Hát most nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni magam, úgyhogy az egész ügyből hiányozni fog néhány logikai részlet, de a többit megírom.

Múlt héten csütörtökön úgy éreztem, hogy árnyéka vagyok önmagamnak, nem működnek a tanórák. Fogalmam sincs menet közben, mi lesz a következő lépés. Az egész óraszervezési folyamatot egy idegenvezetéshez tudnám hasonlítani: kapok egy 20-30 fős csoportot, mutassam be nekik a város egy részét. Előkészítem a dolgot nyilván, eldöntöm, miket nézünk meg, mit csinálunk, milyen élmények lesznek. Van egy vízióm, hogy milyen élményben akarom részesíteni a csoportot, és aztán idegenvezetés közben ezt a víziót követem. Ha az egyik programpont nem a vízió irányába mozdítja el a csoportot, akkor a városról meglévő tudásom alapján akár rögtönzök is egy extra programpontot, persze folyamatosan szem előtt tartva, hogy mik azok az élmények, amiket semmi szín alatt sem lehet kihagyni a városba látogatónak. És a múlt csütörtöki érzésem olyan volt, mintha képtelen lennék átlátni a várost, és egyáltalán nem lenne vízióm az élményt illetően. Az adott programpont közben nem tudnék tendálni a következő programpont felé, nem tudnám a csoportot ráhangolni a következő dologra, mert nem tudnék egyszerre az aktuális helyről beszélni, és közben a következő tennivalóra is meg a nagy vízióra is gondolni, ugyanakkor reagálni is a csoport felől érkező impulzusokra.

Mostanában két dolgot is másként csinálok, mint általában, és ezek közül az egyik a biciklivel munkába járás. Ez napi 2x40 perc tekerés, 2x17 kilométer. Ezen a héten kísérletképpen csak a biciklizést építem be a hétköznapjaimba, meglátom, hogy milyen lesz a hetem, és egyelőre valamivel jobb. Igaz, hogy nem teljesen steril körülmények között vizsgálódok: már múlt pénteken megpróbáltam barokk zenével megalapozni a napomat, mert egy bizarr vallásos és nevelési témájú előadásban ezt hallottam, hogy a barokk zene segíti a fókuszált állapotba kerülést a magas és mély szólamok együttes megszólalása révén. Persze már a problémamegoldási kísérletem önmagában növelte a pénteki fókuszáltságomat, úgyhogy nehéz lenne rábökni a barokk zenére, hogy bizony működik, de mindenesetre pénteken összeszedettebb voltam. Úgyhogy ezen a héten nagyon ügyelek arra, hogy munkába menet milyen zenét hallgatok.

És hát sokat olvastam arról a témáról, hogy mondjuk ha iszik az ember, akkor az a kognitív képességeit hogyan módosítja 1-2 napos időtávon. Valójában mostanában tartózkodok az alkoholtól, de vannak más rekreációs lehetőségek is, amik nem járnak másnapossággal. Ahogy olvasgattam ilyen témában, hamar kiderült, hogy 1-2 napos időtávon ezek az ártalmatlan pihentető dolgok egyike-másika tud okozni olyan kognitív tompaságot, amit fentebb ismertettem. Ezen a héten ezért is inkább csak a fizikai terhelést hagytam meg.

Csakhogy eszembe jutottak emlékek tavaszról, mikor azokon a napokon, mikor nem biciklivel mentem dolgozni, edzettem otthon, és péntekre teljesen harmatgyengévé váltam a munkámban. Meg is állapítottam keserűen, hogy amit nagyjából 8 évvel ezelőtt az egyik diákom egy sportiskolában a fejemhez vágott, az tényleg igazságtalan. Ő ugyanis azt mondta, hogy kéne gyúrnom, amit én azzal utasítottam el, hogy nincs arra energiám. Ő erre azt mondta, hogy az embernek arra van energiája, amire akarja. Amit nyilván egy motivációs instagram-posztban olvashatott, és szó szerinti értelemben mélységesen igaz, ugyanakkor életszerűségében volt annyi igazságtalanság, hogy ennyi év után is még ezen rágódjak. Idén tavasszal ez csak szubjektív szinten nyert bizonyítást: péntekre szarabb tanár lettem, mintha nem edzettem volna annyit a héten. Tavaly októberben kezdtem az edzéseket, mert elértem a 99 kilót. Egészen tavaszig arra vártam, hogy majd hozzászokok a terheléshez, és nem leszek ennyire kimerült hétvégére. Mivel fogyni is akartam, inkább folyamatosan növeltem a terhelést, így a kimerültség változatlan maradt. Az akaraterőmre gyakorolt pozitív hatásáról majd máskor írok, most Churchill igazát ("Csak semmi sport!") szeretném hangsúlyozni.

Mert hogy végre rátérjek a friss felfedezésmre: a tavaszi élményem felidézése után menten rákerestem a "cognitive function + physical exhaustion" kifejezésre. Döbbenetes találati oldal fogadott: csak úgy sorjáznak a tudományos cikkek, amik arra a következtetésre jutnak, hogy a fizikai kimerülés visszaveti az ember kognitív képességeit.

A Kairói egyetem egyik bizarr tudós-triója is érdekes olvasmányt nyújt ezügyben, de számomra a legfőbb válasz egyikét ez a tanulmány adta, ahol arra jutottak, hogy 60 perces erős fizikai igénybevételt követően a kognitív kontroll nem esik vissza, ellenben a reakcióidő és a pontosság annál inkább. A másik, számomra legfőbb választ adó tanulmány pedig arra jutott, hogy a kimerültség, a teljesítmény és a figyelem egymástól kölcsönösen függ. Ez a táblázatuk különösen tetszett:

A tanulság az, hogy nem hülyeség a szellemileg kimerült emberek tiltakozása a fizikai megerőltetés ellen, mert akut esetben tényleg csak ront az amúgy is rossz szellemi állapoton. A másik tanulság az, hogy a fizikai kimerültségem és a rekreációs időtöltésem külön-külön nem okoznának gondot, de mivel hasonló hatású mindkettő a kognitív folyamatokra, ezért összeadódnak. A kettő közül a bicikli nem alku tárgya, úgyhogy nyilván a másik repül a napirendemből.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.