Azt gondolom, hogy életem egyik legkülönösebb és legpozitívabb története ez, amit most leírok. Az új biciklimről lesz szó, hogy hogyan vettem meg. Mindennek oka van.

Először is a bicikli-helyzetemről röviden. Bristolban autó vagy bicikli nélkül meglenni igen nehéz. Decemberben kaptam kölcsön újonnan megismert magyar barátainktól egy kék mountain bike-ot, amivel a meglehetősen esős telet bekkeltem ki. A váz kialakítása miatt képtelenség volt felszerelni rá sárhányót, legalábbis olyat, ami nem került volna többe a biciklinél. Írtam már a hátamról és azon túl lecsorgó jéghideg sárról, és talán említettem a vágyamat, hogy újra egy országúti biciklit tapossak, aminek például vékonyabb kereke van, ezáltal eleve kevesebb energiába kerül a hajtása.

Így amikor február végére egyenesbe jöttem anyagilag, 100 fontért megvettem Gandalfot, és 20 fontért vettem rá sárhányókat is. Drágák itt a dolgok, mivel Bristolban két egyetem is van sok országúti bicajt hajtó egyetemistával, az országúti bicajokat pofátlanul drágán adják, ugyanis a kereslet nagyobb rájuk. Persze nem szorulnak annyian rá a rozsdásodó műremekekre, a többségük új építésű versenybicajokon közlekedik, amik 400-500 fontnál kezdődnek (egy 15 éves Opel kerül ennyibe), de inkább 1000-1500 fontnál járnak (egy hatéves Ford Fiesta kerül ennyibe), de ettől még felverik az árakat. Egy montit 45 fontért megkap az ember. Panaszra persze nincs okom, annak idején tanárként még új fékpatkókat sem tudtam venni Gyilkire, nemhogy új használt biciklit venni. Szóval drága-drága itt Bristolban az országúti, de kitellett a béremből rá, úgyhogy nagy örömmel hajtottam Gandalfot munkába menet.

A ház, ahol élünk, meglehetősen előnytelen kialakítású. Egy fénykép mindent megoldana, de betűvető lévén essünk neki írásban! Angliában szinte minden háznak van előkertje, legalább akkora, hogy a kuka odaférjen. A mi utcánk szép tágas, a házaknak nagyobb előkertje van, ami kinél díszkert, kinél szemétdomb, de semmiképpen sem használják úgy igazán. A járdához képest a ház bejárata alacsonyabban van, az előkert azonban nem követi le ezt a szintkülönbséget. Afféle teraszos kertművelést kell elképzelni, a bejáratnál egy térdmagasságú téglafal vet véget a kertnek. A téglafal és a ház között egy fél méteres betonozott sáv van, ahol mindenféle lom van felhalmozva, és egyúttal itt tartottam a biciklimet is. Ez azért nem előnyös itt Angliában, mert az a szokás, hogy a megunt holmikat kirakják az előkertbe, és azt onnan elviheti bárki. Legalábbis mi így szereztünk polcot, teázóasztalt és képkereteket. Szóval minden nap a biciklit betakartam fóliával, és lelakatoltam, hogy még véletlenül se higgyék szabad prédának.

Gandalf megvétele igen nagy meglepetés volt nekem, mert eddig minden használt cuccom csak újabb fejfájást és pénzköltést okozott (vissza lehet olvasni Gyilki 4 éves szervíztörténetét ezen a blogon), de Gandalfot megvettem, és másfél hónap után történt csak egy láncszakadás, amit viszonylag könnyen meg is javítottam, és ennyi, fut mint az álom. Gandalffal egy baj van, hogy nem az én méretem, hanem kisebb. Az ülést nem lehet olyan magasra felhúzni, ami nekem kéne, annyival kisebb. De akkor ezt nagyon sürgősen meg kellett vennem, mert a kék montitól már rosszul voltam, más országúti pedig elfogadható árban akkor nem volt.

