A szomszédasszony valahogy beletörődött, hogy biciklivel járok, és most már a megfeddését mosollyal párosítja, szinte biztat a szemével, miközben azt mondja: "vigyázzon, mert lesz magával valami" (ami annyit tesz, hogy meg fogok fázni), és valójában csalódna, ha mégsem karikáznék. Érdekes az asszonyok világa. El kellett tekernem a vasútállomásra (15 km), és bevonatoznom Pécsre, mert máskor nem lett volna időm ajándékokat venni. Az egyik ajándékom egy Elena Ferrante könyv volt, amit hazafelé félig ki is olvastam. Minőségellenőrzés céljából - mégse ajándékozzam el úgy, hogy nem is tudom milyen.

Ferrante feminizmusa egészen üdítően hat rám. A filmsorozaton (Brilliáns barátnőm) is átüt a női narratíva, ahogy szinte felidegesít a szereplők hallgatása vagy indokolatlan vaksága, és aztán a történetszál valami olyan dologra fut ki, ami teljesen periférikus az én világomban, de a szereplők viselkedésével abszolút összhangban van. Így olyan érzéssel hagy magamra, hogy ez a történet nem egy lovagregény, nem egy történelmi személy önéletírása, nem egy szerelmi történet, hanem teljes magabiztossággal utat könyököl magának egy eddig nem kanonizált fókusz. Nem tudnám megfogalmazni, de a vonaton történetesen a Véletlen találatokat olvastam (újságbéli tárcák gyűjteménye), aminek egyik témája pont ez (Mélyfúrás). Ezt írja:

"Szívesebben foglalkozom hétköznapi témákkal, azokkal a jelenségekkel, amelyeket a szokványos kategóriákba kényszerítünk, hogy elnémítsuk a lelkiismeretünket. Amikor írok, azon vagyok, hogy áttörjek a felszínen, felforgassam a mélységet, és felhozzam mindazt, amit odalenn találok." 

Ilyen módon százszor tárgyalt témákban turkál úgy, hogy soha meg nem írt igazságokat hoz fel az aljáról. Úgy is mondhatnám, hogy mintha mellékszereplők történetét tenné a főszerepbe, vagy köztes eseményeket tenne a dráma középpontjába. Korábban azt mondtam volna, hogy női finomsággal ír, de egy férfi is írhatna így, ez nem női-férfi tényező, hanem hogy neki erre volt igénye, szeme, érzéke. Kétségkívül friss technika az övé, és friss alatt azt értem, hogy korábban nem tapasztalt technika. A "korábban tapasztalt technikáról" neki többnyire az a véleménye, hogy férfiak uralta világ terméke, és ilyen módon mondhatjuk, hogy ő behozza az irodalomba a női igényeket. De mint mondtam, én nem igazán hiszem azt, hogy az írók lelke férfi vagy női lenne, mindenesetre azt elismerem, hogy az eddigi irodalom az elődökre épült, azokat próbálta meghaladni, magyarul férfiak írtak az elődeiket kerülgetve, kiegészítgetve, túlszárnyalgatva. Ferrante pedig kicsit félretolja a kérdést, hogy miről nem írtak még, és helyette azt nézi, hogy ő miről írna, őt mi érdekli.

