A földrajz kivezetése a szakközepekből nyilvánvalóan felháborít, mint földrajztanárt, de tulajdonképpen tökmindegy. Van olyan nagybecsű ismerősöm, aki a kilencvenes években végzett szakközepet, és nem volt földrajza. Segg hülye a földrajzhoz, de sokkal komplexebben képes értelmezni a világot, mint az átlag, így megállípítható, hogy az ő esetében a földrajz hiánya nem túl tragikus tényező. A testvéreim viszont tanultak földrajzot, és nem emlékeznek semmire, több millió honfitársukhoz hasonlóan, mert ez így megy.

Másik élményem a témával kapcsolatban maga a tanítás egy szakosodott gimnáziumban: tök fölösleges. A kilencedikeseknél élből mindegy, mert csak vasököllel lehetett rávenni őket a munkára, a tizedikeseknél pedig csak részben működött az élményközpontú tanítás. A komplex látásmódot célzó óravezetés általában túl intellektuális volt a kis csíráknak, a könnyen felfogható óravezetés viszont számukra is, számomra is unalmas volt.

A kérdés persze nem az, hogy érdekli-e a diákokat a földrajz, hanem hogy miért kell.

A Magyar Földrajzi Társaság elég elrugaszkodottan kelt a tantárgy védelmére, legalábbis én biztosan nem hoztam volna fel érvként, hogy azért maradjon meg a földrajz, hogy megmaradjon a földrajztanárok munkahelye. Ez persze csak az egyik indokuk volt, a másik (hogy tök jó tantárgy) rendben volt.

Relativizáljuk kicsit

Nem a teljes középfokú oktatásból vezetik ki a földrajzot, hanem csak a szakközepekből. Ráadásul épp azért volt tanár sztrájk, hogy csökkentsék a diákok terheit egyebek közt. Meg hogy legyen 21. századi a tantervi követelmény. És az a néhány száz tanár, akit érint a változtatás, biztosan talál új munkahelyet.

Nincs, aki megvédhetné

A földrajztanárokért való aggódás csak még jobban rávilágít arra a problémára, hogy a földrajz nem érték a munka világában, nem fognak más állást találni a földrajztanárok. Jómagam is fantasztikus hamburgereket sütök külföldön, amikor nem tanítok földrajzot belföldön. Persze ha jobban beszélnék nyelveket, taníthatnék földrajzot más országban, vagy valami nemzetközi szervezetnél rághatnám a gittet, de így legfeljebb a NAV élére küzdhetem fel magam.

A lényeg mégsem ez, hanem az, hogy mi a fenéért tanuljon bárki is földrajzot, ha a földrajz hiányában is teljes életet élhet, és ha földrajzot tanulva sem fog emlékezni semmire?

Szar az egész, nem csak a földrajz

Az oktatás előtt álló kihívás már az egyetemi éveim alatt is látszott: több tanárunk is foglalkozott a témával, hogy az új generációban megemelkedett ingerküszöb és az adrenalinfüggőség milyen stratégiát kíván a pedagógusoktól. De ez csak egy szelete annak, amit a pedagógus szakértők tudnak évek óta. Az is igazolt elmélet, és ebben nekem is volt tapasztalatom, hogy a tömbösített oktatás az alacsony óraszámú tantárgyaknál fényévekkel hatékonyabb, mint a hagyományos órarendi tanmenet. A Waldorfban például 2 hét alatt napi 120 percben a NAT-os tananyag felét vettük át, és egy év múlva ugyanott tudtuk folytatni, ahol abbahagytuk. Nyilván nem írt mindenki 50% feletti ismétlő tesztet, de a legrosszabb is 30% körül volt. A plusszmínuszok, amiket az állami iskolában óráról órára irattam, rendre azt az eredményt hozták, hogy a diákjaim a két tanóra között eltelt három napban azt is elfelejtették, melyik témakörnél járunk. Ha felkészültek egy dolgozatra, és garantáltan nem puskázott a többség, a dolgozat után már csak a legértelmesebb tanulók emlékeztek valamire. A jelenség annál sokkal komolyabb, mint hogy elintézzük annyival, hogy nyomorultak a diákok, vagy szánalmas az én teljesítményem.

Az oktatásban nem lehet ott megállni, hogy van-e értelme földrajzot tanulni. A kérdés sokkal inkább az, hogy van-e értelme egyáltalán az iskolákat fenntartani? Mert az iskola mostani formájában néhány dologot tud csak nyújtani a tömegeknek (és nyilván számos dolgot a rendszer-kompatibilis jógyerekeknek):

1. megtanítja a vakarcsokat írni-olvasni. Szépen írni később elfelejtenek a szüleiktől és a társadalomtól összeszedett szorongások hatására. Olvasni makogva bár, de mindenki tud.