Teltek-múltak tehát a hetek, a kék biciklit néha napján kibányásztam a fóliák alól, ha Gandalfot Robi használta (az ő mérete), de alapvetően ott volt a ház előtt, a térdmagasságú téglafal és néhány elvadult bokor mögött. Mindig megvolt az esély rá, hogy ellopják, de minél tovább állt ott nem-ellopva, annál inkább aludt el bennem az aggodalom. Gandalfot a biztonság kedvéért a ház hátsó kertjében tartottam, mert a kék montinál jobb állapotban és értékesebb volt, a sztori egyébként nem arra fog kifutni, hogy ellopták a kéket. A hátsó kertben tárolni egy biciklit azt jelenti, hogy a házon kell keresztülcipelni. Angliában a praktikusságnak igen rövid története van: valamikor akkor kezdődhetett, mikor az Unióhoz csatlakozva bizonyos előírásoknak köszönhetően akarva-akaratlan praktikus módon folyt tovább egy-két dolog. Egy józan magyar paraszt eleve nem alakítja ki úgy a sorházát, hogy valamilyen módon ne lehetne házon kívül a hátsó kertet elérni (ha nem a garázson át, akkor a sor-háztömb két végénél van egy nagyobb hézag). De ha erre mégsem ügyel, akkor legalább arra, hogy a bejárati ajtótól a hátsó kertig akadálytalanul lehessen közlekedni. Itt a bejárati ajtó vagy egy lépcsővel van megbolondítva, vagy egyszerűen szűk, vagy egy bokrot ültetnek elé, egyszóval egy 5-6 fős hőzöngő részeg ultrás nem tudja csak úgy megrohamozni az ajtókat, és a nagyi kredencét sem lehet kivinni, de minek is vinnék, minden maradjon a régiben! A bejárati ajtó után egy rövid folyosó vezet a konyhába, illetve a folyosóról nyílnak a nappalik, és megy fel a lépcső a ház egyetlen vécéjéhez, ami a fürdőszobában van. És az emeleten vannak a szobák is. A nappalin pedig rendre nincs függöny, ami nagyon bizarr látvány. Ki milyen sört iszik a pizza mellé a The Voice-ot nézve, és a kisgyerek elrakta-e a játékait, kérdezzétek tőlem bizalommal! A folyosó az angol otthonvédelem egyik kritikus pontja, tehát itt mindenképpen van egy kredenc, ami az egy-másfél méter széles folyosóból elvesz kb. 30 centit, másik 20-at a felakasztott kabátok és az alattuk lévő cipők. Ezen keresztülvinni egy biciklit olyan, mint paralellt parkolni egy nyugtalan disznókkal megrakott kamionnal, tehát megoldható, úgyhogy ezen is minek egyszerűsítenének. Utána a konyha egy kisebb megkönnyebbülés is lehet, ha nagyobb a ház, de ez nem törvényszerű, nálunk pedig még egy mosókonyha is jön utána, és végül egy lépcsővel a kert, ahol leköthetem Gandalfot végre. Nem szeretem hátul tartani a biciklit, de nem lesz más választásom.

Ennyi felvezető után talán érteni fogjátok, hogy Leó megvétele miért olyan rendkívüli történet. Angliát nem nagyon tudom hová rakni. Életemben nem éreztem magam ennyire idegennek és diszkomfortosan, mint itt, pedig jártam helyeken, például Ukrajnában is. Az angol emberek szöges ellentétben állnak az amerikaiakkal, és elképzelni sem tudom, hogyan beszélhetik ugyanazt a nyelvet, amikor ezzel csak megtévesztik az egész világot, az angoloknak a kelta nyelv illene leginkább, nem az angol. Bár kedvelem az angol munkatársaimat, mégsem találkoztam még olyan emberrel, akinek ismerős az arca, olyan értelemben, hogy azt a fajta tekintetet már ismerem, legyen az rokonszenves, vagy ellenszenves. És azt mondanám, hogy ettől érzem magam olyan idegenül itt, mert ezeket a tekinteteket nem tudom kiismerni.

Csütörtök reggel 5-kor cibáltam ki Gandalfot a házból, és a bejárati ajtónál oldalra pillantva látom ám, hogy nincs a kék montin meg az első kerék (aminek szakadt volt a külső gumija, és a rozsda ette szét a felnit). Hátravittem a bicikli maradékát a hátsó kertbe. Két nappal korábban volt a láncszakadás Gandalfon, és nagyon jó volt, hogy volt a kék monti, mint pótbicikli addig is. Tehát úton a munkába eldöntöttem, hogy veszek egy új országutit, nem halogatom tovább. Munka után fel is mentem a netre, és ott volt egy piros Peugeot 50 fontért sárhányóval, a feltöltés ideje pedig 35 perccel korábban történt. Sms-t írtam, hogy megnézném aznap, jött a válasz, hogy bármikor mehetek. Írtam, hogy két óra múlva ott vagyok. Megnéztem a címet, de azért vittem térképet is. Bristol egyik újabb arcát ismertem meg, az Avon egyik mellékfolyása mentén vitt a busz, szép kis meredélyek és sziklafalak között, beszarás volt, annyira jól nézett ki. Útközben vettem észre, hogy otthonhagytam a telefonomat. Nem írtam fel a házszámot, és emiatt ez igen kínos volt. Hazaérve olvastam a srác sms-ét, hogy ne csöngessek, hanem hívjam fel, ha odaértem, mert hátul fociznak a kertben... Szóval kellett volna az a telefon.

