Tekertem haza csütörtökön a termálból és láttam, hogy minden faluban kirakták a karácsonyi fényeket. A szomszéd faluban mindjárt a "Boldog Karácsonyt!" felirat is világított valakinek az udvarán, de csak ma álltam meg fotózni (ma Pécsen voltam megint vonattal). 

Hát most nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni magam, úgyhogy az egész ügyből hiányozni fog néhány logikai részlet, de a többit megírom.

Ebben a biciklis projektben egyelőre ma mentem legmesszebb, mert az ilyen iskolai kirándulásoknál először be kell tekernem a városba, és utána következik minden más. Minden izomlázamat és esti hazatekerést összeadva is nagyon felemelő volt viszont ez a Zselic-túra. Nem számítottam rá, mert ezen a környéken nincsenek hegyek és gyalogos kirándulóhelyek, úgyhogy a diákok többségét a középiskolai tanulmányuk alatt ismertetjük meg a gyalogtúra mibenlétével, olyan helyeken, ahová előbb oda kell utazni. Ez nekem a kőszegi gyerekkorom árnyékában megszokhatatlan dolog. Ez azt is jelenti, hogy az iskolai túrákon borítékolható, hogy nem megfelelő cipőben, nem megfelelő erőnlétben, nem megfelelő elképzelésekkel érkezik a lelkes természetbarát. Elsősorban a biosztanárunk szervez kirándulásokat a gyerekeknek, szép tavaszi időben, én azokon a túrákon csak kísérő vagyok, de ez ma most a saját szervezésem volt, a túlélő szakköröseimnek. A 21-ből 8 jött el, ami már biztató volt: a novemberi taknyos idő leválogatta nekem a kicsi Bear Gryllseket.

Nagyjából félúton jártam reggel, mikor a napfelkeltén legeltetve a szemem eszembe jutott, hogy mintha esőt mondtak volna mára. Nevettem is egyet, hogy hát nemhogy eső nincs, de még felhő sem. Aztán pár perccel később fájdalmasan rájöttem, hogy attól még délután eshet. Így is lett.

Az egész borzasztó ironikus, hiszen egy csomó szarságot vettem vasárnap az esős napokra, de a két esszenciális dolgot simán otthon hagytam: a kamáslit és az esőkabátot. A héten több eső nem is lesz, tehát ha élére állítjuk a garast, akkor azt mondhatjuk, hogy vasárnap egy csomó olyan dologra költöttem, amiket végül nem is használok. Plussz csupa víz lett a cipőm. De ha már így alakult, akkor ruhateszt:

Esőkabát tényleg nem kell.

Térdmelegítőt is vettem, és hordom is, hogy ne legyenek később izületi gondjaim. Ha nincs rajta a péniszem, talán nem számít obszcén képnek: 

A látnivaló a képen az, hogy ez egy 8000 forintos térdmelegítő, ami a térdem alá csúszik. Ezt a fotót tegnap készítettem hazaérkezésemkor. Lényegében az első 100 méteren lecsúszott a térdem alá, és melegítette a térdhajlatomat. Erotikusan felhúzva a combomra így néz ki, mint a katalógusban:

Ma munkába menet ezen is tudtam gondolkozni. Kéne varrni rá egy pántot, amit hozzá tudok tépőzárazni az alsógatyámhoz, vagy a gatyámhoz. Sőt, ha esetleg össze lenne varrva a két térdvédő az ülepemnél, akkor nem csúszna le, mert az ülés megfogná. Sőt, akkor már... ja, pontosan: jégeralsó kell nekem, nem ez a vacak. 8000 forintot így kidobni az ablakon ilyen ínséges időkben!!! Dekadencia!

Ma tabló fotózáson és őszi érettségi vizsgáztatáson is részt vettem, úgyhogy a biciklis gúnyámból egyből zakós-nyakkendős gúnyába öltöztem. Amúgy is ingben tanítok, tehát mindennapos látvány, hogy Pityu megérkezik mackónadrágban, bemegy a tanári wc-be, és pár perc múlva skatulyából kirántva jön elő, mint a rajzfilmekben a rendőrök elől álruhát öltő gyémántrablók. De ma többen röhögtek fel, mikor bringás nyomoroncból vizsgabizottsági taggá avanzsáltam, mialatt a tanáriban valaki végigmesélt egy érettségis anekdotát.

Ma Pécsre utaztam, hogy vegyek esős időhöz bringás cuccokat, és a vonaton két említésre méltó dolog történt: az egyik, hogy Széchenyi Zsigmond alaszkai utibeszámolóját olvastam éppen, mikor felszállt egy srác kalapban, fekete posztókabátban és barna bőr aktatáskával a kezében. A nadrágja talán kockás volt, de elég annyi, hogy Széchenyi Zsigmond utibeszámolója 1935-ből való, éppen ott tartottam, hogy vonaton zötykölődtek. Ez a kalapos srác meg szakasztott olyan volt, mint ahogy Széchenyiéket elképzeltem, kicsit össze is zavart (tegnap néztem az 1899-et). Mindegy, a mondandóm lényege, hogy különös egybeesés volt.

A másik dolog szintén az útinaplóval függ össze: elhatároztam, hogy erről a mostani projektemről én is írni fogok. Úgyhogy:

Pontosan egy héttel ezelőtt, majdnem ugyanebben az órában elém ugrott egy őz, amint vezettem haza a ködön át Budapestről ide a faluba. Már csak 30 kilométer volt hátra, de hát ilyen ez. A kocsit hazavágta. Annyira nem, hogy ne lenne értelme megjavíttatni, ugyanis szerkezetileg meg a motorteret tekintve nem sérült, de a burkolatban keletkezett kár akkora, hogy én azt most nem fogom tudni kiköhögni.