2. megtanítja a jövő reménységeit az arab számok felismerésére. Ismerik a négy alapvető műveleti jelet, és az entert, amit a számológépen végül meg kell nyomni.

3. visszatartja a munkára alkalmatlan felnövekvő generációt a munkaerőpiactól néhány évig.

4. a munkára alkalmas fiatalokat megtanítja németül vagy angolul, akik a vonzó magyar munkaerőpiac láttán külföldön tanulnak tovább.

Tehát mikor a kormány kivezeti a földrajzot a szakközépiskolai képzésből, lényegében úgy csinál, mintha csinálna valamit, miközben igazából csak mobbingolja a világ legjobb tantárgyát. Persze mikor máskor dobnák be az ötletet, mint a felsőoktatási jelentkezések után (a fidesz már csak ilyen figyelmes és előzékeny), és mikor máskor vezetnék be, mint szeptembertől azonnal. Nem mintha ez lenne a legnagyobb probléma az egésszel.

Hozzá kell nyúlni a földrajzhoz

Ahogyan a többi tantárgyhoz, úgy a földrajzhoz is hozzá kell nyúlni. Nem meglepő módon évtizedekre vagyunk attól, hogy minőségi átalakítást tervezzenek. Nincsenek kísérleti iskolák, az alternatív iskolákat üldözik, a tankönyvpiac is egyszereplős lett. A földrajz baszogatása kiválóan illik ebbe a fogalmatlan és dilettáns kapkodásba, amit 2010 óta kísérhetünk figyelemmel egyre komorabb arccal.

Nyilván az, hogy hol van vasérc, ebben a formában totál értelmetlen dolog. Az, hogy az európai iparnak miért kell felkötnie a gatyáját, és az európai országoknak miért kell az uniót életben tartaniuk, más megvilágításba helyezi, hogy hol a francban van az a vasérc. Persze ehhez jobb lenne, ha nem 14 éves gyerekekkel kéne erről beszélni, hanem 17-18 éves fiatalokkal. Akik történelemből tanultak az unióról, nem pedig a jobbik szórólapjaiból.

Mikor az elhízás és úgy általában az egészségtelen táplálkozás ekkora probléma Magyarországon (is), talán van létjogosultsága arról tanulni, mit jelent az intenzív mezőgazdaság, mit jelent a profitmaximalizált élelmiszeripar, és hogy ezek termékeihez képest mi számít tápláléknak. Vagy hogy mire számítsunk a februári paradicsomtól és az equadori friss banántól.

A paksi bővítésről gondolom nem illik beszélni egy iskolában, de Magyarország áramellátása több alternatíva közül választhat, legalábbis a földrajz tananyag szerint. Az, hogy nálunk milyen lehetőségei vannak a megújuló energiaforrásoknak, fontos információ lehet egy majdni választópolgárnak. Akkor is, ha az atomerőmű szerintem is jó találmány.

Mekkora Magyarországon mostanában a téli középhőmérséklet, mekkora a hőingás nyáron, milyen mostanában a csapadékeloszlás? Hogy ez a hülye időjárás miként állítja kihívás elé a magyar mezőgazdaságot, a költségvetést, és hogy ez milyen kapcsolatban áll a globális felmelegedéssel?

És mi köze a környezeti problémáknak a fogyasztói társadalomhoz, amiben élünk?

Ezek mind olyan dolgok, amik bent vannak a földrajz tananyagban (kis fantáziával...), és értelem szerűen hozzájárulnak ahhoz, hogy a felnövekvő generáció eggyel értelmesebb és tájékozottabb legyen, mint a miénk. Én ezért tartom baklövésnek a földrajz kiszórását, de biztosan ilyen szépeket lehetne írni a rajzról, a matekról meg a kémiáról is. Pont emiatt a legjobb megoldás talán az lenne, ha a bunkózás, kapkodás és csicskáztatás helyett szépen ölbe tenné a kezét ez a bagázs, és megvárná méltósággal, míg leszavazzuk őket a következő választásokon. Az oktatás felkészítését a 21. századra pedig majd elvégzi egy következő kormány.

Jópofa cikk olvasható az idexen! A kopaszemberes népszavazásos témáról ötletelnek a cikkírók, és egy ponton az autoriterségről gondolkoznak, nagyjából azzal a kicsengéssel, hogy végülis nem autoriter a rendszer, ha nagyon objektívan nézzük.

