Primer. Haluskás film, a tudomány os-misztika határáról, a műfajtól megszokott effektekkel. Sokszormegnézős-történetkirakós. Érdemes a film honlapját is megnézni, ahol a rendezőt fényezik, mennyire intelligens. És tényleg!
Lefulladt az agyam. Önigazolásként már többször is átfutottam, hogy akkor most mi miatt kell sajnálnom magam. Leginkább az vert gyökeret a fejemben, hogy már lassan két hónapja pörög az agyam első fokú készültségen, és szírénáz egyfolytában, hogy ultrafontos vizsga/zh a következő napokban. Aztán most januárban már nagyobb megértést tanusítottam önmagam irányában, és hagytam, hogy hanyagul készüljek, több lazítással. De még ez sem elég, mert a szervezetem egyenesen a semmittevést követeli. Nem mondhatok ilyen mondatokat, hogy "besokalltam az utóbbi napokban" "nem bír többet az agyam" vagy "késsz!!!", csak annyit, hogy legyen már végre vége. Persze hol van még a január 29?
Emiatt aztán ma különösen fogékony voltam a hülye időre: azt mondtam, már csak pár évet kell várni, aztán úgyis vége lesz a világnak. Mert felhő nélkül szemerkélt az eső. Persze ekkora szélben ez nem döbbenetes: egyszerűen "idefújódtak" a cseppek egy felhő alól. Aztán a szél mindenféle újságpapírt és zacskót hajigál, előkerültek az őszi falevelek, és egy világváros-méretű szemétteleppé lényegül át a mi kis kutyaszaros fővárusunk, épp ezekben a percekben. A busz majdnem szétesett a zötykölődéstől, és bár minden nap úgy érzem a Gellért térnél, hogy fel fog borulni a hetes, ma ezt a természetes dolgot is a katasztrófa-hangulat részeként éltem meg. Így a nap összesítése: hajnalban arra ébredtem, hogy szétzúzza az eső az ablakunkat, reggel gyorsabban mentem oda ahová a király is egyedül rohan (legyen elég ennyi gusztustalanság). Könyvtárba menet majdnem összetörtem magam a majdnem felborult hetesen (mint mondtam, ez hétköznapi érzés, stb.), esett rám az eső a kék égből, zombik vettek körül a buszmegállóban, de a kéregetők eltűntek (megették őket a zombik, mert könnyű, legyengült prédának tűntek?), és a szeméttel játszó szél, vagyis hogy a szélben csapongó szemét meggyőzött arról, hogy már csak mi, ostoba lakosok maradtunk a felszínen: a városvezetés már az alagutakban vonul a konzervek felé.
Most meg már a Nap is megy lefelé. Mennyi rendkívüli eset!
Ha már egyre több jelét tárják fel a kutatók a marsi biológiai életnek, gondoltam kicsit belemélyedek az UFO-észlelésekbe. Elégedetten tapasztaltam, hogy a magyar nyelvű webvilágban is busásan-bőségesen van cucc erről a témáról. Tudomány.
jön Roger Waters, és úgy néz ki végre nekem is összejön az ösztöndíj, és mi más kötelességem lenne, mint a Lacival elmenni erre a koncertre. "Addig kell elmenni, amíg él" - ezzel győzött meg. Persze az utóbbi időben elhanyagoltam az öreget, mert meg sem hallgattam a legújabb komponálmányát, állítólag jó, állítólag rossz. A The final cut nekem nem tetszett annyira. Ha már a legkevésbé Pink Floydos, de a legütősebb számot kéne megmondanom, akkor a Run like hell-t mondanám, és az igazából az áprilisi koncerttől is csak annyit várok, hogy az élő legenda játssza el a Run like hell-t. Aztán megmutathatja, mint csinált a többi teknősbéka (a zseniális Gilmour, a frenetikus Wright és a kolosszális Mason) nélkül a kilencvenes években, és napjainkban. Már most beleborzongok, hogy egy csarnokban lehetek a Pink Floyd egy darabjával, ha időben elmegyek jegyet venni.
Tegnapelőtt megkérdezte a szobatársam, hogy mi a géméles címem, aztán a blogomat is nézegettem, és "fölszakadtak a régi sebek". Az utóbbi hónapokban egyre inkább bosszantott a cybernevem. Rövid története (a hosszú története is ilyen terjedelmű), hogy amikor létrehoztam a vipmailos címemet (a mailbox lassab lett akkoriban, mint a Magyar Posta, aztán azért váltottam), beírtam, hogy legyen pityu. Foglalt volt. Mondom, akkor legyen spityu. Foglalt volt. Hát gondoltam, ha már tanárszakra sodort az érdeklődésem, akkor legyen a címem tanarur. Foglalt volt. Az anyádat, mondtam, és beírtam, hogy pityutanarur. Most már az is foglalt, de miattam. Aztán bárhová regisztráltam, a leghamarabb eszembejutó becenév ez volt, úgyhogy pityutanaruros gémél, pityutanaruros vipmail, pityutanaruros blog, pityutanaruros honlap (amit átmenetileg megszüntettem, amíg ki nem találok valami okés címet neki), pityutanaruros címem van megadva az etr-ben is, pityutanaruros msn-cím. És néha "kedves Pityu tanárúr" kezdetű levelet is kapok a csoporttársaktól, ami az első és második félévben jókedvre derített, aztán még szeptemberben is, de most, hogy már nincs is olyan messze a diploma, meg ami vele jár... Most már nyomaszt. Most már olyan cím kell, hogy kovacs.simon@email.hu. És ha a blogomon meglátom, hogy ezt a bejegyzést pityutanarur írta, teljesen elkeseredek. Igazság szerint sosem szoktam hozzá ehhez a cybernévhez, és most, hogy mindenhol ez köszön vissza, teljes rémületbe estem. Amikor létrehoztam az első "pityutanarur-példányt" (vipmail), senki sem mondta, hogy végig fog kísérni ez a név az életemen (mert az fix, hogy most már új blogcímet sem fogok regisztrálni, sem újabb e-mailt)
Micsoda keserv! Persze eltörpül az örömöm mellett: eddig minden vizsgám meglett elsőre, és nem is rosszul. Most már reális alapja van annak, hogy a felezőbulimat tervezgessem. Az indexes publicistára kontrázva: valószínűleg a Balatonon fogom tartani, hogy belekiállthassam a februári nyárba: szétfeszít belülről a rákendroll rugója.
azt mondta: