A Mandineren egy idiótaság-cunamit zúdítottak rám. Summázva a cikket: a svédországi autóégetés ékesen bizonyítja, hogy a muzulmán bevándorlókkal keményen kell bánni, nem liberálisan. A poszt egyúttal igyekszik feltárni a liberális gondolkodás ellentmondásait is, például, hogy míg a zsidó libsi média Európában a multikultit nyomja, addig Izrael, a zsidó állam kegyetlen pragmatikussággal védi a kultúráját. Mintha Izrael liberális kormányok alatt nyögne.

A probléma szomorú: a művelt emberek sem képesek arra a műveletre, hogy ne egy szappanoperaként szemléljék a valóságot. Hogy ne írjanak olyanokat, hogy jött a Mohamedán és ekkor a Zsidó behülyítette az Európait, hogy fogadja be, és mivel az Európai korábban elnyomta a Mohamedánt, most bűntudatot érez, és beengedi. A Mohamedán viszont ettől nem hatódik meg, hanem pusztít, mert ő csak az erőszakból ért. Európai = Marimar, Zsidó = Angelika, Mohamedán = Juan. Figyelemre méltó azonban, hogy aristo -a poszt írója- képes volt bevonni egy másik dimenziót is, mégpedig az eszmei szálat: soraink között ott lappang a liberális barom. Liberális barom bárkiből lehet, ez fajtól független, némileg, mert a Mohamedán sorai között biztosan nincs liberális. De az Európai esetében például megteszi ezt a különbségtételt (remélhetőleg): nem minden Európai ideális. Vannak köztük homály ökör liberálisok is.

Ide azzal a cunamival!

#1 románok: "Itt azután – a helyi földesurak támogatásával, akiknek munkás kézre volt szükségük – fékezhetetlenül, a magyarságot messze meghaladó ütemben szaporodni kezdtek." [Írja ezt felvezetőként, hogy Erdélyt a demográfiai helyzet és a háború miatt veszítettük el. Pedig az a föld a miénk, a megtartásáért nem kellett volna semmit tennünk, a románok hibája, elszaporodtak, ilyen helyzetben bárki elveszítette volna a Tündérkertet.]
Nem hiszek a szememnek! Nosza rajta, törvénykezzünk a helyi földesurak rendszerének visszaállításáról, ha a támogatásukat magunk mellett tudhatjuk, egyből megfordítják a magyarság fogyását. Ha a románokat tudták fékezhetetlenül szaporítani, meg a csirkéket, akkor biztosan van néhány praktikájuk e nemes faj, a magyar sikeres tenyésztésére is.

#2 asszimiláció: "Mert így jár az, aki tömegével enged be más vallású, más kultúrájú és ezért asszimilálhatatlan, ám roppantul szapora idegeneket a hazájába." [Mármint hogy úgy jár, hogy te befogadod, ő meg kitúr a házadból]
Írja ezt egy magyar? 895? A világ ilyen kegyetlen, és aristo is úgy gondolja, mint én, hogy a nyugatiak (ő Európának nevezi) ezzel a kegyetlen törvénnyel nem foglalkoznak, hanem korrektek próbálnak lenni. Amivel nem értek egyet, az aristo klasszikus későmagyar pattogása, hogy nekünk kijár valami, és veri a seggét a földhöz, hogy ez kell nekünk, erre jogot formálunk, levezetjük, és elméletben felfegyverkezünk, és nagyon harciasan felelősségre vonjuk Őket, hogy miért nem látják be, hogy harcolni kell, aztán iszunk egyet a poharunkból, és visszafekszünk aludni. Miért jöhetnek ide [hova is?] asszimilálhatatlan muzulmánok, jogunk van magunkban élni, úgyhogy ne jöjjenek, miért jönnek, mi sem megyünk oda. Csak a MOL.