Sosem fogom elfelejteni a beszélgetésemet Misivel a BTK folyosóján, amikor abban nem értettünk egyet, hogy az iskolai történelemtanításnak a tanulságokkal kéne foglalkoznia. Misi amellett érvelt, hogy a történelem tananyag az általános műveltség része, és nem csorbíthatjuk az objektivitását azzal, hogy tanulságokat vonunk le belőle. Továbbra is szilárd véleményem, hogy a történelemtanulás egyetlen értelme a tanulságok levonása.

1. fejezet: Pricipátus

Miután több hosszú és egyre véresedő polgárháborúban a Római Köztársaság irányítását autoriter politikusok és hadverzérek igyekeztek maguknál tartani, megváltásként hatott Octavianus totális győzelme Antonius felett Actiumnál Kr.e. 31-ben. Sulla rémuralma, Catilina összeesküvése a szenátus ellen és Caesar egyeduralmi rendszere után senki sem hitte már, hogy valaha visszaáll a köztársaság békés időszaka. Octavianus mégis megadta ezt Rómának: visszaállította a szenátus nimbuszát, a törvények uralmát, a papság békéjét, és még sorolhatnánk. Apró különbség volt csupán, hogy a szenátusban név szerinti szavazás volt, és mindig ő szavazott elsőnek (hogy az utána jövők tisztában legyenek a széliránnyal). Az is apró különbség volt, hogy a papság élére is ő állt, és consulsága nem járt le kétévente. A köztársaság intézményrendszere érintetlen volt. Autoriter volt-e Octavianus? Vagy ismertebb nevén Augustus császár?

2. fejezet: Rákosi-korszak

Miután a második világháborúban Európa-szerte több millió civilt likvidáltak haláltáborokban, több millió katona halt értelmetlen halált a fasizmus és a nácizmus miatt, a központi hatlamak veresége egy új korszak kezdetét jelentette. Fasizmusról, autoriter közép-európai államfőkről, nemzeti radikalizmusról hallani sem akartak többet az emberek. Ezt a hangulatot igyekezte meglovagolni a szovjet bolsevizmus, persze sikertelenül. Mivel a kommunista pártok a választásokon rendre leszerepeltek Magyarországon, a felszabadító=megszálló szovjet csapatok vezetősége folyamatosan belepiszkált a kormányalakításokba, és rendre nagykoalíciós kormányok alakultak, amikben a legfontosabb minisztériumokat a kommunisták kapták. 1945-1949 között az összes olyan dolog, ami a kommunizmus jelképe lett később (üzemek államosítása, iskolák államosítása, bankok államosítása, kötelező TSZ-esítés, padlássöprés, internálás Recskre, a Hortobágyra és még messzebbre, stb.) szabályos parlamenti szavazásokon emelkedett törvényerőre. A parlamentben királyságot visszaállítani akaró régi arcok, polgári demokráciát akaró képviselők és természetesen kommunisták is voltak. 1948-ban, amikor egy jól irányzott törvénnyel a "Rákosi"-rendszert tulajdonképpen bebetonozták, nem szűnt meg a demokrácia. Ha jogilag közelítünk a dologhoz persze. Pusztán annyi történt, hogy az ellenzék kulcsembereit elvitte a fekete autó. A választójog szélesebb volt, mint Franciaországban, vagy Nagy Britanniában. És hiába keressük a történelemkönyvekben, sehol sem fogjuk találni Rákosi Mátyás örökös diktátorrá, főtitkárrá, vagy miniszterelnökké választását. Formailag teljesen demokratikus volt. 1945-48 között a Magyar Kommunista Párt főtitkára volt, ebbéli minőségében menedzselte riválisai félreállítását (a kisgazdák és a kommerek között egyaránt). Ebben az időben taktikai okokból egy másik kommunista párt is volt, a Magyar Dolgozók Pártja. 1948-53 között pedig ennek volt a főtitkára. 1953-56 között pedig a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének első titkára volt. Szóval ott volt a közelben, de nem találjuk ott az államfők sorában (ekkor az un. Elnöki Tanács elnöke volt az államfő), a kormányfők között is csak Dobi Istvánt (1948-1952) követi 1952-53 között, aztán erre a posztra sem tért már vissza. Mégis, mindezek ellenére, ki vonná kétségbe, hogy a Rákosi-korszak a magyar történelem legsötétebb diktatúrája volt?

