Az intézményvezetőnk menet közben Kaposvárra utazott, hogy személyesen vegyen részt a rendhagyó tanórán, tehát a helyettesekre volt bízva, hogy a koncepciót keresztül verik a méltatlankodó tantestületen. Mindig a saját felelősség elvét hangzotatom a diktatúrák kapcsán, tehát egy pedagógiailag nehezen indokolható döntést én vajon végrehajtok-e, vagy nem. Ez esetben a helyettesek végre hajtották, a tanárok nem lázongtak, egyetlen kolléga szögezte le, hogy ő a dolgozatát megiratja, mert már elege van, hogy mindig van valami. A napirendünkön elkövetett indokolatlan erőszak miatt feldúlt lettem, és a tanterembe menet azt mérlegeltem, mit kell tennem: levigyem-e az osztályt az aulába, vagy tartsak órát?

Áder János nem pusztán köztársasági elnök, hanem egy fideszes politikus, aki egyetlen olyan törvényt sem dobott vissza a parlament elé, ami ellen amúgy konkrét utcai tiltakozások is zajlottak. Ő, a köz elnöke, állampolgári közösségünk összefogó tisztviselője egy csicskáztatott bajusz csupán, aki a budavári palotájában mindent aláír, amit a fidesz az orra alá dug, függetlenül attól, hogy felvet-e bármiféle aggályt. Áder János persze tevékeny a klímavédelem területén, jogász végzettsége mellett kikupálta magát jégsapka-olvadás és tó-kiszáradás ügyben is, bár szigorúan szakmai értelemben nem tett hozzá a témához semmit, következésképpen Áder János nem az a szakértője a témának, akinek az élőzött előadását egy iskolával az aulában megnézném.

Egy magas állami pozícióban lévő ember hétköznapi ismeretterjesztő előadását kötelezően megnézni kísértetiesen olyan, mint egy magas állami pozícióban lévő ember szart sem érő tudományos munkáját kötelezően idézni, ha a publikálni akarok. Úgy 1952-ben helyezném el a séma fénykorát.

Másfelől a fenntarthatóság fontos téma, és az együttműködés képessége is az: igazgató nem én vagyok, és az igazgató nincs itt, hogy a döntéséről lebeszélhessem, ezt a kört ő nyerte. Ma én szolidírítok a döntésével, holnap ő az enyémmel. A diákokkal ismertettem a helyzetet: témahét van, Áder Kaposváron órát tart, és a téma fontosságánál fogva ezt mi most kivetítőn meg fogjuk nézni. Magamban pedig undort éreztem magam iránt, hogy a nyilvánvaló tébolyra nem mondok nemet.

A szituáció abszurditását még jobban aláhúzta a rendezvény kezdete: a konferanszé megköszönte a köztársasági elnök jelenlétét, megköszönte a polgármester úr jelenlétét, a képviselő úr, az államtitkár úr, az államtitkár-helyettes úr, az intézmények igazgatóságát igazgató úr jelenlétét, és megköszönte még egy sor fejes jelenlétét az eseményen, amit ő "rendhagyó tanórának" nevezett. Tehát egy diákoknak szervezett program első három sorát politikusokkal és helyi csinovnyikokkal töltötték meg, a célközönséget nemcsak utolsóként köszöntötték, hanem háttérbe is tolták. Szintén jelzi az oktatás helyzetét.

Áder János lendületes motyogással kezdett neki a mondandójának, hamar megragadta az aulában a vászonra bámuló diákjaink figyelmét, kb. 30 percig kussban hallgatták tisztelettel a köztársasági elnök urunk beszédét. Interaktív része is (online szavazás) volt az előadásnak, egészen 2019-szagú volt: az előadást nem befolyásolta a közösségi válaszadás, de hazugság lenne azt állítani, hogy meg sem kérdezték a közönséget. És csak azért nem nevezném modernnek, mert a didaktika tudománya nagyjából az 1800-as években fedezte fel, hogy a diák figyelme véges, a 45. percben véget kell vetni az információközlésnek. Az már csak lipsi hőzöngés, hogy 15-20 perces koncentrált munkával kell kalkulálni, mert a gyerek tanuljon meg viselkedni, és kész.

Nálunk emiatt a 35. perctől kezdve fokozódó zaj keletkezett, ami a 60. percre olyan hangossá vált, hogy nem is lehetett érteni a közvetítést. Nevezzük Ádert karizmatikus előadónak, de egyrészt nem az, másrészt fizikai értelemben mi egy vászonnak adtuk meg a tiszteletet, és a hangzavar sem Ádernak szólt.

Én a kezem alatt lévő osztállyal a zajt kihasználva megbeszéltem, hogy a jeladásomra egyszerre felállunk, és a székeinkkel visszamegyünk a terembe. A dolog be szokott válni: az összehangolt akciók profizmust és magabiztosságot sugároznak, és valóban így történt: az igazgató-helyettes meg sem kérdezte, hová megyünk, és később a tanáriban sem kérdezte tőlem senki, hogy én a diákjaimmal miért hagytam el az aulát. Nem is tudtam volna tömören összefoglalni: 65 perce néztünk egy vásznat szünet nélkül közönséges iskolai székeken. Nem tudtuk, hogy ilyen hosszú lesz, tehát a wc-t és egyéb tennivalókat mindenki úgy tervezte, ahogy egyébként szokta, a diákok koncentráló képessége egyértelműen elfogyott, és a vásznon látható információkat milliószor láthattuk, tehát a köztársasági elnök úr iránti tiszteleten kívül semmi sem indokolta, hogy ilyen kollektív kínzásnak ÖNKÉNT kitegyük magunkat. Az agyrémnek nem az vetett véget, hogy Áder a mondandója végére ért, hanem hogy a 70. perc után valamikor az egyik diák a telefonjával rácsatlakozott a projektorra, és lekapcsolta azt.

Az önkéntesség a legtanulságosabb a dologban: sem az igazgató nem akarta ezt a dolgot annyira, hogy személyes jelenlétével felügyelje a közös áderjános-nézést, sem Áder János nem akarta azt, hogy őt iskolások kötelezően meghallgassák kínok kínjával. Tehát egyszerűen ott ült 500 diák, akiknek már minden baja volt, de tisztelték annyira a tanáraikat, hogy ülve maradtak, noha beszélgetve. Ott ült 20 tanár, akiknek szintén minden baja volt, senki sem úgy készült, hogy ez egy hosszabb lélegzetvételű tortúra lesz, de tisztelték annyira az igazgatójuk döntését, hogy ülve maradtak.

A dolgot könnyű lenne úgy láttatni, hogy lényegében beköszöntött a személyi kultusz időszaka, de ezt az áldozatot az égvilágon senki sem kérte a fidesz részéről. Nem is tudtak róla, így nem is tudták volna, ha elmarad. Mi mégis meghoztuk ezt az áldozatot. Ezen a ponton erős a gyanúm, hogy Rákosi születésnapjára verset író iskolások története mögött is a tanáraik, nem pedig a Párt állt. És ha ez így van, akkor fel kell tenni a kérdést, vajon milyen más károkat okozunk, mikor "tisztelünk valakit". Mikor kérés nélkül ilyen dolgokat teszünk. Mikor anélkül kínozzuk magunkat, hogy azt bárki elvárná, vagy díjazná. Semmit nem tanultunk a 20. századból.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.