Lassan közeledik az első digitalizált tanítási hét vége, az ember tisztábban lát, többet tud, stb.

Pont az iskolabezárás bejelentése előtt nem sokkal történt velem a következő eset. Először is busszal kezdtem járni. Újévi fogadalom volt, de végül az autóm állapota és a spórolás lett az oka, hogy busszal kezdtem járni, február végétől. Teltek-múltak a napok, lassan a falu is, meg a város is napirendre tért a sokkoló újdonság fölött: a tanár úr csicska busszal jár, mint egy gyerek. Túléltem. Sőt, sokkal több emberrel kerültem kapcsolatba, mint előtte. Lali elpanaszolta, hogy már alig bír élni, hogy mindenhol a cigányokat szidják, mióta volt az a gyöngyöspatai ítélet. Az utcámban lakó festőművésszel is sikerült pár szót váltanom. Több diákommal is beszéltem, akik a reggeli busszal járnak. Délutánonként még több diákommal beszélgettem a buszvégen, akik mindenféle buszokra vártak. Másokkal is beszélgettem, komolyan kezdett olyan érzésem támadni, hogy van személyes kapcsolatom emberekkel. Nemrég költöztem vadidegenként erre a környékre, ilyen értelemben ez örömteli fejlemény volt.

És akkor eljött az emblematikus nap is: minden nap ugyanarról a kocsiállásról öt perc eltéréssel két busz is indul, ugyanabba az irányba, csak az én falumban az első busz nem áll meg. Fáradt voltam, gyengének és kimerültnek éreztem magam, mérlegeltem, nem a vírus dolgozik-e bennem, és felszálltam az első buszra a tömeggel.

A falum egy zsákfalu, van egy kanyar, ahonnan nyílik egy keskeny aszfaltcsík, ami bevisz a településre. A kanyar előtt nem sokkal hátra fordult az előttem ülő nő, akit egyszer már láttam, de nem tudtam hová kötni. Azt kérdezte, én abba a zsákfaluba megyek-e. Mondtam, igen. Hát hogy ez a busz ott nem áll meg. Egyből kapcsoltam, hogy az első buszra szálltam fel, de a nő is egyből mondta a tanácsát: menjek, szóljak a buszsofőrnek, hogy tegyen ki a kanyarnál. Mentem, szóltam a buszsofőrnek, 'napot! Ne haragudjon, így és így, rossz busz. Megállt a kanyarnál. Leszálltam, a busz tovább, emeltem a kezem a nőnek, hogy köszönöm. Öt perc múlva jött a jó busz, intettem neki mint Romániában. Megállt, felszálltam, megköszöntem, leültem, bevitt a faluba. Micsoda figyelmes, rugalmas , jó szándékú emberek!

Rá egy hétre: napok óta ülök a házamban, vagy a kertet rendezem. Boltba is legfeljebb kenyérért kell mennem, a szomszéd faluba. Igyekszem csak délelőtt foglalkozni a diákjaimmal, mindenki tele kérdéssel, technikai problémával, néhány gyereknek nyoma sincs a digitális térben. Szövegértéssel küszködők most a pokol tornácán egyensúlyoznak, a cybergyerekek viszont halálra unják magukat. Gondolom. Mert fogalmam sincs. Néhány diák kínjában a Facebookon ír rám, kérdezi, hogy amit beküldött, azt megkaptam-e, jó-e. Amúgy mit csinálok, hogy vagyok.

Új helyzet nekik is, nekem is. Ahogy az órámon azonnal akartak reagálni, ha valaki rájuk írt, most az otthonukban akarnak azonnal reagálni, ha én küldtem ki a google classroomban egy feladatot. Határidő: jövő hét. Már aznap beadják a feladatot, hiszen kiküldtem nekik. Stresszelnek is, hogy minden tanár egyszerre küldi. De nem szólnak. Anyjuknak panaszkodnak, anyjuk az osztályfőnöknek, végül az osztályfőnök be a közös tanári csoportba, hogy vegyünk vissza. Közben az igazgató küldi ki az új ukázokat, amiket most kaptak az értekezleten a központban. Sokak félreértik, én is félreértem, kontrollt és bizalmatlanságot érzek, mert csak betűket látok, mimikát, hanglejtést, testtartást nem.