3. fejezet: a brit gyarmatok függetlenedése ('60-as, '70-es évek)

Melyik brit ne lenne büszke, hogy valaha a Föld egynegyede fölött uralkodtak? És micsoda szomorúság lehetett, mikor a második világháborúba belerokkanva először Indiát (1947), majd a '60-as évektől az összes többi gyarmatát elvesztette. Or did she? -- Ki vádolná manapság Angliát azzal, hogy gyarmatbirodalmat tart fenn? A gyarmatok fenntartása igen költséges feladat volt, és mindig csak több katonát igényelt, ahogy a függetlenségi mozgalmak törtek előre. Az a sok adminisztráció, az a rengeteg kormányzó, azok tanácsadói, a tolmácsok hada mind-mind csak fejfájást és kiadást okozott őfelsége kincstárának. Ezért is merült fel felső körökben egy roppant praktikus elmélet. A gyarmatbirodalom célja és értelme a brit bevételszerzés, nem pedig a bevételvesztés. Bevételt a gyarmatokon működő brit cégek adójából remélhetett London, így lényegében nem kellett mást tenni, mint lefűrészelni a kiadásokat az egész bizniszről: Függetlenség és Szabadkereskedelem. Egy indiai gyapotültetvény brit tulajdonosa egy olyan Indiában bizniszelt tovább, ami tiszteletben tartotta a magántulajdont, hálából azért, hogy a függetlenséget különösebb vérfürdő nélkül elnyerték (nem hullott az ölükbe ettől még). Ahogyan Karl Marx igen találóan megfogalmazta: a tőkének nincs nemzetisége, csak érdeke. Teljesen mindegy, hogy India jogilag független állam-e, vagy Nagy Britannia része, amíg a brit gazdasági szereplők zavartalanul űzhetik tovább a gyarmati időszakban kialakított elképzeléseiket. Függetlenséget adtak a gyarmatoknak, de egyúttal szabadkereskedelmi megállapodásokat kötöttek velük, ami a vállalkozók szempontjából a kontinuitást jelentette. 

Tanulságok

A történelem e három fejezete a következő tanulságokkal szolgál:

1. Principátus: egy köztársaság keretrendszerében is működtethető diktatúra

2. Rákosi: demokráciában is lehet diktálni, ha kezünkben van egy erőszakszervezet (pl. ÁVO)

3. Britek: ha nem akarunk mindent kontrollálni, rajta tarthatjuk a kezünket mindenen.

Ezek persze túlzó állítások, hiszen a pontos állítások nem lennének mások, mint e három történet teljes hosszában történő elmesélése. Azonban ezek ismeretében nem sokat töprengünk azon, hogy 2016-ban az Orbán-kormány autoriter-e. Ezek ismeretében ugyanis azt mondjuk, tökmindegy hogy 2016-ban Orábn autoriter-e, az autoriterséget a pórul járt utókor ragasztja a múltbéli kormányzatokra utólag. Azt mondhatjuk, hogy a demokráciák sosem statikus dolgok, valakik mindig el akarnak venni belőle, és ez olyan arányban sikerül nekik, amilyen arányban a nép hagyja. Nincs ez másként Németországban, az Egyesült Államokban, Oroszországban és Észak-Koreában sem. Tiszta diktatúra nem létezik, ugyanígy tiszta demokrácia sem. Egy szoboravatásnál meghátrálásra kényszeríthetünk egy olyan kormányt, amelyik elhallgattat egy Origót. Egy netadó bevezetésénél legyőzhetjük a parlamenti kétharmadot, amelyik egyébként válogatás nélkül minden szart megszavazott, ami kormánypárti beterjesztés volt. Hogy demokrácia-e, vagy diktatúra az a rendszer, ahol gorillák akadályozzák egy népszavazási kezdeményezés beadását, teljesen midnegy. Mindegy minek nevezzük a rendszert, ha nem kérünk a módszereiből.

Csak az a kérdés, hogy most bégessünk vagy harapjunk?

Történelemtanárnak lenni az utóbbi években kimondottan kínszenvedés. Mikor látod egymás után megtörténni kicsit másként azokat a dolgokat, amik már megtörténtek egy másik korszakban, egy másik országban, fásulttá tesz.

De azon még fel tudom rántani magam, hogy a demokrácia ellenére mennyire nem lehet számítani a lakosságra, ha valami veszélyt kell elhárítani. Mikor néhány százan tüntettünk az alkotmánybíróság felhigítása és a gránitalkotmány ellen, akkor is pont olyan csalódott voltam, mint a most hétvégi tüntetés kapcsán. Ha annak idején annyian vonultunk volna az utcára a jogállamiság védelméért, mint a netadó elleni tüntetésen, akkor az elmúlt évek egészen más keretek között és egészen másképp alakultak volna. A reggeli közben összetákolt, és délben megszavazott törvényektől megmenekültünk volna például, egyetlen példa a két-háromhetente befutó botrányos dolgok közül.