#3 muszlim sport: "Nem tudom, mennyiben vannak sajátságos muzulmán sportágak egyébként, de az mára biztos, hogy az autógyújtogatás ilyen."
én: Csak a muszlimok gyújtogatnak autókat? Magyarországon kik gyújtogatnak autót? A két kérdés megválaszolása azzal a sokkoló felismeréssel jár, hogy a társadalomnak fajra való tekintet nélkül kialakul az az önbíráskodó frusztrált része, amelyik feldúlja a békés hétköznapokat. És nevezzen bárki liberálisnak, ezt a kérdést akkor is csak ennek felismerésével lehet megoldani. Az önbíráskodó frusztrált csoportokkal kell kezdeni valami konstruktívat. Például megerősíteni a rendőrséget, de az sem maradhat annyiban, hogy szappanoperává absztrahálják a valóságot, és dühödten követelik Angelika és Juan halálát az egyszerűbb lelkek, mert szeretnék megvédeni a kultúrájukat ugyan, de nem részesei a kultúrájuknak. Tegnapelőtt Bristolban a Church road egyik pubját elfoglalták a redlandi hazafiak (képzeljünk magunk elé egy "vesszen Trianon!"-t skandáló magyar kocsmai társaságot, most képzeljük el, hogy angolul hőzöngenek, most képzeletben a fekete ruhák helyére piros-fehér focimezeket lássunk rajtuk, kicsit kevesebb fogat, több borostát, és kész is). A pubot elbarikádozták, és a bentiek között keltették a feszültséget, kint pedig az aggódó rendőrség gyülekezett. A kocsmafoglalás oka az idegenek megelégelése volt. Ezek az emberek viszont a szememben csakúgy angolok, mint magyarok. Több teát isznak talán. Más sört. Több segélyből lesznek alkoholisták. De elképzelhetetlen, őtőlük bármit is el tudnék sajátítani az angol kultúrából, és a hatásukra adnék fel néhányat a magyar szokásaimból. Absztrakt felfogása a helyzetüknek: nem érzik jól magukat egy olyan országban, amelyik jobban védi az idegeneket, mint őket a kevés fogukkal és az angol focimezükkel. Konkrétan mit is várnak el? Hogy menjenek el az idegenek. Konkrétan miért? Mert mások. Konkrétan ez hogyan érinti a hétköznapjaikat? Hallottak magyar szavakat a járdán, egy jamaikai nyitott kajáldát a szomszédban, és van egy mecset is nem messze. Nézni kell. Valódi fájdalom. A poklok pokla, senkinek nem kívánom, hogy soknemzetiségű országban éljen. Képtelenség, jogszerűtlen, igazságtalan. Magyar embernek magyar emberek járnak, angol embernek angol városlakók, angol földnek angol kapa, Mexikói öbölnek angol olajfúró torony, Indiában angol ültetvény, Dél-Afrikában angol bánya, Irakban magyar kőolaj kitermelők. 

#4 liberális mainstream: "Nem az autógyújtogatás és randalírozás a legmegdöbbentőbb, hanem az a vakság, amellyel a liberális mainstream kezeli és interpretálja a történteket." 
Valóban fogalmuk sincs, egyetértek. Akik mint bevándorlót kezelnek támogatóan vagy ellenségesen, és nem mint embert, fogalmuk sincs, hogy ki vagyok. Ha egy muzulmán fanatikus lennék, a jól ismert típus, semmit sem láthatnak a valódi motivációimból, amíg bevándorló-problémaként néznek rám. Erika, aki aljas módon az utolsónak hitt szalmaszálat lopta el tőlem az angliai megérkezésemkor, ugyanaz a bevándorló kelet-európai, mint én, a liberális mainstream szemében. Pedig én adófizető vagyok, ő nem, én nem lopok, ő igen, én tudok angolul, ő nem. Magyarok vagyunk mindketten, és a liberális mainstream védeni akar mindkettőnket, mint bevándorlókat. A konzervatív mainstream pedig nem akar látni, mint bevándorlókat. Fingjuk nincs a valóság arcáról.

