Itthon felejtettem a reflektoromat, úgyhogy csak villogóval jöttem a hazaúton. Egyszer már csináltam ilyet, akkor döntöttem el, hogy veszek reflektort. De egyébként akkor is teljesen elkapott a helyzet romantikája. Viccen kívül van valami szerbantalos ezekben a "fertály órákban", amit ilyen körülmények közt biciklin töltök: holdfényben minden másabb, mint napfényben. Mindennek ugyanúgy van árnyéka, de a színek eltűnnek és ettől átlép az ember egy párhuzamos dimenzióba, ahol csak három szín létezik: ezüstkék, sötétkék és fekete.

Éjszaka általában a szél sem fúj, autóból sincs annyi, és összességében valamiért könnyebben halad a bicikli, gyorsabban telik az idő. Pedig objektíve ugyanannyi perc az út.

Volt egyszer Bristolban, hogy éjjeli sétára indultam egy párkapcsolati krízis megoldásaképpen, és akkor is holdvilágban jártam be a nyomasztó élethelyzetem utcáit, ami a holdvilágban váratlanul ugyanígy átlényegült egy másik valósággá. Talán az ember figyelmét a napfényben eltereli a sok szín, és a struktúrákat a holfényben veszi észre igazán. Mert mégcsak sejtelmsenek sem modnanám a tájat telihold idején: mindent ugyanúgy lehet látni, mint nappal, csak nem annyira részletesen. Viszont erősebbek a benyomások, pont mint az álomban. Az ember reggel már csak a benyomásokra emlékszik, néhány furcsa részletre, de a lényegtelen apróságok zárójelbe kerülnek. Zsályazöld vagy mélyzöld a holdfényben egykutya.

A macskáim viszont ugyanúgy elém szaladtak kaját remélve a bicikli ciccegését hallva.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.