A közhiedelemmel ellentétben a töritanárok nem szeretik a történelmi filmeket, inkább kíváncsiak rá, hogy már megint mit rontanak el. A The Great ajánlójában viszont az állt, hogy 20% történelmet tartalmaz, úgyhogy kimondottan felkeltették az érdeklődésemet.

Az első epizód néhány perc után már vitt is magával. Az előítéletem az volt, hogy a Nagy Katalin drága díszleteiből próbálnak egy B-produkciót is kihozni, hogy a költségek jobban megtérüljenek, de az első percek után ez eloszlott. Tony McNamara keze munkáját megénekelték a kritikusok, eleinte még be-be ugrottak jelenetek a Nagy Katalinból, később már én is egyre inkább a Kedvenc oroszföldi variánsát láttam a sorozatban. Zseniális. Jobbára persze mégis egy gimis pompomlány unalomig ismert történetét. A The Great jó, nem is kimondottan emiatt írok posztot, hanem ami az egészről eszembe jutott: mi a francnak mesélünk történeteket?

Töritanárként hasonló problémával állok szemben, mint egy történelmi film stábja: a többséget nem érdekli a dolog, tehát meg kell találnom a kapcsolódási pontokat. Katalin története esetében (bár ő pont nem tananyag már) az áthallás az új lány az iskolában, aki okos és szép, de még nem vívta ki a státuszát. Ellenfele az iskola bully-ja, szárnysegédjei mégis a szakkörös arcok. Ugye, így már mindjárt érdekesebb Katalin története? Valami ilyesmivel próbálkozott a Mária Teréziáról készített minisorozat is, meg a legtöbb brit és amerikai történelmi filmes produkció is: a történetet az alapokig lecsupaszítani, megtalálni a párhuzamokat a közönség személyes történeteivel, vissza aggatni rá a történelmi dolgok egy részét, de csak egy részét, és kész. Egy élet a maga komplexitásában mégsem fér bele egyetlen sorozatba, igaz? A The Greatben az nagyon üdítő, hogy ezt az álszent vissza aggatós munkafázist direkt minimálisra vették, így a néző és a produkció közé egy percig sem tolakodik be falként a 300 év távlata és a rangbéli különbség. 100%-os önfeledt sorozatnézés, mindenféle unalmas akadékoskodás nélkül.

Ősi történész kérdés, hogy a múlt történeteit lehet-e objektíven kutatni? Hogy kéne, az nem vitás, de hogy lehet-e, az már nem fekete-fehér. Ha valaki kutatni kezdi Katalin cárnő korai életét, nyilván van valami, ami számára ezt érdekessé teszi, az előtte lévő 200 év történészei számára pedig nem. Más szóval: magát a kutatási kérdést az adott kor termeli ki, még akkor is, ha a felkapott témák mellett vannak olyanok is bőven, amiket csak egy nagyon szűk réteg kísér izgatott figyelemmel. De ha az ember egy bizantinológussal beszélget is, idővel rájön, hogy a bizantinológus is meg tudja válaszolni azt a kérdést, hogy miért van a mai világban létjogosultsága az ő kutatásának. És kutatás közben biztosan nagyon ügyel arra, hogy a kutatási témáját a kutatott kor kontextusában értékelje, de a végkövetkeztetése mégiscsak a mai kor szakközönségének szól. Tehát ha egy témába belenyúlunk, a kezünk keres valamit, kiragad valamit óhatatlanul. Miért ne lehetne a történelmi filmnek is egy kérdése a jelenből a múltba? A The Great látszólag ezen is túlmegy: nem kérdez a múlttól semmit, nem állít a múltról semmit, bár a díszletek miatt néha mégis ez a benyomásunk. Aztán ez is lebomlik: a korhűnek tűnő ruhák átalakulnak korhű-szerű ruhákká a főszereplőkön, és marad egy szórakoztató komédia csupán. A dráma is lebomlik: a hangyás cár világát megszokjuk, és már egy körömletépés sem hagy maradandó emléket, az utolsó részekre tényleg csak egy szerelmi dilemma marad a kezünkben, ami persze csak akkor lenne baj, ha a sorozat történelmi akarna lenni.