Ennek ellenére mentem, mert már nagy utat tettem meg. Gondoltam majd bezörgetek minden házba, aztán valaki majd csak tudni fogja, melyikben lakik a srác a biciklivel. Ránéztem egy házra, és volt egy érzésem, hogy az lesz az, de azért még tettem egy kört, házszámokat nézve, hátha beugrik. Nem ugrott, úgyhogy visszamentem ahhoz a házhoz. Éppen akkor parkolt le egy idős hölgy kicsit arrébb, és jött felém, mert a szomszédban lakott. Gyorsan megkérdeztem, és igen, ott volt a tekintetében az az ismerős villogás, ami a legbarátságosabb magyar szemekben van benne, mármint itt arra utalok, hogy végre volt egy olyan ember, akinek értettem az ábrázatát. Nem félt tőlem (ez is ritka), és mondta, hogy a srác abban a házban lakik, ami előtt állok (ez is ritka).

Becsöngettem, kopogtam, becsöngettem, és végül kijött a srác valóban, és vágta, hogy én vagyok. És kezet nyújtott, és már tolta is ki a piros Peugeot, ami pont az én méretem, és bár eléggé leharcolt állapotban volt, a kritikus alkatrészek kifogástalanok voltak. 50 fontért ilyet szerezni ingyen van. Rendkívül rokonszenves volt az arc, a szó eredeti értelmében, és még adott is egy belső gumit a bicajhoz, és láthatóan tudni akarta, hogy kihez kerül a szeretett biciklije, és láthatóan megnyugodott attól, amit hallott. A biciklit olyan könnyű hajtani, hogy az szinte nem valóságos. Egyből kitaláltam a nevét, ami Leó lett. Reggel még egy meglopott embernek éreztem magam, délután pedig csont nélkül a kezeim közé került Leó, mintha csak nekem szánták volna.

Nem tudom átjött-e a történet, én egy csapásra egyenesbe jöttem Angliával, és a hülye parkjaikon keresztül tekertem haza, békejobbként, hogy rendben Anglia, ilyen is tudsz lenni, szeretlek.

Összességében egy tapasztalat-cunamin vagyok túl. Ismét feltárom lelkem bugyrait, milyen irányba próbálok változni.

Az egésznek volt egy előrengése a nővérem esküvőjén szeptemberben. Ekkor hazamentem Kőszegre, kiutazásom előtt utoljára, hogy az ifjúkori szobámban elpakoljam a holmikat, mert hát most múzeumszoba legyen egy potenciális vendégszoba? Vendégszoba legyen inkább! Évekkel ezelőtt meg kellett volna tenni. Ekkor akadt a kezembe a középiskolás rajzmappám, ami sokkolt. Én gimnazista koromban egy alapvetően igyekvő, megfelelni akaró ember voltam, de nem állt távol tőlem a lazítás sem, így stréber nem voltam, de tróger sem. Arany középutat jártam. Rajzolni sosem tudtam kimagaslóan, inkább azt lehetne mondani, hogy megvolt bennem valamiféle készség, de mások sokkal jobbak voltak, én pedig igyekeztem olyan területen próbálkozni, ahol mások nem, így kerültem az iskolaújsághoz. A nyers igazságot nem is sejtettem mindeddig, mikor már három éves tanítási tapasztalattal a hátam mögött vettem a kezembe a gimis rajzaimat. Az a gimnazista ifjú egy alapvetően lusta, hányaveti, látvánnyal megelégedő lókötő volt. Ilyen értelemben voltam megfelelni akaró. Mindeddig úgy tudtam, hogy az egyetemre bejutásom kemény tanulás és szerencse eredménye, de hirtelen megvilágosodott előttem, hogy csak a szerencse eredménye, legalábbis ha úgy tanultam, ahogyan rajzoltam.

Maga a tapasztalat-cunami pár hónapja kezdődött. Ekkor valahogyan ez az angliai helyzet megérlelt bennem egy igen fontos felismerést magammal kapcsolatban. Itt a dolgok igen tiszták és egyértelműek, egy bevándorló számára. Itt nem lehet mellébeszélni, olyan ez, mint egy szűk völgy, szemben a korábbi széles legelővel. Egy valagravaló pénzt felhasználtam arra, hogy kijöjjek ide, és munkát találjak, és fél év múlva, mikor a helyzet nem olyan, mint amire én gondoltam, akkor nem lehet váltani, és mást csinálni, hanem menni kell a következő kiszállási pontig. Például amíg nem lesz annyi megtakarításom, hogy hazatérve munkát tudjak keresni a saját lábamon állva, magyarul itt tényleg szigorú keretek fogadnak, és azt találtam mondani, hogy egészen egyszerűen nem adhatom fel, mert nincs rá komfortos mód. "Mennem kell tovább a kitervelt úton" és ez egy olyan mondat, amit korábban sosem mondtam, vagy gondoltam. Ezen sokat elmélkedtem, és rájöttem, hogy mindent feladtam az első nehézségnél, és ezért tűnt úgy, hogy nem jönnek be a terveim. Sok tekintetben kitartó voltam, de pont a legkritikusabb pillanatokban nem tartottam fontosnak a kitartást, és kihátráltam a dolgokból. Most, pár hónappal később pedig még pontosabban meg tudom fogalmazni a felismerést: a terveimhez nem készítettem tervet, csak úgy csináltam, hogy úgy látszódjon, haladok. Pont, ahogyan rajzoltam. Aztán mikor kipukkadt a lufi, sirathattam a jövőt.

