Ma Pécsre utaztam, hogy vegyek esős időhöz bringás cuccokat, és a vonaton két említésre méltó dolog történt: az egyik, hogy Széchenyi Zsigmond alaszkai utibeszámolóját olvastam éppen, mikor felszállt egy srác kalapban, fekete posztókabátban és barna bőr aktatáskával a kezében. A nadrágja talán kockás volt, de elég annyi, hogy Széchenyi Zsigmond utibeszámolója 1935-ből való, éppen ott tartottam, hogy vonaton zötykölődtek. Ez a kalapos srác meg szakasztott olyan volt, mint ahogy Széchenyiéket elképzeltem, kicsit össze is zavart (tegnap néztem az 1899-et). Mindegy, a mondandóm lényege, hogy különös egybeesés volt.

A másik dolog szintén az útinaplóval függ össze: elhatároztam, hogy erről a mostani projektemről én is írni fogok. Úgyhogy:

Pontosan egy héttel ezelőtt, majdnem ugyanebben az órában elém ugrott egy őz, amint vezettem haza a ködön át Budapestről ide a faluba. Már csak 30 kilométer volt hátra, de hát ilyen ez. A kocsit hazavágta. Annyira nem, hogy ne lenne értelme megjavíttatni, ugyanis szerkezetileg meg a motorteret tekintve nem sérült, de a burkolatban keletkezett kár akkora, hogy én azt most nem fogom tudni kiköhögni.

Nem is akarom stresszelni magam miatta, mármint hogy "ha falun élsz, autó nélkül nem megy" meg "autónak lennie kell" és társai. Nem akarom sajnáltatni, sajnálni sem magam - egy mondat erejéig mégis: vagy szakmát váltok, vagy elfogadom, hogy autóm most nem lesz egy darabig.

Visszatérve a biciklire: Greta Thunberg óta foglalkoztat a környezettudatosság komolyabban, és akkor is volt egy autó-gondom, mégpedig az előző autóm váltóját javították éppen egy vagyonért. Egy hónapig busszal jártam dolgozni, és eleinte úgy éreztem, hogy ez lesz a hosszútávú megoldás. De a menetrendhez igazodás meg a munkám nem igazán fér meg egymással csak úgy kompromisszumok nélkül, úgyhogy egy hónap után visszaültem az autómba. Bántott a dolog, ezért legalább a biciklizést próbáltam visszahozni a hétköznapjaimba a régi időkből. Először csak kirándulgatni mentem biciklivel, aztán néha napján dolgozni is. Idén márciusban már nagyon megterhelt az ársapkás üzemanyagár is, és egy kis-balatoni iskolai biciklitúra ráébresztett arra, hogy meg sem kottyanna a faluból betekernem dolgozni (16 km).

A tavasz és nyár során a biciklizés minden korábbinál természetesebb része lett a hétköznapjaimnak, és szeptemberben elhatároztam, hogy esős időhöz is szerzek felszerelést. Hétfőkön, szerdákon és péntekeken biciklivel jártam dolgozni, és csak keddeken és csütörtökökön autóztam. Persze volt, hogy napot cseréltem, ha éppen biciklis napon esett az eső. Így végül még csak ma vettem meg az esős felszerelést. A héten a vasárnapi autó-törés miatt minden nap biciklivel mentem dolgozni, amit kellemetlenné tett az egész hetes esős idő.

Mikor Bristolban dolgoztam, ott is minden nap bringával jártam be dolgozni, igaz ott csak 8 km volt az út (cserébe ott dimbes-dombos, itt meg most sík), és rendszeresen eláztam. Ott tanultam meg magamról, hogy az eső nem zavar. Mérhetetlenül izzadékony vagyok, emiatt pedig jóformán nincs különbség a napsütésben biciklizés és az esőben biciklizés között. Mindenhogyan kell váltás ruhát vinnem a munkába. Mikor Bécsben éltem, az egyik télen biciklis ételfutárnak álltam, és ott (meg síelés közben) értettem meg, hogy a tél és a nyár között a biciklin nincs olyan nagy komfort-különbség, mint a szélcsend és a szélvihar között. A hideg ellen a biciklin könnyű védekezni: leginkább egy jó kesztyű és sapka kell, a kezemen és fejemen kívül a többi testrészem pillanatok alatt kimelegszik. Így állt össze a téli felszerelésem: száraz cipő biztosítása, könnyű de meleg polárkesztyű, akármilyen sapka, mackónadrág, póló, arra meg valami polárfelső.

Itt a mostani környékemen egy újdonság volt: a köd és a sötétség. Itt hónapokkal több köd van, mint az ország más részein, valamint a ritkás településhálózat miatt az utam 90%-án nincs közvilágítás. Következésképp a láthatóságomon kellett ma leginkább javítanom. Minden tapasztalatom ellenére hülyeséget csináltam: vettem egy klassz láthatósági bringás esőkabátot, mert a láthatósági polárpulcsi nem volt a méretemben. Mire ma este a vasútállomásról hazatekertem (15 km), csurom víz lettem a kabát alatt. A hét során háromszor "áztam el" és mindháromszor közel szárazon érkeztem az úticélomhoz, mert a rám eső cseppeket elpárologtattam (és mert polár anyag). Az én esetemben a biciklis esőkabát szóból az "esőkabát" úgy értendő, mint valami indián szakrális ruhadarab, ami eláztat. 

A sötétségről még pár szót, aztán elég is lesz mára: rohadtul féltem, ahogy a vasútállomást és a települést magam mögött hagyva kihajtottam a sötét lapályra. Korábban is tekertem már éjszaka haza, de most borús volt az idő, így a holdfény nem érvényesült. Zavart, hogy az őzek és szarvasok között fémcsöveken és két kereken utazok. De legalább ma sikerült egy elég fasza lámpát vennem. Na jobbról, vagy balról ugrik a szarvas? Legalább a kátyúkat látom rendesen.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.