#5 erőszakos muzulmánok: "A liberális dogmáktól elhülyült politikai hatalom folyamatosan hátrál az erőszakosnak tűnő mohamedán bevándorlók követelései elől. Nem veszi észre, hogy a gyávasága csak agressziót vált ki, hogy az érintettek csak ezt a nyelvet értik – hiszen ők is ezt használják."
Te pedig úgy hiszed, hogy a bűnöknek különböző fajai léteznek: van a hazugság, a lopás, a mások életének kockáztatása, aztán mikor egy cigány kockáztatja mások életét, a muzulmán általi vagyonkárosítás, az orosz erőszak és a liberális rövidlátás.

#6 hiszékenység: "A hatóságok „párbeszédről”, „integrációról” beszélnek, a randalírozók pedig győzelemről, vereségről és bosszúról."
Egyetértek. Fingjuk sincs a valóság arcáról.

#7 liberális dogmák: "Az emberi jogok mindenféle kötelességek nélkül „járnak” mindenkinek, aki megszületett, magukba foglalják a szabad letelepedéshez való jogot is. [...] Ez azonban egészen egyszerűen nem igaz."
Megint ugyanott vagyunk: mondja ezt egy magyar. Ez egy olyan terület, amiről nem folyik elég eszmecsere, értem én azt, hogy az otthonát minden porszemével magáénak akarja érezni a lakója. Azt is értem, hogy ha viszont ezt el akarja venni tőle valaki, akkor ha erősebb, meg is szerzi magának. Azt is értem, hogy ránk nézve ebből az következik, hogy erősnek kell lennünk. És azt gondolom, hogy az erős nem kizárólag erős acélt, vagy kiváló betonkerítést jelenthet, hanem okos dolgokat, amikkel a valóságot operáljuk meg, nem az absztrakt szappanoperát.

#8 patriótaság: "Európa népei évezredeken át folytattak véres háborúkat, amíg kialakultak a mai határok. A földnek, amelyet ma egy nemzet magáénak mond, minden négyzetméterét vér öntözte, azért, hogy ma az ott élők azt mondhassák rá: a miénk. Ez az áldozat az, ami feljogosítja a föld birtokosait – Európa nemzeteit – arra, hogy megválogassák, kiket engednek maguk közé. "
Írja ezt egy magyar. Veri a seggét a földhöz, és a feljogosításról bölcselkedik. Pattog, hogy van egy joga, amit semmibe vesznek betolakodók és liberális homály ökrök. Négyzetméterekről és vérről ír, hergeli magát dicsőséggel és nagy szavakkal, és hiányzik a régiek józansága: a Megyer törzs vajon miért 895-ben lépett Attila örökébe, és miért nem korábban? Akkor találta meg a módját, semmi egyéb. Ha meg akarjuk válogatni, kiket engedünk magunk közé, sült marhaság olyan dolgokra hivatkozni, amit egy más kor más emberei tettek meg.  Ez csak arra jó, hogy felhergeljen minket, és a dühtől ne lássuk meg azt, mivel tudnánk elérni azt, amit akarunk. Arról nem is beszélve, hogy a múltról nem tudunk pontos képet alkotni. Más világ volt, máshogy tekintettek a népekre. Érdekes lenne egy olyan világ, ahol a népek jellemeket jelentenek, ahol egy magyar ilyen, egy arab olyan, és a középkorban, mikor vérrel és karddal olyan dicső országok jöttek létre dicső célokkal, mint Burgundia, vagy a Habsburg Birodalom, akkor talán hitték is, hogy ilyen a világ. Nem érdemes megválogatnunk, kiket engedünk magunk közé, ha a népek számunkra jellemeket jelentenek. Megvan a veszélye, hogy majd egy bevándorlásra méltó nép vagy kultúra fia fog mondjuk lopni, szembemenve a konvenciókkal. Vagy mint amire a britek készülnek: kifizeti ugyan a zsák pénzt a pakisztáni a bevándorláshoz, csóró léte ellenére, biztosítva az államot, hogy elég gazdag ahhoz, hogy ne lopjon vagy segélyen éljen. Csak aztán mégis segélyt vesz fel, mert a zsák pénz, amit leperkált, a hitelezőé volt. Ha a megválogatás joga helyett a megválogatás ésszerűségén gondolkoznának, nem generálnának újabb problémákat.