A sok apró tapasztalat közül hármat fogok most bevallani. Az egyik a Gazétával kapcsolatos. Ismét egy olyan dolog, ami nem megy magától, nem indul be magától, pedig mindenki örülne az ilyesminek. Nagyítóval átvizsgálva a projekt részeit sok finomítani valót találtam, de ott van egy alapvető hiba is: azonnal akarom. A legnagyobb pofont ez adja, úgy értem, hogy ennek nem teljesülése a fájdalmas, nem az, hogy nem megy úgy a dolog. Az azonnal akarás jellegzetes 21. századi elvárás. A jelenlegi legmagasabb épület Dubaiban van, de Kínában elvileg februárban kezdték el, és a napokban fejezték be az új legmagasabb épület felhúzását. 2009-ben feltöltöttem egy videót a youtube-ra, és mostanra, 2013-ra 45 ezer megtekintése lett. Mindez értéktelen, mikor egy hétvége alatt egymillió megtekintést is tud produkálni egy videó, ha olyan. Ez éppen egy Kerekes Band videó, akik éveken át zenéltek kis közönségnek, mígnem a Csángó boogie-val be nem robbantak, ami egy természetes útja volt a sikernek. De az ember úgy látja, a siker akkor jön, amikor a munkát beleteszed, pedig nem így van. A Gazétával kapcsolatban megtapasztaltam azt, hogy ez nem így van, sőt, arra is rájöttem, hogy tervezés nélkül ilyen nagyszabású projektbe nem lehet belevágni. Ez egy építkezés. Mellékesen a régi magyar mondást is új szögből látom: az idő pénz, úgy is értve, hogy ha időt akarsz megspórolni, akkor tényleg tud segíteni a pénz. Például ha nem mész el a hipermarketig, csak az éjjelnappaliig, hogy hamar megfordulj, akkor drágábban veszed meg azt, amit olcsóbban is megvehetnél, itt ez az idő ára.

A másik tapasztalatom a sok közül a tanítással kapcsolatos. Ez pozitív a maga nemében, mert valami furcsa kapcsolás eredményeként azonnal akarom a sikert, de a jövőbe száműzöm a megelégedési pontokat. Tehát fel sem merül bennem, hogy az aktuális helyzetet is át lehet kalapálni olyanná, hogy elégedett lehessek. Kivéve most, mert most felmerült bennem, és cselekedtem is. Áthelyzetettem magam egy közelebbi mekibe, ami 10 percre van bringával, és az áthelyezés ugyan még nem történt meg, de jó érzés, hogy nem egy bizonytalan dologra várok, a tanár asszisztensi állásra, nem ettől függ a megváltásom, hanem az már el van intézve, már csak a beosztott napjaimat kell leszolgálnom a régi mekimben. És milyen jól tettem: pár napja végre sikerült választ kicsikarnom a tanár ügynökségtől, akik mindenféle hízelgés ellenére tisztán érthetően kimondták azt is, hogy szeptember előtt nem valószínű a bevetésem. Szeptember pedig nagyon messze van még, tehát mindenképpen lépnem kellett volna valamit a mekivel kapcsolatban.

A harmadik tapasztalatom a tervezéssel kapcsolatos. Kimerült vagyok és frusztrált, ezért a héten kérvényt nyújtottam be 3 nap fizetett szabadnapra, jövő hétre. Azért jövő hétre, mert már az is túl késő. Válaszul egy iszonyatosan megterhelő beosztást kaptam a jövő hétre, és a normál szabadnapjaimat is a hét legvégére tolták, ami félreérthetetlenül azt jelenti, hogy nem illik ilyen ad hoc jelleggel szabadságot kérni. Indoklásként ráadásul tavaszi fáradtságot tüntettem fel, ami ezek szerint még ha igaz is, akkor is valami olyasmivel kellett volna beburkolnom, mint lefoglalt olcsó repülőjegy, vagy last minute szállodai foglalás, még ha hazugság is. Nem fogadom el a mekitől, hogy felháborodásukban egy nagyon paraszt beosztással büntettek meg, de az is biztos, hogy ha tervszerűbben élnék, akkor már múlt hónapban be tudtam volna nyújtani a három napos szabadnap-kérelmemet. Tehát például a nyaramat már most ki kéne találnom, amiben semmi felháborító nincs, csak én nem így szoktam.