Nem találkozhatunk, közben az ország is a kijárási tilalom felé tendál. A legfőbb üzenet: maradj otthon, ne találkozz, ne érintkezz. Tanár vagyok, célkitűzések mentén gondolkozom, jóformán feladatom, hogy a jelenlegi viszonyokon túllépő ideákat fogalmazzak meg. Tisztában vagyok a jelennel: jelenleg a legjobb, ha aki teheti otthon marad és nem érintkezik másokkal. Úgy 3000-re viszont jó lenne elérni, ha egy kormányzat ha hallja, hogy a másik kontinensen mi zajlik, és mi közeledik, jelentést kér, hogy mik a kockázatok, és hogyan lehet minimalizálni a károkat. Mire a baj megérkezik, már felkészülten várja a társadalom. Az egyének érzik a felelősséget, és aki gyengébbnek érzi magát a szokásosnál, jelentkezik az orvosnál, aki szintén érzi a felelősséget, és nem kergeti el, sőt, le is teszteli a vírusra (a tesztet pedig bőséggel rendelkezésére bocsájtja az állam). Aki teheti, otthon marad magától, és a boltokat sem rohanja meg, mert a kormány olyan, hogy a kommunikációja mögött nem kell sumák terveket sejteni. A lappangási idő miatt ez sem golyóálló rendszer, de ha a fertőzöttek távol tartják magukat a többiektől, akkor meg is volnánk a járvánnyal.

A digitális oktatás száz sebből vérzik, de apránként javul a helyzet, és májusra a legtöbb helyen a tanárok és a diákok digitális képességei is javulni fognak. Valami mégis elsikkad - persze nem lesz ez örökké - nagyon szomorú, hogy a kiutat a járványból az jelenti, hogy a kibertérbe szorítjuk a kapcsolatainkat. Nagyon érdekes motívum, hogy a kiutat az jelenti, hogy nem csináljuk azt, ami az emberi fajt sikeressé tette. Úgy teszünk persze, csak online, másként szólva: binárisan. 

Az oktatásra vonatkoztatva: az eddigi oktatás rákfenéje az volt, hogy a legkézenfekvőbb tanulásszervezési mód az egyirányú verbális kommunikáció volt. Ezt a digitális oktatás nem oldja meg: most is egy dolog a legkézenfekvőbb: az egyirányú szövegközpontú kommunikáció. Mindkét rendszerben harcolnia kell a tanárnak (és a diáknak) önmagával, hogy minél sokrétűbb tevékenységekkel operáljon, magyarul mindkét rendszerben van lehetőség jól csinálni.

Így élére állítva szépen látszik a szomorú dolog: a digitális tér még kevesebb részét mozgatja meg a diáknak, mint az iskolapad. Épp múlt héten adtam ki néhány osztályban projektfeladatot. Az új helyzetre való tekintettel amit elkészítenek, fotón fogják elküldeni. Végső soron minden produktumuk binárissá válik. Nem fognak órán rájönni, milyen szép is az a másik, nem fognak szagokat érezni, ami zavarná vagy boldogítaná őket. Nem fognak a zajtól szenvedni, vagy a fegyelmezett csöndnek örülni, nem fognak visszatartani egy ingert, mert a gép mögött ugyan ki látja/hallja/szagolja? Hogyan kéne buszra várva a tanárral beszélgetni, vagy hogyan lesz a buszsofőr rugalmas, és teszi ki a tanárt, hogy át tudjon szállni? Hogyan szoknának hozzá az idiótákhoz?

Viszont több egyéni erőfeszítésre kényszerülnek, önfegyelemre, digitális értesítések negligálására (nem kell azonnal megnézni, megvár!), egyszóval nagyobb tudatosságra nevel. A digitális eszközhasználat most nem halogatható egyik fél számára sem. És a helyzet amúgy sem tart örökké.

De van, aki örül, az egyik diákom írta:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.