Miért játszódik akkor III. Péter udvarában a történet? Egyszerűen klassz a miliő, megér egy kört? Mert itt tényleg sokszor kerül a szemünk elé valami olyan, amit korábban nem láthattunk. De roppant szórakoztató maga a karikatúra is, amit a felvilágosult abszolutizmusról kapunk. Van egy vastag könyvem Oroszország történetéről, nagyjából Katalin után valamivel akadtam el benne, és meghökkentő módon a sorozat pont a legváratlanabb helyen állít valamit a múltról, ami érvényes: a reformok realitásáról. Nem Katalin volt az első, aki ki akarta nyitni Oroszország ablakait a világra, de ő is ugyanazokat a köröket futotta, ugyanazokon a falakon csattant, mint az elődei, és halála után ugyanaz a sors várt az örökségére, mint az elődeinek. Az ember végigolvassa Oroszország történetét, és arra jut, hogy a kommunista forradalom volt talán az első, ami tartósan letérítette az országot a cárizmus és az ortodoxia útjáról, de aztán eszébe jut, hogy ma, kilencven évvel később ugyanott tartanak újra. Ez a cárizmus nem valami olyasmi, mint nálunk a vak király-kultusz, hanem egy káposztaszagú kiegyezés az elviselhetetlen és a megváltoztathatatlan között. És ebben a valóságban a felvilágosodás maga a közröhej. A sorozat mindezt úgy érzékelteti, hogy a palota világából nem igen enged ki minket. Behozza a palotába a cár atyuskáért vallásosan remegő parasztokat, ha szükség van rá, de leginkább az udvar arisztokratáival modellezi le a reformok kisiklását. A végén már nem is azért szurkolunk Katalinnak, hogy megkezdhesse felvilágosult uralkodását, hanem hogy vége legyen az őrületnek, amit részben ő szabadított el. Lehetne még hosszasan taglalni ezt, a sorozat legérdekesebb - ha nem is a legszórakoztatóbb - vonala ez.

A film egy orosz számára valami olyasmi lehet, mint németként végignézni az ezredik amerikai produkciót a világháborúról. Nem vagyok orosz, úgyhogy könnyen átláttam, hogy ez a brutalitás ami Péter udvarát jellemzi, a törés-zúzás a fantasztikus díszletek között tökéletes karikatúrája a felvilágosult abszolutizmusnak, és ugyanúgy érvényes Magyarországon, mint Poroszországban vagy Oroszországban. Már talán az első epizódban átjön a folyamatos pohárföldhözvágást kísérő egyre fásultabb éljenzések révén, hogy itt többről szól a forgatókönyv, mint röhögni a piáló ruszkikon. Csak ehhez meg kell nézni néhány filmet, és tudni kell dolgokat a világról. És akkor körvonalazódik, hogy a fő állítás nem az, hogy az oroszok barbárok, hanem a fő állítás az, hogy megépítheted párizsi mintára a palotádat, és hozathatsz Voltaire-t, vagy Voltaire-ért rajongó feleséget, ha az egész mögül hiányzik a társadalmi folyamat, akkor egy Táncsics Mihály vagy a budai tömlöcben, és csak annyit értenek meg a szándékaidból, hogy szabadon jobban érzed magad, úgyhogy kiszabadítanak. Mást nem kérnek belőled.

De ez vezet el az utolsó észrevételemhez: a fentiek ellenére ez az ábrázolásmód kifejezetten káros. Nem ennél a konkrét sorozatnál, hanem úgy általában az utóbbi évtized sorozatainál. Én nem hiszem, hogy sokat szenvedtem, de a sorozatokban parodizált, kifordított, élc tárgyává tett vadbarom-típusokkal élőben is találkoztam. Így számomra szórakoztató, ha bohócot csinálnak ezekből. De van egy generáció, aki a III. Pétereket bohócruhában látja, mielőtt a valóságban is találkozna velük. Számukra ez vicces. De nem a paródia, hanem a paródia tárgya. Sosem felejtem el 2012-ből az egyik 15 éves diákomat, aki az osztálytársa fejét a seggéhez húzta, hogy lefingja, és közben Peter Griffint idézte. Akkoriban lelkes Family Guy néző voltam, szóval vágtam, melyik jelentetről van szó, meg pedagógiailag lereagáltam a dolgot, de onnantól fogva vettem észre, hogy a prosztóság karikatúrája a szűz szemnek egyszerűen csak vicces viselkedés, nem görbe tükör, és ki ne szeretne vicces lenni? Infantilis felnőttek paródiája megnevettet minket, nárcisztikus személyek eltúlzása szuper humorforrás, de közben az egészet meg is szokjuk, a humorérzékünket csiklandozza a valóságból érkező groteszk is, és egy kirekesztő juhászbojtár alpári gondolatmenete a parlament házelnöki pulpitusán mindössze egy bizarr sztori a barátok között, ami néhány percig érdekes, mert már annyian megénekelték annyi filmben. Tudjuk: röhejes alak, az ilyet le akarja döfni a felesége, de valami agyament fordulat miatt nem jön neki össze, hiszen akkor mit néznénk tovább? Talán elborult állítás, de a Donald Trumpok megtűrt pussy grab-jének ezek a vicces sorozatok ágyaznak meg, majd megihleti a producereket, hogy eljött közénk uralkodni a vígjátékfigura, úgyhogy megéneklik őt az Our Cartoon President-ben, fölfedezik őt a régi történetekben, és egyre durvább és durvább dolgokat tesznek elénk kinevetni. Ezzel valamikor már le kéne állni, mert visszahat a társadalmunkra. Mert rohadt nehéz megállni, hogy ne nézzük nevetve.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.