A napomnak már megágyazott a Belügyminisztérium (de ne legyünk ilyen eufemisztikusak: a fidesz) a tanárok évenkénti minősítésének tervével és az attól függővé tett bérezés koncepciójával. Engem ugyan nem érint, mert én a fidesz másik minisztériumához tartozok, de a gyalázat jócskán felkúrt. Jó, felhergelt az a fícsör is, amin a sógorom webshopján dolgoztam, valahogy sehogy sem akart működni. Ezek mind jól rímeltek az álmomra, ami szokatlanul erőszakos volt: nem tudom mikor álmodtam utoljára háborúról, de legalább 20 éve volt, és egészen biztosan soha nem álmodtam olyat, hogy valakit egy karddal leszúrok. Ezidáig.

Ha valaki aggódna, miket álmodok: az egy külön poszt lenne, mire kimagyaráznám, de ki tudnám. A délutánom sokkal elgondolkoztatóbb volt. Elindultam a városba (biciklivel), hogy vegyek kaját, és az 5. kilométernél megint elpattant a küllőm. Ezért nem a fidesz a felelős, hanem hogy nincs egyensúlyban a kerékagy két oldala: a racsni oldala felé enyhén ugyan, de jobban húzzák a küllők az abroncsot. Emiatt a racsni oldali küllőkön nagyobb terhelés van. Tegnap 100 km-t tekertem, és a 20. kilométeren 5 perc különbséggel két küllőm is eltörött. Ma viszont abban megnyugodva tekertem, hogy többé-kevésbé beállítottam az egyensúlyt, amennyire szabad szemmel be lehet állítani az ilyet, és további 80 kilométert küllőtörés nélkül tettem meg tegnap. Ma kicsit komorabb hangulatba kerültem, hirtelen kilátástalannak éreztem az egész életemet: az nem lét, hogy nem tudok úgy elindulni sehová, hogy ne kéne közben megállnom küllőt cserélni. Amíg így keseregtem, ki is cseréltem a küllőt.

Rakom vissza a kereket, egyik csavart kézzel rászorítom, nyúlok a másik oldalon lévő csavarért. De nem találom. A racsni miatt le kellett csavarnom teljesen és a hátizsákom fehér bélésére tettem, hogy ne vesszen el. De nincs ott. Nézem a táskában, a zsebemben, a táska zsebeiben, a táska mellett az avaron, de nincs. Jeges érzés ült a mellkasomra. Tegnap éppen azon voltam, hogy írok egy posztot a falvak közötti biciklizés különös állapotáról, mert lehetetlenség néhány mondattal átadni azt az átmenetiséget, amit két falu között ragadva megért az ember. Most mindenesetre megpróbálom néhány mondattal érzékeltetni: autóban ülve, de még biciklin tekerve sem tűnik fel az embernek, hogy emberi léptékkel mérve mekkora távolságokat teszünk meg itt vidéken nap mint nap. Ott állok az út szélén, és fogalmam sincs, mi lenne jobb: a város felé, vagy a falu felé elindulni. A városban lehet kapni csavart, otthon viszont a fészerben talán találok egyet ingyen. Különben mindegy: másfél óra a falu, két óra a város gyalog -  onnan, ahol állok.

Az átkozott vidék igazi áldásokkal is jár: éppen összeszedtem magam, és nekiálltam "addig is" centírozni a kereket, hogy aztán majd később térjek vissza a csavaranya keresésére, mikor megáll egy falumbéli autó, és kérdezi, hogy kell-e segítség. Ekkor még optimista voltam, vagy inkább sültbolond: azt mondtam, hogy megvagyok köszi. Mert amúgy a kerék centírozása tényleg hamar megvolt. A koma csodálkozva visszaült a kocsijába, aztán hazavezetett. Ezzel ugyan elvesztettem minden jogomat az önsajnálatra, de a lelki utazásom a pokol fenekére még csak ekkor vette kezdetét igazán.