Bár a Jobbik hivatalosan nem támogatja a terrorveszélyes alkotmánymódosítást, rohadtul nem értem a magyarországi nyugalmat. Tényleg ment már át kétharmados törvény úgy, hogy néhány ellenzéki képviselő távolmaradása segítette át. Nem akarom szapulni a netadós tüntetés együgyű tanulságát, mert éppen ez a gyengéje a demokráciának: nem várható el a teljes lakosságtól, hogy felmérje egy-egy ügy horderejét és lehetséges kimenetelét. Azt gondoltam viszont, hogy a terrorveszélyes alkotmánymódosítás van annyira világos és képtelen pofátlanság, hogy tömegek horkannak fel rajta. Tévedtem, de már feldolgoztam.

A római köztársaság-korban volt egy tisztség, a dictatori cím. Iszonyatosan sok párhuzam állítható fel közte és az új kormányötlet között, de végülis mindegy, ha ez csak keveseket zavar. Úgyhogy csak a cinizmus idegesít.

1. Egy kormány feladata az lenne, hogy biztosítsa a jó törvényeket az ország gazdasági és kulturális működéséhez. Megtervezi a költségvetést, amelyben elegendő forrást biztosít az államot segítő szervek számára, mint amilyen a rendőrség és a katonaság is. Ezek a szervezetek pedig a biztonság fenntartásán ügyködnek. Nem tartozik a kormányok feladatai közé a biztonság közvetlen biztosítása, "szükségállapot" (még nincs neve a gyereknek) bevezetésével. Itt kilóg a lóláb. Ha valóban őszinte törekvése lenne a kormánynak, akkor a rendvédő szerveket akarná felruházni rendkívüli helyzetekben rendkívüli mozgástérrel. De önmagát ruházza fel.

2. Az utóbbi évek terrorizmusában világosan látszódik, hogy azok az országok érintettek benne, akik megsértettek valahol valamilyen érdekcsoportot. Ha csak az Iszlám Állam európai tevékenységét nézzük, látjuk, hogy a muszlim lakossággal is rendelkező Boszniát leszámítva Kelet-Európában semmi sem történik. A kelet-európai országok forráshiány miatt nem űznek nagyszabású külpolitikát, jelképes mennyiségű létszámmal vesznek részt nemzetközi missziókban, így aztán nem nyúlnak bele semmiféle darázsfészekbe. A nyári-őszi események is azt mutatták, hogy Magyarország is kizárólag tranzitországként érintett a terrorizmusban. Ha a francia kormánynak telt volna be a pohár, és állt volna elő a mostani fideszes módosítási ötlettel, látnám az okát. De Magyarország nem veszélyeztetett olyan arányban, amilyen arányban korlátozná a hétköznapi életet a kormány. Ágyúval verébre. Arról nem is beszélve, hogy ha mégis célponttá válnánk, a legegyszerűbb védekezés az lenne, hogy megszüntetjük a célponttá válásunk okát, de ez már pacifizmus.

3. A módosítási javaslat egyszerre gumicsont és csodafegyver. Már nem emlékszem, ez előtt min voltam kibukva, mert most ezen rágódom. Tulajdonképpen gumicsontokat sem kell gyártania a kommunikációs csoportjuknak, mert egyik botrányos lépésük elhomályosítja a másikat. Ezzel a javaslattal viszont többről van szó, mint a korábbi lépést feledtető újabb kreténségről. Ez a javaslat nem a terroristákat korlátozná, hanem a lakosságot. Következésképp nem a terrorizmus ellen lehetne fordítani, hanem a lakosság akarata ellen, ha éppen forrósodna a talaj.

Ez a három magyar igazság. És a ráadás:

Halász János szóvívő így fogalmazott: "a baloldali pártoktól nem meglepő, hogy nem akarják megvédeni a magyar embereket, de az új fejlemény, hogy a Jobbik is szembefordult a magyar emberek érdekeivel". A kormány előszeretettel kezeli gyerekként az egyébként felnőtt lakosságot. Egy értelmes ember ha ilyent olvas, hajlamos úgy kezelni a dolgot, hogy a "magyar emberek" az valami elvont entitás, amit tetszőleges vággyal fel lehet ruházni, és így elengedi a füle mellett. A jövőben remélhetőleg úgy olvassuk majd az ilyen szavakat, amit valójában jelentenek: minket. Nekem a biztonság és a jogbiztonság az érdekem. A Jobbik ezúttal furcsa módon az én érdekemet is szolgálta, mert beleépítette volna a javaslatba a 4/5-ös felhatalmazást, mint kritériumot. Ez is egy ügy, amivel színt vallott a kormány: nem a terroristák ellen akarják a törvényt. Gondoljunk bármit a DK-ról, az LMP-ről, a PM-ről, az MSZP-ről, a Jobbikról, meg a többi ellenzéki pártról, de ha a bulinegyedben gépfegyveres terroristák gyilkolásznának, biztosak lehetünk benne, hogy megszavaznák a "szükségállapotot" (nincs neve). De a kormány azzal számol, hogy a képvieslők 4/5-t nem tudnák maguk mögé állítani. Képviselőkről beszélünk, a "magyar emberek" képviselőiről. Elég beszédes, ha a kormány nem hisz abban, hogy a magyar emberek képviselőinek 4/5-e támogatná őket egy általuk terrorveszélynek titulált helyzetben. Ez a ráadás.

