Sokat olvasott Tóta W. Árpád szösszenete Nabucco-témában (ezúton szégyellem magam a tárgyi fatális tévedéseimért, pár hete átjavítottam a nabuccós bejegyzésem gazdaságföldrajz óra után - mea maxima culpa).

Röviden: a Közép-ázsiai államok orosz gazdasági-(politikai poszt)függésben vannak, ha Nabuccón jönne a gáz, éppúgy nyomot hagyna az árán az orosz gázpolitika, mint ha egyből a Déli áramlaton jönne. Különben is mi a pattogás tárgya, a nép úgysem ért hozzá, és csak azzal foglalkozik, hogy emelkedik a gázár. A gázár pedig minden opció esetén emelkedni fog.

magánvélemény:
Az viszont nem úgy van, hogy a Közép-ázsiai államok a Nabucco megépülése esetén is Oroszország medvebocsai maradnának. Egészen egyszerűen azért, mert ma ezek az államok Oroszországon keresztül tudják értékesíteni a szénhidrogéneiket a világpiacon, míg ha épülne egy másik "kereskedelmi út", nem Oroszországon át, nyilván csökkentené a ruszki hegemóniát. Nem szüntetné meg, egy cső nem old meg semmit. De azért már valami.

helyette olvassátok Buda08 történetét, véletlenül bukkantam rá a friss postok részen. Kegyetlen. Egy kicsit tényleg vicces, de csak mint történet. Valójában volt egy F fedőnevű ált.isk. osztálytársam, mi őt szadiztuk, nem ennyire, de ő ennél kevesebbért akart kiugrani a harmadikról. Pedig nem volt emo. Ezek véresen komoly dolgok, de egy általános iskolás hogyan foghatná fel... Szóval Buda08 története szürreális, de el tudom hinni. Egyébként F története így huszonkevés éves korára már egyenesbe jött szerencsére, remélem Buda08 áldozata is hasonlóan jó bringát talál magának, meg úgy pályára áll.

Egyszer már nekiugrottam ennek a gondolatnak, de idegből írni nem jó, úgyhogy hagytam. Aztán most reggel még beleolvastam a HÖOK tandíjellenes honlapján a kommentekbe, és megint eldurrant az agyam, de most durván.

Alapvetően változott meg a tribute zenekarok értelméről a véleményem. 2005 április 20-án a BN miatt a KCSSK-ban (ez A kolesz) játszott az Echoes of Pink Floyd, a főépület bejárata mellett. A színpaddal szemben, 6 méterre mérték a sört, a színpadtól jobbra a BN vándorlási fővonala, a "színteret" balról kapta oldalba a ki/bejárat, amin ki-be ódalgott a nép. Ezek nem tűntek fel amikor a Run like hellt játszották, viszont mikor a Shine on you crazy diamond szólt, el lehet képzelni milyen volt, mikor ötmásodpercenként bevágódott a főbejárat alumíniumajtaja, berezgett az üvegablak, és óbégattak a sörcsap körül a kollégák. Lenne még ebben történet, de elég annyi, hogy én ott nagyon megkedveltem ezt a zenekart, tegnap a kultiban pedig szintet léptek.

Az előtte-utána változás vázlata a következő:

Engem senki sem fog azzal elrángatni valahová, hogy "Pityukám, Rock! érted? Roooock!" A Pink Floyd amúgysem kifejezetten rockzene, főleg úgy, hogy ahány album, annyi hangzás. Nagyjából. Tudom én azt nagyon mintásan, hogy CD-ről hallgatni valamit, az olyan mint konzervszékelykáposztát enni, de az igazi Pink Floyd nem fog újra koncertezni, de ha fog is, a legendájában lesz az ereje. Én már sosem fogom érezni azt, amit apám érezhetett volna mondjuk '69-ben, de a sors igazságos: se ő, se én nem érezhettem, különböző okok miatt.

Most itt ezek a látszólag összefüggéstelen mondatok egyből értelmet nyernek: tegnap a koncerten átütötte az agyamat a rock ereje, annak ellenére, hogy a Pink Floyd nem kifejezetten rock. Az E of PF pedig úgy játszott, hogy életre kelt a nagy mestercsapat CD-n/bakeliten/mp3ban hallgatható alkotása, de nem abban az értelemben, hogy virtuózan eljátszották, én meg gyönyörködtem, hanem abban az értelemben, hogy "hit that pityu", én arról a koncertről nem úgy jöttem el, hogy hűdejóvólt, hanem hogy ilyenben még nem volt részem. Hogy ez most teljesen átadta azt, ami abban a zenében van. Hogy apám ezt érezhette volna, ha boldogabb vidékre születik. [egy példa: Another brick in the wall part 2 híres refrénjét teli torokból énekeltük, már eleve iszonyat jó volt, erre a dal hevében, de tényleg a hevében, szóval pont jól jött ki valaki elkeseredetten ordította, hogy "kurva iskolaaaaa!" Szóval átjött ez mindenkinek]