#9 a föld a miénk: "Nem véletlen, hogy a bevándorlók a nagyvárosokban telepednek le, amelyek ebből a szempontból aszeptikusak, egyformák és mára már vajmi kevéssé tükrözik építőik hitét és szokásait." [Írja ezt ahhoz, hogy a föld és a rajta élő nép kapcsolata adja a kultúra alapját.]
Azért mennek oda, mert ott több a munka. És mivel ott vannak, a hely aszeptikussá válik. Ha kapnék munkát egy  wales-i legelőn, akár oda is mennék, nem érdekel a város aszeptikussága. De egy walesi földbirtokos nem fog nekem munkát adni, mer még megmérgezném az Angol Földet. Kivéve, ha 5 fontért is elvállalom a munkát.

#10 hidegháborús érvelés: "A „gyarmati kizsákmányolásról” terjesztett mese kettős célt szolgált. Egy oldalról érvet szolgáltatott a jólétbe süppedő nyugati társadalmak számára, hogy befejezzék a rend fenntartásának költséges és haszontalannak tűnő feladatát a gyarmatokon; másik oldalon pedig lehetővé tette Moszkva számára, hogy befolyása alá vonja a frissen „felszabadult” gyarmatokat, ahol – miután megszabadultak a borzalmas elnyomástól – napjainkig diktatúrák, éhínségek, háborúk és népirtások követik egymást regényes változatossággal." [És hogy a gyarmati kizsákmányolás mítosza miatt tűri meg európa - bűntudatból - a bevándorlókat a volt gyarmatokról]
A gyarmati kizsákmányolás miatt nem éreznek bűntudatot Nyugaton. Keleten gondolják, hogy a Nyugat bűnös kizsákmányoló, Nyugaton azt gondolják, hogy a gondtalan kizsákmányoláshoz nem kell gyarmati közigazgatásra költeni többé, elegendők a nemzetközi egyezmények és fegyverszállítmányok. Szégyellje magát a szerencsétlen líbiai, hogy több pénzt szeretne keresni, és azt hiszi, ez jobb életet is jelent neki.

Még nem olvastam olyan posztot, amiben 10 dolog is felidegesített volna. Azzal zárul a cikk, hogy most még nem késő, amit viszont megnyugtató olvasni.

Nem mindig könnyű a világ boldogabbik felén, többnyire azon rimánkodok ezen a blogon is, hogy ilyen csalódás meg olyan csalódás, így a szomorúság és úgy a keserűség.

Robinak támadt egy kitűnő ötlete: menjünk gyümölcsöt szedni, idénymunkásként. A mekit már nem igazán bírom, de még nem fizettem vissza a kölcsönt, úgyhogy dolgozni mindenképpen kell valamit. Voltam már gyümölcsszedő, ami a rabszolgahajcsárokat és az időjárás kegyetlenségeit leszámítva egészen idilli időtöltés, úgyhogy most ez nagyon felvidított, hogy megyünk ki a szabadba remélhetőleg minél hamarabb, mert annál jobb.

Ezzel párhuzamosan az ügynökség felhívott, hogy mennyire igyekeznek elhelyezni engem, azonban mindeddig siker nélkül, viszont ez és ez problémaként felmerült, amit most könnyűszerrel orvosolhatnánk közös erővel, ha megfontolnám az önkénteskedés lehetőségét. Egyszerre gurultam dühbe, és vidultam fel. Düh: már februárban leszögeztem, hogy még fizetek is azért, hogy szakmában dolgozhassak akár egy negyed órácskát is, igen, önkéntes megbízásokat is elvállalok AKÁRMIKOR. Vidámság: mehetek. Szóval az ügynökség most, hogy másodszor is rábólintottam az önkéntes munkákra, egy délután leforgása alatt lezsírozott nekem egy napot a jövő hétre. Jövő hét kedden egy napra megint tanár leszek.

Könnyes szipogás.