A csavart sehol se találtam. Elkezdtem az ujjammal átfésülni az avart, de sikertelenül. Tényszerűen ennyi történt. De ahogy éreztem magam, az valami olyasmi volt, mint a Csillagok közöttben, mikor az űrhajós elmélkedik, hogy ott sodródnak a csillagközi térben, lényegében a semmiben, és attól a gyilkos semmitől mindössze pár centi lemez választja el. Hasonlóan éreztem magam, de nem azzal a komfortos borzongással, amit egy pléhdoboz-űrhajó ad, hanem azzal a valódi borzongással, hogy na most mi lesz? Kiszakadtam, ott rekedtem a faluközi térben. Mindjárt lemegy a Nap is. Nem a gyakorlati kérdések aggasztottak. Teljesen világos volt a megoldás: haza kell tolnom a biciklit, ott tenni rá egy csavart, és kész. Ami aggasztott, hogy lecsúsztam. Hogy eljött a pillanat: földönfutó lettem a saját szememben is. Erről is akartam már írni: mióta biciklivel járok, állóháborút folytatok a környezetemmel. Én váltig állítom, hogy rendben van a biciklizésem, a környezetem pedig folyamatosan egy megoldandó problémaként tekint rá. Felajánlások, hogy elvisznek autóval, hogy adnak kölcsön autót, hogy adnak kölcsön pénzt az autóm javíttatására, adnak süteményt, megveregetik a vállam együttérzően, sóhajtoznak kétségbeesett arccal, mintha vérezne a fejem. Én állítom, hogy ez nem szegénység kérdése, állítom, hogy ha lenne autóm, akkor is biciklivel járnék, eleve ez volt a tervem, fokozatosan készültem erre, az őz csak rátette a pontot az i-re. Állítom, hogy jót tesz a kedélyemnek, állítom, hogy ha nem bicikliznék, akkor edzenék (mert így is volt), aztán eltűnik a csavar a kerékagyról, a kerék minduntalan kifordul a villából és én összeroskadok.

Hirtelen egy szerencsétlen leszek, aki nem tud megengedni magának nemcsak egy autót, hanem egy tisztességes biciklikereket sem, akinek nincs párja, hogy felhívja "drágám légyszi gyere értem és ha tudsz, hozz egy 15-ös anyát is, puszi". Gyalogolok vissza a faluba, ami igazából egy lepratelep, az út tele van gödörrel, úgy érzem az autósok helyettem fakadnak sírva: "nézd, a Pista megy ott gyalog! Istenkém!" mert itt ezen a nyomorult vidéken nem gyalogolhatsz csak úgy az út mentén, mert eddig nem te voltál a falu bolondja.

Meglepődtem ezen a kifakadásomon, mert a jelek szerint ez a csavaranya tartotta mindezt vissza bennem. Hogy érthetőbb legyek, még egy rétegét felfedem a drámának. Ausztriából költöztem haza pár éve. Volt egy Audim, el kellett adnom. Volt egy gyümölcsösöm, el kellett adnom. Az Audi helyett vettem egy kis szar autót. Azt az őz összekúrta. Az életem nem csak ennyi, de ott a fa tövében a csavaranyát keresve hirtelen ennyi jutott eszembe. Hogy amíg ez az istenverte csavaranya el nem veszett, tudtam ilyen-olyan szögből úgy nézni az életemet, hogy tulajdonképpen fasza. Csavar nélkül meg kilátástalan minden. Mellettem legeltette a tarlón a bárányokat egy juhász. Olyan 100 méterre volt. Rá sem bírtam nézni, nem akartam köszönni, annyira szégyelltem azt, amivé lecsúsztam.

És aztán mi? Nyilván hazamentem, tettem egy csavart a kerékre, aztán ennyi, az élet megy tovább. Egyből nem vagyok szerencsétlen. Röhej.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.