Így vált érdekessé számomra a mai napom három női karaktere: Elena Ferrante, a szomszédasszony, valamint a könyvesbolt női munkatársa. A szomszédasszony a mi falunk Elena Ferrantéje, csak az ő művészete a férfiak mozgatása. Férje számára megadja a patriarchális szereposztás szerinti asszonyt, amiben ő a háztartást vezeti, a gyerekeket neveli, férjére szégyent nem hoz, kertjét szorgalmasan gondozza és férje "szőllejét" is rendben tartja. De aztán ha náluk alkalmatlankodok, olykor panaszkodik a férjére, amit a férje keserűen elvisel. Néha az az érzésem, hogy pajzsként használ, a jelenlétemet használja fel arra, hogy szemrehányásokat tehessen. Felnőtt fiainak kíméletlenül adja az eligazítást. Ha valakinek valamit adni szeretne, fiait vagy férjét veszi rá kérlelhetetlen egyenességgel a dologra. Nem úgy, hogy "nem kéne adni annak a szerencsétlennek tűzifát?" vagy "szerinted tudnánk adni neki pár talicska fát?", hanem "hívd át, aztán adjál neki pár talicska tüzelőt, hát hiszen megfagy!". Bőkezűségét ő méri, nem más. Ő dönti el, hogy melyik férfi érdemel együttérzést és melyiket kell inkább szekálni. Érdeklik a közügyek, átlátja a falu elitjének mesterkedéseit, a pletykák között ragyogóan szelektálja ki a valódit, de senki sem tartja számon másként, mint a férje asszonyát. A férje az álcája, az ő védőpajzsa. Intellektusát nem villogtatja értelmetlenül, az együgyű lelkek számára nem akar többnek látszani egy hagyományos feleségnél, nem akar a félszeműek vezére lenni, de ha értelmes emberrel van dolga, akkor nem takargatja a szellemi képességeit, megigényli a neki járó figyelmet. Lenyűgöz engem az ilyesmi.

Az egyik nő tehát félretolja a férfiak világát és emiatt vívja ki mások elismerését, a másik nő a férfiak világát a visszájára fordítja és felhasználja a vakságukat, együgyűségüket. A harmadik nő inkább csak kontrasztként érdekes: bementem a könyvesboltba, és a barkácsáruházakban elsajátított keserű tapasztalatomra alapozva kínosan kerültem, hogy segítséget kérjek. Tíz perc téblábolás után megadtam magam, és a hölgyhöz fordultam, aki tőlem 5 méterre állt - az üzlet munkatársa volt. Mondtam neki a dilemmámat: egy irodalom tanárnőnek szeretnék ajándékot venni. Valami filozofikus könyv kéne, de ami irodalmi körökben most sikk (tavaly Hararitól a Sapienst kaptam tőle ajándékba, ami a bennem élő történelemtanárnak örömet okozott). Tanácstalan arccal odavezetett az "újdonságok" polcokhoz, ahol négy könyvet nyomott a kezembe. Vámos Miklós: Palackposta. Beleolvastam: egy férfi gondolatai. Ferrante és a szomszédasszony fényében azonnal észrevettem, hogy ez a könyv egy férfit leköt, vagy akár nőt is, olyan nőt, akit érdekel, hogy Vámos Miklósnak mi jár a fejében, mit élt át. Nézem a másik kettőt: Joyce felbontotta a levelet, amiben a velencei ingatlanközvetítő értesítette: sikerült egy megfelelő lakást találnia számára. Joyce beleborzongott. Soha nem érzett közelségbe került a vaporettókkal, galambokkal és olajozott hajú negédes modorú férfiakkal szegélyezett élet. Megérdemli mindezt? Belépjen az új élet folyosójára, vagy maradjon a jól megszokott szobácska komfortos félhomályában? - oké, valójában a Joyce névnél már becsuktam a könyvet, a többit én találtam ki. A másik könyvet az Ethan névnél csuktam be. A harmadik könyvben Edgar Allan Poe egy gyilkos volt. Reménytelen.

Azért nem egyből Ferrantét kerestem, mert nem én vagyok az egyetlen, aki ajándékot fog adni az irodalom tanárnőnek, és az a másvalaki már tavaly megajándékozta egy Ferrante regénnyel. Gondoltam, hogy idén a regény folytatását fogja venni neki, úgyhogy nekem kreatívabbnak kell lennem. De különben ahogy a vonaton a könyv felét elolvastam, megnyugodtam, több szempontból is jó választás volt. 