És az istenáldás:

Hála Istennek a kormánynak jelenleg is elegendő és hatékony eszköze van a váratlan válságok kezelésére.

Most, hogy ismét távol vagyok a szakmámtól, eszembe jutott, hogy már fél éve meg akarom írni ezt a posztot. A regionális földrajz a földrajz azon ága, ami az egyes országok jellemzésével foglalkozik.

Az egész valahol a gimiben kezdődött, mikor az érettségi felkészítős csoportban a tanárom megkért, hogy Európa regionális földrajzáról tartsam meg én az órát, mert neki el kell mennie. Nyilván totális égés volt az egész, és csak egy hajszálon múlt, hogy nem pocóztak meg a többiek, de annyit sikerült leszűrnöm, hogy sokkal több értelme van az általános törvényszerűségekről és ösztönzőkről tanulni, mint a regionális variációkról.

Ma sincs másként a 7-es és 10-es tananyagban, mint útikönyv-szerű felsorolásban a legfontosabb kikötők és iparvárosok, egy-egy jelzővel felcímkézett egyéb települések, pl. "oktatási központ". A szocialista ipar korszakában még nem volt olyan feltűnő, hogy ez nem a legjobb megközelítés, mert valóban létezett az egyes városoknak tervezett funkciója. Manapság nincs szó funkciókról, profilról, de mégis kitapintható valami vezérfonal a vállalatok oldalán, ami alapján egy-egy gyárépítést eldöntenek. Ez a vezérfonal viszont annyira egyetemes, nemzetközi, hogy nem érdemes országonként külön-külön felsorolni a mutációit. Például a győri Audi-bővítés, az ott lévő egyetem és a bérszínvonal közötti kapcsolat ugyanúgy fennáll egy lengyelországi, vagy egy mexikói példában is. Helyesebb volna a regionális földrajznak nem a konkrét példákat felsorolni, hanem a példák mögött álló ösztönzőket.

Mikor állami suliban tanítottam, igyekeztem az egyes országok saját erőforrásait, ösztönzőit hangsúlyozni, de nem igazán hozott érdemi változást, ugyanazokat az üveges tekinteteket néztem. Ez persze egy másik probléma. Ezzel a törekvésemmel párhuzamosan mégis azzal foglalkoztam a legtöbbet, ami tulajdonképpen már nem is földrajz, hanem makroökonómia. Ez a tananyagban a gazdaságföldrajz elnevezést kapta. A nemzetközi hírekben megfigyelhető folyamatok megértéséhez lényegében erre van szükség, a tőke logikája vastagon felülírja a regionális földrajzot.

Egy lengyelországi textilipar mindössze lehetőség, de nem valóság. A regionális földrajz ezt úgy kezeli, hogy múlt időbe teszi, de le nem mond róla, mert tény, hogy Lengyelország kimondottan jó természeti adottságokkal rendelkezik a textiliparhoz. Más kérdés, hogy Kína ezen túlmenően kimondottan jó társadalmi adottságokkal is rendelkezik hozzá, úgyhogy lényegében lehúzta a rolót az európai textilipar.

Az utóbbi nyáron viszont nagyot fordult velem a világ.

A regionális földrajz szinte alig foglalkozik már a mezőgazdasággal, mert lényegében mindegy. Egyfelől a fejlett országok GDP-jének 1-3%-át adja, nagyjából ugyanennyivel járul hozzá a foglalkotatottsághoz, másfelől nagyon uncool téma. Az USA-ra jellemző a monokultúrás gazdálkodás, ennek tárgyalásakor tényleg jogos regionális különbségekről beszélni. De még az USA kapcsán is csak lóg a levegőben a regionális földrajz mezőgazdasággal foglalkozó alfejezete, és nem ad "hűha"-élményt annak elolvasása, hogy a Közép-Nyugat jellemző terménye a kukorica.