De ha harc, hát legyen! Okulva a sok tapasztalatból, hajlandó vagyok elfogadni a szabályokat. A nyarat most tervezem meg, a Gazétával kapcsoaltban pedig elfogadom, hogy ez egy élet munkája lesz, úgyhogy van időm bőven.

Ha pedig van időm, akkor már van értelme most a facebook-posztolásból kicsit visszavenni, és előkészíteni "az építkezést". Az első ütem egyik pilléréből pedig egy nyers szelet csak nektek:

Három dolog van, ami mostanában nem megy ki a fejemből, és nagyon nem értek egyet velük.

1. Észak-Korea

http://galeria.index.hu/tech/2013/04/10/instagrammon_ijesztgeti_eszak-korea_a_vilagot/ajanlo

Bár ahogyan a bombariadókat is mindig komolyan kell venni, Észak-Koreára sem lehet legyinteni, de eddig sikerült a fenyegetéseiket normálisan kezelni. Egyértelműen az történt, hogy képmegosztós körök érdeklődését felkeltette az ÉKoreai erőfitogtatás, és a hírügynökségek, újságok pedig próbálják ütni a vasat, amíg meleg. Évtizedek óta fenyegetőzik háborúval ÉKorea, és már régen eljárt felettük az idő, és ezt pontosan tudja a vezetőség is. Eleve a sajtóból nem derül ki, hogy ÉKorea miért is indítana (folytatná az 1953-ban félbehagyott) háborút. Se egy vád Dél-Koreával szemben, hogy megszegte a fegyverszünetet, se egy tengeri konfliktus valamelyik szigetnél, szóval innentől fogva hagyjuk is ezt az egész hisztériát! De amivel igazán nem értek egyet, hogy úgy állítják be az Észak-Koreai népet, mint valami agymosott hülyéket. Nem lehet tömegeknek kimosni az agyát úgy, ahogyan azt mutatják. A képeken mosolygó emberekre fegyvert fognak, a képek propaganda fotók. Mégis mire vár a nyugati világ, mi cáfoljon rá a vezérüket tébolyultan megsirató megvezetett népre, egy vaskos, vallomásokból és home videókból álló sajtóanyag? Felkészüt a társadalmunk arra a látványra, ami azokból tárulna elénk? És e-mailen küldjék majd át? Vagy az Ékoreai postával? Nevetnek emberek az óvodás Ékoreai vezetőségen, miközben valójában pribékek és aljas férgek azok, akiket látnak, azok a tisztek a ciki fotókon olyan emberek, akik belemásznak az emberek magánéletébe, az agyába, az érzelmeibe, és nincs bennük meg az a tartás, ami a többi Észak-Koreaiban megvan, akik nem vesznek részt ebben a babaház-játékban. Olyan ország, ahol a legundorítóbb rongy emberek kerülnek a normálisak fölé, mert a normálisaknak nem is venné be a gyomra azt a mechanizmust, ami van. Észak-Korea nem vicces. Hogy nevetünk rajta, így oldjuk fel a lelkünkben keletkező frusztrációt, ami azért alakul ki, mert nem hallunk ötletet arra, hogy kéne valamit kezdeni azzal a rákos daganattal. Senki sem foglalkozik ezzel a problémával igazán, még ha mindenki ezeket a képeket mutogatja is egymásnak.

2. Magyar belpolitika

Minden napra jut valami elképesztő dolog, mégis úgy tűnik, hogy az elképedő újságok, és bizonyára elképedő olvasótáboruk kisebbségben vannak a teljes lakossághoz képest, akik inkább megerősödtek véleményükben, hogy a dolgok jó irányba mennek. Szembe kell néznem azzal, hogy ismét kisebbségbe kerültem, pont mint mikor az MSZP kormányokkal szemben voltak kifogásaim. Népes kisebbség persze, de kisebbség. Szétnéztem az ellenzéki palettán januárban, és voltak ígéretes báránybőrbe bújt alakok, de mostanra megint ott ülök a Kétfarkú Kutyapárt programját olvasva, bőszen bólogatva, hogy rendben, legyen, tiétek a szavazatom. Elképzelek egy 2014-es parlamenti patkót jó sok Orbán végtaggal, meg fő vetélytársával a jobbikkal, és a maradék 15-20%-on osztozkodó többi párttal. Az "előírom neked te tévelygő hazaáruló"-mentalitás előretörése, ami még a korrupciónál is elviselhetetlenebb, ellenzékben pedig a populista zűrzavar. Egyik rosszabb, mint a másik. Egy olyan parlamenti patkóban, amelyikben olyan törvényekről szavaznak, hogy a lakosság hogyan éljen (nem pedig a keretek ésszerűsítéséről), nem tudok elképzelni jobb ellenzéket, mint amelyik fel sem veszi a kesztyűt, hanem egyszerűen lök egy utolsót a Parlament méltóságán. Ha előállna holnap egy ember, aki kompromisszumot nem tűrve áll ki az egyén tisztelete és a közösség iránti felelősség mellett, már ő sem kapná meg a szavazatomat, mert hol volt eddig? Hiteltelen.