Ami a bolti hölgyet illeti, meglepődtem, hogy szerelmes regényeket, egy Netflix-krimit meg egy Vámos Miklóst nyomott a kezembe. Szerettem volna, ha mutat egy könyvet, amit most fedezett fel magának, és nagyon tetszik neki, persze nem ezt kértem tőle, hanem hogy találja ki, az irodalom tanárnőnek mi tetszene. Ő pedig nem oktatott ki, nem kérdezett vissza, csak hagyott főni a levemben. Vegyen ez a férfi könyvet ahogy akar, majd segítek, ha megtanul kérdezni. Eleve egy nő honnan tudná, hogy a másik nő mit szeret? Mennyien vannak már!

Igaz, a szomszédasszonynak is vettem valamit: egy karácsonyfa díszt. Mégpedig úgy, hogy bementem egy csecse-becse boltba, és leemeltem a polcról az első manós karácsonyfa díszt. Kicsit kópés volt, úgyhogy arra gondoltam, hogy ez biztosan tetszeni fog neki. De a hátam mögött egy anya ment ki a boltból a lányával, és mindketten felkiáltottak, hogy jaj de cuki az az angyalka! Odamentem, és hát ilyen szúnyogháló-szerű kis fátyolból volt hajtogatva egy alak, amire pici angyalfej volt rögzítve, meg fehér fonal-lábai is voltak, fapapucsban. Tökmindegy, jól nézett ki, odavittem a kasszához. Ahol a kasszás a kolléganőjének megmutatta, hogy nézd de cuki, nem is tudtam, hogy ilyenünk is van. A kolléganője is odavolt. Ugyanez az őszinte és egyöntetű lelkesedés egy vasboltban, vagy egy csapágyboltban elképzelhetetlen lenne (Apa a fiának: nézd, micsoda fúrószár! - Azta, tényleg! - én is odamegyek, tényleg klassz ötvözet, úgyhogy viszem is a kasszához. Az eladó odaszól Gabinak: Gabi, ezt nézd, mióta vannak nekünk titánium-ötvözet fúrószáraink? - Hú, azt még az ukrajnai háború előtt kaphattuk, fasza, hogy még van belőle, mert a gyárat kilőtték! Tegyél el nekem párat belőle! Tizenötös is van?)

Egyébként ha nem igazi tanár lenne az irodalom tanárnő, hanem csak egy könyvmoly, akkor Tóth Gábor Ákos Balatoni Futár című regényét vettem volna neki. Ez a könyv négy különböző oldalon kinyitva is azonnal megragadta a figyelmemet: gunyoros történetvezetés, párbeszéd, amit a főhős önmagával folytat, és valódi párbeszédek akkor vannak, amikor fajsúlyos dolgok hangoznak el, a többit összegzésekkel, a szereplők kijelentéseinek összegyűjtésével vagy klasszikus narrációval intézi. Hangulatos szóhasználat.

Éles kontrasztban állt Lakatos Levente könyvével, amit csak azért nyitottam ki, mert volt egy Lakatos Levente nevű osztálytársam középiskolában, akit nagyon kedveltem. Plussz láttam a könyv hátulján, hogy ez egy jóképű író, és kíváncsi voltam, hogy mit tud egy jóképű író. Az előítéletemre rácáfolt ugyan, de a szereplők angol nevei, meg a súlytalan párbeszédek, túl direkt narrációk ezt a könyvet is hamar becsukatták velem (kábé: Andy nem értette, miről beszél Rycette. Sosem szokott Rycette köntörfalazni, de most vajon mi ütött belé? - Rycette! Mondd meg őszintén, akarsz jönni, vagy sem! - Rycette megvonta a vállát. Mintha csak azt mondaná: döntsd el helyettem - Nem tudom. Persze, akarok menni, ha te is akarod Andy! - Persze, hogy akarom Rycette! - mondta Andy, de egy kicsit aggasztotta, hogy a nő, akit szeretett ennyire szenvtelen lett hirtelen.)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.