Ha nem számolom azt, amikor elütöttek, szerintem utoljára 14 éves koromban estem biciklivel. Illetve dehogyis! Ez a blog még őrzi Gyilki emlékét, az első országúti bicajomét, amelyikkel mindig akkorákat taknyoltam és olyan pillanatokban adta meg magát (a legvadabb az volt, mikor kettétört a váz), amikor nyilván extrán terheltem (kanyar, elindulás). De most megint épülni kezdett egy széria.

Maga a váz egy 90-es évek eleji Herkules váz, nagyon elégedett vagyok vele és rengeteg emlékem fűződik hozzá. Szerencsére mások nem ilyen nosztalgikusak, így csak egy öreg ócskavasat látnak benne. Egyszer a diákjaim meg is sajnáltak miatta. Mindegy: számomra számtalan költözés, újrakezdés és kaland. Ha egy konstruktőr megkérdezné, hogy mit változtatnék rajta, nem tudnék mit mondani. Két hete szereltem fel rá a duplafalú felnis kerekeket, amikhez új külső gumikat is vettem. Nem fogom letagadni, fogalmam sem volt, mit veszek: elolvastam több gumiról a termékleírást, megnéztem a márkát, az árat, aztán megvettem ezt, mert egyik paraméter sem mondott nekem semmit. Legutóbb mikor dupla falú felni volt ezen a biciklin, akkor is continental gumit vettem rá, és nem volt semmi gond vele, úgyhogy nagyjából ez döntött.

Múlt hét kedden a városban az egyik fő kereszteződésben ráfordultam az iskolába vezető útra, lendületből mentem, mert az érkező autók még messze voltak, és befértem előttük bőven. Abban a kereszteződésben a céloldalam két sávos, a belső sávban kicsúszott alólam a hátsó kerék, a földhöz vágódtam, mint egy liszteszsák, és az állcsúcsomat úgy bevágtam a stucniba, hogy azt sem tudtam hol vagyok. Hirtelen azt hittem, kitörött a fogam. Szerencsére nem, de az állkapcsom még így egy hét után is fáj kicsit, ha rágok. Térdem, csuklóm érzet alapján ripityára tört, de valójában nem, mert másnap már lényegesen kevésbé fájt. A pedálom az ott szilánkokra hullott, az első kerék kimozdult a villából, a kormány ugyancsak elcsavarodott. Csúsztam vagy 3 métert. Lényegében maga az abroncs jól vizsgázott, szépen egyenes maradt, nem lett benne tojás.

Azóta abba a kereszteződésbe lassítva érkezek, és készen állok a megcsúszásra. Még ma is így jártam el, pedig a múlt heti esés kimondottan a mínusz 12 fokban az aszfaltra fagyott pára miatt volt. Ónos eső jelenséghez volt hasonló. Ma büszke voltam magamra, hogy milyen óvatos vagyok: 5 fok van, én mégis úgy közlekedek, minta jégen mennék. Aztán elestem.

Ez pedig egy kereszteződéssel arrébb történt, ahol egy derékszögű jobbrakanyar vár rám. Az útburkolat miatt döntenem kell: vagy kis ívben kanyarodok be, hogy az utánam jövő autósokat ne zavarjam, vagy nagy ívben, de kényelmes közepes íven nem lehet, mert kátyús az a nyomvonal. Kis ívben vettem a kanyart, azt gondolom, hogy állva tekertem, talán gyorsítottam is, hogy a zöldön még átcsússzak. Megint ugyanaz történt, mint múlt hét kedden: egy ponton a külső gumi nem kapaszkodott tovább, és mintha jégen mennék fapapucsban, úgy csúszott ki alólam a bicaj. Esés közben lepergett előttem a múlt heti jelenet, úgyhogy mikor felfogtam, hogy ez most egy esés megint, a maradék miliszekundumokban oldalra fordultam, hogy a szép kis pofikámat ne kúrja szét az aszfalt. Nagyon jól tettem, mert a vállamat úgy lenyúztam, hogy több réteg ruha alatt is lehorzsoltam a bőrt. Eleinte inkább csak örültem, hogy végre hasznát vettem a nindzsa-tudásomnak, és úgy bukfenceztem, hogy a legkisebb kár keletkezett bennem, de most így délutánra a fájdalom miatt kicsit bosszús lettem.