3. Űrkutatás

Előbb-utóbb be kellett következnie ennek is, hiszen ahogyan a filozófusokat sem pénzelik többé, mert nem tudtak gazdasági hasznot felmutatni, az űrkutatás sem rekedhet meg az emberi tudásszomj oltásánál. Le vannak szarva a pulzárok, melyik bolygón van olaj, te szerencsétlen?

http://index.hu/tudomany/2013/04/11/erre_kolt_el_a_nasa_17_milliard_dollart/

Egy felfoghatatlanul végtelen szövet a Világegyetem, és még annyit sem tudunk az összefüggéseiről, mint a Föld összefüggéseiről, de aszterodiát fognak be. Mert a Világűr egyszerű anyag, az anyag pedig nekünk kell, ennél többet meg minek kérdezni. Mi ez a tisztelet a teremtett világ irányába bennem, mi ez a belátása az emberi faj sebezhető törékenységének, mi ez az improduktív Világegyetem-tabu? Egy aszteroida nem tölti be az egyetemes feladatát többé, hol nem fütyül arra egy jó tőkés? Más lesz a Világegyetem, na és? A Földön is más lesz, több anyagunk lesz, szóval csak kuss legyen. 

Szóval ezzel sem értek egyet, és határozottan nem akarom ezt, nem akarom, hogy bolygón kívülre is jusson az embernek ebből a mentalitásából. Mit tehetek ilyenkor?

Mai (Máj), a Fülöp-szigeteki takarítónő ráharapott Nur, a bangladeshi munkatársam poénjára, és most minden alkalommal hallgathatom a kérdést: Istvan, are you hungry? Akárhányszor meglát, megkérdezi, és már csak mondom neki, hogy yarp, all the time hungry, very-very hungry, I am the most hungryest guy in this store. És mindannyiszor nevet rajta. Elmondom, hogy nem véletlenül jöttem kajáldába dolgozni. Dora is hungry also - teszem hozzá (ő a magyar munkatársam), mert hogy akkor már süssünk el mindent, hogy a nap hátra lévő részében Mairól beszéljünk, hogy Fülöpnek hívják-e.

Csak azért írok erről megint, mert egészen egyszerűen rosszul esik. Akkor is rosszul esik, ha ez bénaság a részemről. Persze, hogy nem veszik komolyan, teljesen mindegy nekik, hogy Magyarország nevetség tárgya vagy sem, abban sem vagyok biztos, hogy tudják-e, hogy ez a bizonyos Hungry-Hungary egy kisváros Kelet-Angliában, vagy egy ország Kelet-Európában, vagy az én vezetéknevem. Nekik ez csak egy jó kis geg a tragikus monotonitásban, és semmiképpen sem személyes. És én lennék a legmarhább, ha kikérném magamnak, mert egy jó vicc sokkal emlékezetesebb, mint egy "hogyan ejtsük ki helyesen" óra. Nurnak még elmagyaráztam, hogy nem az éhségről, hanem a hunokról kapta a nevét az ország, mert legalább annyi valóságalapja van ennek a magyarázatnak is. Mert az meg kit érdekelne, hogy az onogurból jött a francia ongroá, abból meg az angol 'ángri, mi magunk közt magyarnak nevezzük magunkat, és a legnagyobb éhínség közepette sem éheztünk túlzottan, mert Hungry egy olyan hely, ami természetföldrajzi szempontból tökéletes.

Na jó, ki nem borít, de ha Szerbiát el lehet intézni annyival, hogy "az meg hol van?", akkor örülnék, ha mi is megúsznánk ennyivel, ha már kicsi az ország.

