Bár néhány helyi horvát sincs tisztában vele, de azáltal, hogy idén január elsejével Horvátország tagja lett a schengen-övezetnek, a határellenőrzés megszűnt Magyarország és Horvátország között. Balázs barátommal így merült fel az ötlet, hogy Krizsnicáról próbáljunk meg átmenni Babócsára. A klassz az volt az egészben, hogy nincs út a két település között.

Krizsnica a képen látható hajmeresztően ingatag függő gyaloghídjáról ismert a környéken, van itt kompátkelő is, meg egy strand. A falu kicsit arrébb van, ahol menő látogatóközpont épült és elvileg finom halászcsárda is van, de mivel nem vittünk eurót, kártyával pedig nem lehetett fizetni, így erről nem tudok bővebbet írni. A hídról szép a kilátás, felhívnám a figyelmet a Dráva vizére. Nem tudom, lehet-e ember szerelmes egy folyóba, de ha igen, akkor nekem ez az egyik okom arra, hogy annyira szeretem ezt a folyót.

Az átkelés helyszínét Balázs nézte ki még műholdfelvételeken. A tágabb környezet így néz ki, a térképen kis kék jelölő mutatja az "átkelőnk" helyét. Ez a függőhídtól 2 percre van bicajjal. Krizsnicáról Péterhida közelebb van, de ott a Dráva régi medrében folyik a Rinya (a határvonal is ez egyúttal), így híd híján ott nem lehet átkelni.

Amit Balázs kinézett, az sem egy normál átkelőhely, mert csak annyiból tűnt kivitelezhetőnek, hogy a horvátországi aszfaltúttal párhuzamosan 100 méterrel arrébb fut egy magyar földút, ami egészen Babócsáig tart.

A fura az volt, hogy a drótkerítés egy nagyobb dzsindzsánál véget ért, és kényelmesen át tudtunk sétálni Magyarországra, ugyanis a szarvasok már ragyogóan kitaposták az "átkelőt". 200 méterrel északkeletre pedig át is volt vágva a kerítés, úgyhogy így vagy úgy de tényleg átjárható a drótkerítés.

Ezután egy Dráva-holtág felé vettük az utunkat, a képek nem adják vissza azt a csöndet, ami ott volt. Baromi sok hattyút láttunk, rengeteg állat lábnyomát és mivel nem turista célponton voltunk (pl Gemenc), ezért nagyon VIP érzés volt, hogy ez most itt távol van a városi embertől. Vadcsapás egy leapadt holtágban:

Hattyúk:

Utunkat folytatva Babócsa felé egy szarvascsordába botlottunk.

De láttunk őzeket, vadnyulakat, sőt az út végén a Rinyánál egy vidrát is, pedig a vidra nagyon rejtőzködő. Babócsán ettünk, megnéztük a Basakertben a babócsai nárciszokat, amik még csak bimbóznak, úgyhogy arról nem készítettem fotót. Utána Péterhidára is lenéztünk, mert még volt idő. Péterhida egy szép és igényes falu, az embernek az a benyomása, hogy home officeban dolgozó informatikusok lakják többnyire. Péterhidától délnyugatra pár kilométerre van egy fás legelő a Rinya árterében, meg egy függőhíd, ezeket néztük még meg.

A Rinya ezen az alsó szakaszon érte el a középkorban a Drávát, de a Dráva azóta már máshol kanyarog. A Rinya viszont nem ment utána, hanem azóta is ezt a medret használja. Ezen a képen még éppen nem az látszik, kb. 200 méterrel feljebb vagyunk:

Ebben a szakaszban még az is jó, hogy a szocializmus patakszabályozásai elvették a patakjaink tekergős báját, itt viszont még lehet látni, hogy milyen lenne egy patak, ha békén hagynánk.

A Dráva völgyét egyébként Európa Amazonas-medencéjének is nevezik a környezetvédők, mert sok érintetlen ártéri része van, azt hiszem Európában a legérintetlenebb folyó.

Megkerestük azt a függőhidat is, amit már láthatóan nem használnak semmire.

A híd közepén ücsörögve láttuk meg a vidrát. 

Ennyi, ami szavakkal elmondható. Talán képek nélkül érthetőbb lenne, hogy itt valami igazán különleges kincs lapul a nehezen megközelíthetősége miatt. Reméljük nem lesz valami vízerőmű áldozata a környék. És hát mellesleg a krizsncai átkeléssel most a vízvári Dráva-part mellé bejött még egy strand-lehetőség. Juhéj.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.