Nyilván az ember akkor jár el jól, ha levonja a tanulságot: kollégáim szerint be kéne látnom, hogy télen nem biciklizünk (téboly), objektíven nézve viszont talán lassabban kéne vennem az ilyen kanyarokat. És már-már bele is nyugodtam volna az önkritikába, mígnem eszembe jutott, hogy mennyi városban éltem már, és mennyi városban közlekedtem napi rutin szintjén anélkül, hogy elcsúsztam volna. Ebben a kisvárosban tavasz óta tekerek sűrűbben, szeptember óta rendszeresen, november óta minden nap, és egyszer sem csúsztam el. Szóval szép dolog az önkritika, de ha úgy vesszük, egyetlen dolog különbözik az előző évtized és az elmúlt két hét között: a bicikligumi.

A múlt heti kereszteződés le volt fagyva, a mai pedig a párától csúszós por miatt adott egy élményt. A város közepén van egy park, a parkban van egy termál medence, ami párolog értelem szerűen éjjel-nappal, ezért sokkal párásabb a levegő a környékén. De ismétlem: eddig semmi bajt nem okozott a tekerési stílusom.

Úgyhogy megnéztem, másnak is van-e baja a Continental Contact Speed gumival. A gyártó ezt állítja:

"Micro-Diamond Tread Pattern Rolls Fast Yet Grips On Loose Debris Covering Road Surfaces Like Grit, Gravel Or Mud." azazhogy gyorsaságot mégis tapadást biztosít a gumi mintázata az olyan útfelületeken is, mint a homok, kavics vagy sár. A road.cc egy tisztességes tesztre is elvitte a gumit, és arra jutottak, hogy nagyon fain. Az amazonon a negatív értékeléseket átbogarászva sem találtam utalást arra, hogy a tapadással gond lenne. Úgyhogy rám marad a feladat: nehogy már noname külső gumikkal le tudok húzni hosszú éveket csúszás nélkül, ellenben egy magát tapadós guminak hirdető termék lényegében életveszélyes. Jelentősebb forgalomban lebonyolítani ugyanezt a két esést ugyanezen a helyen garantált átgázolást vonna maga után. Nagyon megbízhatatlannak érzem emiatt ezeket a gumikat. Nem volt még ilyennel dolgom.

További gondok a Contact Speeddel: a profilja nevetséges. Mikor megláttam élőben, azt hittem a webshop viccelt, hogy az országúti kategóriába tette. Nem tudom létezik-e még a "city bike" fogalma, de egy city bike gumi méretét kell elképzelni, rátéve egy országúti abroncsra. Nagyjából olyan, mintha egy hurka lufit tekerne az ember a felnire. Nagyon bizarr. Ennek pozitívuma is van: a magyar utak hálós-rácsos-töredezett textúráján aránylag komfortos haladást biztosít, 1-2 centiméteres repedéseken észrevétlenül gurul át/végig, úgyhogy a kezdeti felháborodásomat ez lecsillapította, és örülni kezdtem neki a mai taknyolásig.

A másik gonddal azóta sem tudtam megbarátkozni: felfoghatatlanul hangos. Ma is összerezzentem hazaúton tőle. Csekkoltam a mögöttes forgalmat, nem jött semmi, erre hallom, hogy mögöttem pár méterrel jön egy pickup egy lelőtt szarvassal a platóján. Ettől összerezzentem, mert épp egy kátyút akartam az út közepe felé kerülni, és nem számítottam a pickupra, hiszen most néztem, és üres volt az út. A kátyú kikerülése után újra hátranéztem, és nem volt ott semmi: egészen egyszerűen ahogy kicsit bedöntöttem a bicajt a kátyú kerüléséhez, ilyen hangot idézett elő. Persze útburkolattól függ. Van, ahol zajtalanul haladok, aztán ahogy a kátrányosabb útfoltakat hátra hagyom, és jön az érdesebb rész, hangosabb lesz, és összerezzenek, hogy honnan került mögém megint egy autó.

Most ezt már így elkoptatom, de annyit még megjegyeznék, hogy az amazonon a negatív értékelések közt olyan is több volt, ami a folyamatos termékfejlesztések kapcsán engem egyébként is annyira bosszant: írták, hogy ez a Sport Contact továbbfejlesztése. A kritikusok visszasírják a Sport Contactot, de azt már nem gyártják, hanem ezt a Speed Contactot. Fölösleges.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.