Egy forgalmas külföldi oldalon posztolták ezt a képet:

és nagyon tetszik a Föld népeinek, igaz, hogy csavart szarvú kecskének hiszik, de hogy nagyon metál, meg hogy simán mehetnének valami albumborítóra, szóval igen-igen, húzza ki büszkén magát dolmányában Vona Gábor, ezt is mi adtuk a galaxisnak. A kecskés tévedést egy jószándékú kommentelő így oszlatta el:

Bár a rutin azt mondatja velem, hogy ez csak egy a képet überelni akaró magyar kommentelő volt, de ez csak ront a helyzeten.

Mindent visz-e a macska, ez a fő kérdés. Februárban úgy döntöttünk Robival, hogy a Gazéta Facebook profiljába életet lehelünk, és pár héten belül ki is alakult, hogy mit és hogyan és mennyit posztolunk. Az okok nyilvánvalók: úgy gondoltam, hogy cikkek posztolásával évtizedekbe telne, mire pénz beinjekciózása nélkül ki tudnám alakítani a Gazéta olvasókörét, főleg az idióta neve miatt (de próbáljon valaki kitalálni egy ilyen tematikájú dolognak valami nevet, ami normális - az az 1-2 normális név már évtizedek óta foglalt). Képekből viszont naponta 7-8-at kisebb erőfeszítéssel simán lehet posztolni, ami azt jelenti, hogy kb. 1800-szor több esélye van az újság hírének terjedésére, mint csak cikkekre apellálni. Más kérdés, hogy a cikkek közönsége és a szép képek közönsége nem fedik egymást, de erre is van válaszom, csak most nem erről akarok írni, hanem a macskás kísérletünk eredményéről.

Egy tragikus napon az hagyta el a számat, hogy nem növekszik a lájkok száma, nem terjednek a képek. Talán mindenki ismeri az I <3 World nevű oldalt, aminek elképesztően rengeteg lájkja van, és ők aztán tényleg mindent posztolnak, ami csak kell az embernek, egyebek közt cicákat is. Nagyon szembetűnő, hogy míg egy lélegzetelállító völgyet 800-an lájkolnak, egy kiskutyát 1300-an, addig egy kiscicát 8000-ren, tehát csak úgy mellékesen felmerült bennem a kérdés, hogy vajon a mi FB oldalunknak is csak egy ilyen macska-lökés kéne, és aztán majd egy későbbi profilváltással, mikor már több tízezer lájkot begyűjtöttünk, megszabadulunk a kizárólag macskákra gerjedőktől, és megelégszünk a konkrétabb földrajzos vonatkozás rajongóival, és mivel van átfedés a két tábor között, a visszaesés nem lenne olyan elviselhetetlen, főleg a kezdeti zéróhoz képest. Hogy ezt ellenőrizzem, kiposztoltuk ezt:

Mellé egy hányaveti nyálszöveggel, és kíváncsian vártuk az eredményt. Kontrollfotó a legsikeresebb fotónk volt, a Rainbow Pool-ról, ami 10 nap alatt 1000 megtekintéssel a legsikeresebb fotónk volt. A macskás kép kiválasztásakor azért emellett döntöttem, mert ez egy fiatal macska, kölyök vonásokkal, tág pupillákkal, és gyengéden félrebiccentett fejjel, ami adu ásznak tűnt akkor, de később be kellett látnom, hogy ebben semmi rendkívüli cukiság nincs, inkább valami hasonlóval kellett volna próbálkoznom:

Bár ezt nehéz lenne eldönteni. Nem arról van szó, hogy hülyének nézem az olvasótáborunkat, hanem arról, hogy az olvasótáborunk gyengédebb töltéseire apellálok, magyarul kurvaként széttárom a lábam a macskáknak, olcsó populizmushoz nyúlok féktelen lájknövelő megalomániámban. Az olvasótáborunk azonban megmentett ettől, mert a macskás kép 10 nap kontrollidő után is csak 800 egyedi megjelenésnek örvendett, és még be is előzte egy másik kép, az Eskövő napján című.

És akkor már essünk túl rajta, itt van az algáktól elszíneződött ex-gejzír, mint csúcstartó:

Az egész Facebookozás tanulsága kettős. Az első tanulság, ami a kísérlettel nem függ össze, de elmondható, hogy már nagyon kevés újság büszkélkedhet azzal, hogy a címlapját napról napra lecsekkolják, sokkal általánosabb az, hogy a Facebook üzenőfalakról érkeznek látogatók. Tehát a Facebookról értesülnek az olvasók az új cikkekről, ha értesülnek. Van vagy 20 blog, amit nagyon szeretek olvasni, és napját sem tudom már, mikor gördítettem le a könyvjelző menüt, hogy felkeressem őket. Mert az alatt az 1-2 óra alatt, amíg a neten vagyok, annyi tartalom ajánlás özönlik rám, hogy attól jóllakok. Ki kell tehát építeni egy népes közönséget a Facebookon, ha azt akarom, hogy a cikkeket olvassák.