Tényszerűen nézve persze várható volt a dolog: ecseteltem, milyen volt a Budaörsi Napokon, és hát amiken azóta voltam, azok is olyan koncertek voltak, hogy a technikai és kényelmetlenségi problémákra azért nem emlékszek, mert olyan lelkesen és sosem lejátszva, hanem előadva zenéltek. Magyarul ami az élvezhetőségből lejött a technika miatt, az pótlódott Attisék zsenialitásával. Nyivlánvaló volt, hogy ha egy ilyen jó csapat ilyen jó technikai feltételek közt zenél, ott kő kövön nem marad. Tegnap folyamatosan az volt az érzésem, hogy nekik itt a helyük, ilyen klubban, nem pedig mindenféle kultúrházak rezonáló ablakai között. A basszusnak ne szabjon határt semmi, Laci dobszexének legyen tere (az a faszi elképzelhetetlenül jól dobol), a fekete az legyen fekete, a fény az legyen fény, stb. Kicsit historizálóan szólva: most elfoglalták a méltó helyüket a budapesti zenei jelenben.

Az Echoes of Pink Floyd nem tribute zenekar abban az értelemben, hogy Ránki Dezső sem tribute, amikor Lisztet játszik Klukon Edittel. Persze ezt ki kell érdemelni, és tegnap az a koncert tényleg úgy szólt, hogy megérdemelnének a srácok egy új jelzőt a tribute zenekar helyett. Ezt azért írom, mert a Kultiplexben látni őket eszembe jutott Elsa Valle, akinek a koncertjén tulajdonképpen véletlenül voltam. Elsa Valle... hát nélküle Budapest elég színtelen lenne. Az EofPF pedig olyan jelenség, hogy oké, nem saját szerzeményekkel vakít, de életre kelti (nem előadja, pláne nem lejátssza) a Pink Floydot[, gyakorlatilag Budapesten él a Pink Floyd - ha nagyon átengedem magam a hévnek]. Szóval van Elsa Vallénk és van Pink Floydunk, tulajdonképpen erre akartam kilyukadni.

Túlzásnak pedig ne érezze senki.

Végre én is fizettem vizitdíjat, pont érzékeny periódusban ért, mióta 2008 van, egyszerűen nem tudok kijönni a pénzügyi válságból. Ma adtam fel a csekket az ITK-nak az orosz miatt, nyugodt szívvel, de egyből utána rájöttem, hogy még ebben a pénzügyi ciklusomban kell befizetnem a márciusi kolidíjat, a telefonszámlára meg csak most gondoltam, pár napon belül megint megfenyeget a Pannon. Ez nem jelent mást, mint hogy mától ismét parizeres zsemlén és vizen élek. Szóval ilyen körülmények közt ért a vizitdíj, de nyugalom, ebből nem indítok nagyívű vizitdíj-eszmefuttatást, bár van néhány gondolatom róla. Elég most annyi, hogy végre én is tudom, milyen vizitdíjat fizetni, ez elengedhetetlen ahhoz, hogy dönteni tudjak 9-én.

De ennél sokkal traumatikusabb, hogy múlt héten rég nem érzett érzés nyilallt belém: bal felső, áú! Aztán napokig semmi, de ma tiszteletemet tettem a Szentkirályi utcában, nehogy olyan hülye legyek, mint legutóbb, hogy megvárom míg könnyezek a fájdalomtól, aztán hetekig kezeltetem az eszkalálódott szituációt. Pedig nagy rutinom van a fogorvosnál, nem félek tőlük, sokkal jobban félek a beszélő paradicsomoktól. Első durvább beavatkozás tízéves koromban ért, amikor Tamás kollégától kaptam egy követ a számba, aminek elsődleges következménye a riadalom lett, hogy engem szidott le a tanító néni, másodlagos következménye a riadalom a számból kicsorgó vér miatt, harmadlagos és legmaradandóbb következménye pedig a felnőttéválásomat elindító felismerés: a letörött fogszilánkok nem nőnek újra, vannak dolgok, amiket nem lehet meg nem történtté tenni. A megható történetet követték ellenszenves történetek: a kis Istupistu nem mosott fogat, innovatív kobakjában az járt, hogy a cukorka is jó szájízt ad, fogkrémet csak akkor evett, amikor szerelmes volt. Így aztán gyarapodtam fogtömésekkel, de hogy elejét vegyem a krónikaírásnak, a fő probléma ifjúkori fogtörténetemben, hogy a meglévő tömések alatt születnek az új kínok. Mert ma is mondta a fogorvos asszony, hogy egyrészt a böcsességfogam hülyén nő, amit én is láttam a röntgenképről, másrészt szuvasodik a fogam az egyik tömés alatt. Ezt az áldatlan állapotot persze már fölszámoltattam, de őszintén van már elegem a fogakból, pedig még csak hány éves vagyok! Még csak ezután jön a java gondolom... Ezekből logikusan következik a nagy konklúzió

,pedig szívemen a kezem, becsületesebben tolom, mint általános iskolás koromban.