Ami a kukoricában érdekes, azzal a társadalomföldrajz foglalkozik: a nagybirtoknak kedvez, így a kisbirtokok beolvadnak a nagyokba, a vidék elnéptelenedik és totálisan eltorzítja az élővilágot a monokultúra. Hozzávehetjük a GMO-dilemmát és a kukorica szerepét a szuperkövérségben, de ezek egyike sem regionális földrajz. Ez inkább "meta-földrajz", valami olyasmi, ami sokkal inkább szól az emberi természetről, mint a bolygóról. Innentől fogva a regionális földrajz értelme minimálisra csökken, főleg, ha belegondolunk abba, amit a világban járva láthatunk: semmi különbség. A globalizációnak köszönhetően Marokkóban nagyjából ugyanazokkal a tapasztalatokkal elboldogul az utazó, mint amiket Európában összeszedett, de Japánban sem kimonóban mászkáló emberekkel kell a szamuráj-etikett segítségével kommunikálni.

Ha egy élelmiszerboltba bemegyünk, évszaktól függetlenül mindig találunk paradicsomot és paprikát, szőlőt, és más romlandó gyümölcsöt, aminek hagyományosan megvolt a szezonja. Fölösleges a magyar mezőgazdaság unalmas emlékeit belevenni a tankönyvekbe, a makói hagyma semmivel sem szebb a holland aquapóniában termesztett hagymánál, márpedig ha a hollandoknál tudnak hagymát termeszteni, vagy Izlandon kivit, akkor tényleg mi értelme a regionális földrajznak? Akkor mindenhol lehet minden, ahol mégsincs, oda elviszik, és kész.

A nyáron azonban megtudtam valamit. Az eper az évkör első gyümölcse, ráadásul az egész évkor egyik legfinomabb gyümölcse, szóval 600-900 forint körül adják kilóját, ha érik. Ausztriában 4 eurótól indul kilója, de adnak érte akár 7 eurót is. Az eper egy szapora növény, a telepítés első évében már megközelítőleg olyan hozammal számolhatunk, mint a későbbi években. Ehhez jön hozzá még az infó, hogy egy hektáron már megterem annyi eper, ami kedvező évben akár 10 millió forintot is érhet. Szóval a magyar sikertörténethez annyi kell csak, hogy vegyen az ember egy árverésen egymillióért egy hektárt, már abban az évben behozza az árát, és mehetünk nyaralni Dominikára. Ennyi volna?

Természetesen nem. Mikor az ember a nagybani piacon van, és az ország minden részéről érkező termesztők eprét végigkóstolja, hatalmas különbségeket érzékel. Szemben az emberrel, az epernek egyáltalán nem mindegy még egy ilyen kis térségben sem, mint amennyit Magyarország lefed, hogy azon belül hol van. A talaj tápanyagtartalma, szerkezete, a napfény, a szél, a hőmérséklet és a csapadék erősen keretek közé szorítja a fajtaválasztást. Kereskedelmi szempontból pedig még nagyobb fejtörés vár rájuk: olyan fajtára lenne szükség, ami mindenekelőtt szép, még ennél is fontosabb, hogy bírja a szállítást, és nem utolsó sorban finom. Somogyból jött olyan eper, ami visszapattant a földről. Nem állítanám, hogy rosszul bírta az utat. Ha az igen finom Asia fajtát termesztette volna a termelő, nagyjából Siófok magasságában már készíthette volna a lekváros üvegeket elő. Ezzel szemben a lajosmizseiek bátran teherautóra rakhatják a kényesebb és tetszetős fajtákat, mert Budapestig igazán kibírják. Hogy aztán a kiskereskedő milyen állapotban teszi ki a pultra 300 kilométerrel arrébb, az másnak okoz fejfájást. A regionális különbségeknek ezzel még nincs vége. Történetesen azt is megtudtam, hogy az eper szűk keresztmetszete, ami bírja az utat Ausztriáig, és finom is, milyen hatást vált ki Ausztriában. Elsöprőt. Sok pénzt megadnak érte. Az igazság az, hogy a regionális földrajz alaposabb munkái megemlítik, hogy Ausztriában is termesztenek epret. Epret termesztenek még Lengyelországban, Szlovákiában, Csehországban, Németországban és még sorolhatnám. Klasszikus regionális földrajzos értelmetlen felsorolás.

Viszont ha az egyetemi tankönyveknél közelebb toljuk a szemünket az eperhez, a diverzitás és regionális különbségek káprázatos kertje tárul elénk. Abszolút van miről "regionális földrajzozni". Ausztriában Steiermarkra mondják azt, hogy Ausztria zöld szíve. Dunát lehet rekeszteni a pannon klíma kisugárzásáról, napfényes lejtőkről ódákat zengő promóciós anyagokból, és mégis az egész egy kalap szomorúságot sem ér, ha az ember megkóstol mellé egy magyar gyümölcsöt. Hozzáteszem: nem mindegy melyik magyar gyümölcsöt melyik magyar vidékről.