A második tanulság, hogy erre 3-4 évvel ezelőtt kellett volna rájönni, nem 2 évvel ezelőtt, de ha már így alakult, legalább a felismerés pillanatában cselekedtem volna, nem most. Az egész arra hasonlít, mint mikor az 1800-as évek közepén az amerikai emberléptékű városok egyszercsak metropoliszokká kezdtek válni. Amelyik város akkor nem lovagolta meg a bevándorlási hullámot, kicsi maradt, vagy sokkal lassabb ütemben növekedett. Itt a Facebookon is van egy ilyen érzésem. Több ismerősöm írt privát üzenetet, hogy milyen király az oldal, de egy képre vagy cikkre sem nyomott lájkot, amit nem szemrehányásként írok, hanem bizonyítékként, hogy ma már nem úgy mennek a dolgok, ahogyan évekkel korábban. Hogy mennyire nem szemrehányásként írom, én sem szoktam lájkolni azt, ami tetszik, csak ritkán. Az meg, hogy egy oldalt lájkoljak, egészen ritka esetben van.

A harmadik tanulság, hogy ha meg is nyerem a látogatók kegyét, és lájkolják az oldalt, mi történik utána? Az öröm abban állna, hogy onnantól fogva minden posztom megjelenik a lájkolók kezdőlapján, és ha van 174 lájkolóm, akkor 174 ember értesül arról, hogy elkészítettem mondjuk a mexikós cikket. Kedveltem például a Józan Parasztok blogot, mert első ránézésre sikeresen őrizték meg hidegvérüket a gazdaságpolitikai tüzijátékban. A kezdőlapomra egy hét múlva jött is a következő posztjuk ajánlása, elolvastam, nem tetszett, nem lájkoltam, és nem is kapok azóta értesítést. Mert a Facebook a felhasználók érdekeit szem előtt tartva igyekszik szemét-mentesíteni a kezdőlapokat, és csak azoknak az oldalaknak a posztjait jeleníti meg nekik, amikkel csináltak valamit az elmúlt időben (komment, megosztás, lájk). Pedig ez esetben téved a Facebook, én ettől még kíváncsi lennék a Józan Parasztok többi írására is. Persze egyszer kitöltöttem egy hülye kvízt, hogy mi az indián nevem, és nagyon örültem, hogy az ennek érdekében lájkolt érdektelen oldal érdektelen üzeneteit nem látom a kezdőlapomon ugyancsak. Az én oldalam szemszögéből viszont ez tök nagy kicseszés. Mikor még 80 lájkja volt az oldalnak, egy posztomat átlagosan 30-an láttak. Most 174 lájkunk van, és egy posztot 40-en látnak alapjáraton. Aztán persze ha telitalálat a kép, akkor a megjelenések száma robban, de akkor is elgondolkoztató, hogy kézenállva kell táncolnom ahhoz, hogy a lájkolók kezdőlapját ne veszítsük el. Nem tudom, hogy az új facebook felület hoz-e változást ezügyben, mert ez így nem fair.

A negyedik tanulság, hogy jó az oldalunk. Van annyi önkritikám, hogy feltegyem a kérdést, a növekedés akadálya nem az-e, hogy egyszerűen fostalicska az oldal. Most hétfő-kedden rászántam egy tanárléptékű dínom-dánom árát az oldal Facebook hirdetésére, és jól sült el a kampány, a hirdetésre kattintók 65%-a aztán lájkolt is minket. Majdnem kétharmadunk lett nekünk is! Nem azt jelenti ez, hogy vitán felül jó az oldalunk, hogy király az a zsiráf, király, hogy ugyanazokat a képeket posztoljuk, amit a nagykutyák, vagy hogy érdekes amit a képekhez írok. Csak azt jelenti, hogy van rá érdeklődő, és az érdeklődők több, mint a fele "vevő" is lesz.

Összegezve tehát az derült ki, hogy terjedős Facebook oldalt készíteni nem is olyan egyszerű, még ha kicsit többről is van szó, mint a sikeres oldalak klónozásáról. Az is kiderült, hogy nem a macskán múlik az oldal sikere, és ez megnyugtató. És az is kiderült, de nem részleteztem, hogy a lájkcsere meg linkcsere szart sem ér, vagy csak azt. Nem ér semmit a más oldalakon kommentelés sem. Ellenben a hirdetések hasznosak az elején. Mert minden kiábrándító tapasztalat ellenére ha lanyhábban is, de működik még az ismerősöm posztján keresztül megismerni és lájkolni egy oldalt, szóval talán csak egy kritikus tömeget kéne elérni ahhoz, hogy a posztok vigyék a hátukon a hírünket, mert ergyán ugyan, de megy ez most is.