Ezzel együtt is nyilvánvaló, hogy néhány magyar vidék termőföldje, a földrajzi szélességével és hosszúságával járó éghajlati jellemzője abszolút versenyelőnyt jelentenek más régiókkal szemben. Ettől még nem tűnik el a tőke törvénye, mert az intenzív óriásbirtokokon termesztett mutatós, jól szállítható és tárolható gyümölcsök okoznak kisebb veszteséget az áruházláncoknak, tehát ezek kerülnek a polcokra. A spanyol, görög, olasz importok ezért sincsenek köszönőviszonyban sem az igazi spanyol, görög és olasz gyümölcsökkel. Ez ugyanaz a "meta-földrajz" jelenség, mint amiről fentebb írtam, vagy mint ami a ruhaiparban felülírja a szinergia logikáját. Mégis, ha a transznacionális vállalatok kaptafa-elvű világát leválasztjuk a földrajzról, és elmozdulunk hippi irányba, a "helyi termelőkre" és a "kézműves szcénára" figyelünk, akkor meglehetősen színessé válik ismét a regionális földrajz. Újra felfedezhető a Föld, ha nem azt kérdezzük, mit ad Brazília a világnak a hipermarketekben, hanem hogy mi rejlik Brazíliában, mit adhatna Brazília, ha leválasztjuk a tőke logikáját.

Ausztria Spanyolországból importálja a paradicsomot, mert azt éri meg. És éghajlati okokból a kiskerti spanyol paradicsom valószínűleg még a magyar paradicsomnál is finomabb. Mégis a látványban első, ízben másodosztályú spanyol importparadicsom mellé első osztályú alternatívát nem ugyancsak Spanyolországból érné meg Ausztriába vinni, mert az már nem bírná az utat. Honnan lenne érdemes tehát primőr paradicsomot importálni az osztrákoknak?

Ez esetben tényleg felfedeznivalóról van szó, tényleg kutatni valóról, ezeknek a lehetőségeknek a feltárása nem kivitelezhető a 19. század romantikus utazós-fényképezős módszereivel.

Fantasztikus példám is van, hogy bár 2016-ot írunk, de a regionális földrajz mennyire kullog a önmaga mögött: Almáskertet akarok magamnak. Azt szeretném, ha itt Kőszegen, vagy Kőszeg környékén lenne almáskertem, de nem mindegy sokminden. Eleve nem Kőszegen szeretnék almáskertet telepíteni, ha kiderülne, hogy Kőszegen nem megfelelők a viszonyok. Szabolcsról a hagyományos földrajz már megállapította, hogy almatermő vidék, de a 21. században ezt el tudnám képzelni adatbázis-alapú szintézis segítségével. Kőszeg talajszerkezetét, talaj tápanyag-tartalmát, csapadékmennyiségét, napsütéses óráinak számát, szélerősségét egybevetni néhány almafajta igényeivel. Ha exportra akarnék termeszteni, nagyjából költségvetési kérdés lenne, hogy mennyi pótszert kell majd fecskendeznem a szuperintenzív ültetvényembe. De almaborhoz kéne az egész, és így kulcskérdés a zamat. Nem alaptalan elvárás a magyar földrajztudomány felé, hogy összeállítson egy adatbázist Magyarországról, de elég menő lenne, ha csinálnának egy ilyet az egész Földről. Így könnyen telepíthetnék oda almafákat, ahol a Föld legfinomabb almái teremnek majd.

Összességében ebben látom a regionális földrajz célját és értelmét. Természetesen meg tudom szerezni azokat az infókat, amik nekem kellenek, régen kiderítette már a magyar földrajz, hogy hol milyen a talaj és milyen a mikroklíma. Ami felé tovább lehetne vinni az egészet az, hogy ezekből az adatokból kimutassuk a helyi előnyöket. Ezt még tanítani is érdemes lenne, sőt, még jobb lenne azt tanítani, hogy ha az ember például eperföldet akar, hogyan válassza ki a sikert valószínűsítő helyet.

Az almabor kóstolásnál külföldön sincs kialakult protokoll, bár kézműves körökben igyekeznek a sima borkóstolás metódusait alapul venni, elvégre erjesztett gyümölcslé egyik is, másik is. Én viszont nem erről akarok írni, hanem a saját almabor próbáim kóstolásáról.