Megintcsak ezzel párhuzamosan nagyjából befejeztük a reklámvideót, és még ugyan fel kell tölteni a kampány kasszáját ahhoz, hogy közzé is tegyük, de már most elképesztően mámoros érzés újra és újra és újra végignézni kezünk munkáját. Fantasztikus érzés. És pont ettől a fantasztikus érzéstől olyan pusztítóan elviselhetetlen a meki. Régen úgy voltam vele, hogy jó pénzért a Déli Sarkon is bányásznék, de ez végérvényesen megváltozott bennem.

Szóval kis lépések ezek, de nem a korábbi egy helyben toporgás, ami egy igen-igen jó hír.

Errefelé scrumpynak hívják a vidéki népek a cidert, nem Bristolban, de a szomszédos falvakban már igen. Először tavaly télen ittam almabort, mikor meglátogattam a húgomat Bretagne-ban, és talán írtam róla, de inkább hiszem azt, hogy nem, úgyhogy most bepótolom/megismételem.

Amit akkor ittam, ott a franciáknál, az elsőre valami borzalmas lőrének tűnt. Ma tudtam meg, hogy Ausztriában Mostnak hívják az almabort, főleg Stájerban, és igen, olyan zavaros íze volt, mint a mustnak, csak ugye almából, nem szőlőből, mint nálunk. Csórikáimnak alma jutott, de becsülettel kihozták belőle a legtöbbet. Ami a legbosszantóbb volt a cidre-ben (Bretagne-ban úgy hívják), hogy volt egy igen keserű utóíze, mert amíg kortyoltam, addig barátságos alma-zűrzavart éreztem, de aztán ahogy levettem a zöld üveget cseresznyepiros ajkaimról (Amélie csodálatos élete), egyből torkomnál ragadott az az alattomos dög, és az almák legsötétebb arcát tapasztalhattam meg. Ebben a bizarr kakashintában mégiscsak volt valami vonzó, mindenekelőtt az az enyhe december, meg a kőfalak és a borostyán, meg az Atlanti-óceán sós levegője a szitáló esőben, amitől aztán mégiscsak megkedveltem az almabort. És persze akartam is, mert valami misztikus bizalommal viseltettem iránta már egészen kicsi koromtól fogva, pedig meglehetősen sok víz folyt le a Dunán, mire megkóstolhattam ott messze földön.

Namost, itt Angliában rogyásig vannak a teszkók polcai ciderrel. Két-háromliteres műanyag palackokban kínálják az olcsó berúgást. Úgymint a Thatcher's vagy a Strongbow. Hatalmas dilemma minden alkalommal végigmenni az alkohol osztályon, mert balról a cider csábít, jobbról viszont mindig van valami fantasztikus sör leárazás (20 Fosters/Calrsberg/Budwiser 4000 forintért), és még mindig nem világos előttem, hogy vajon a sört, vagy a cidert érdemes-e inkább inni. A kutya valahol ott van elásva, hogy a sör dobozban az italok legalja, és arra való, hogy mikor szerelmi csalódás éri az emberfiát, akkor nyakló nélkül vedelje. Sör korsóban egy pubban a munka utáni beszélgetésekhez való, mert hagyja a dolgokat folyni a medrében. Mert ha mondjuk bort iszik az ember, akkor az egy utazás, bármilyen pocsmányt iszik is az ember. A bor megragadja az embert, és módosítja a tudatát, és egy borozás ezért sosem végződhet úgy, ahogyan elkezdődött. A cider pedig valahol a kettő között kell, hogy álljon, mert annál azért többre képes, mint a sör, de messze nem ragadja ki az embert a sárból annyira, mint egy finom villányi Pinot Noir (aki azt hinné, sznob lettem, nyugalom, ezt csak úgy random írtam).

Angliában nagy fogyasztótábora van a cidernek, de az angol konyháról mindent elmond, hogy nem igazán alakult ki étel-kör a ciderhez. Mindenféle sznob weboldalakra kellett betennem a lábamat ahhoz, hogy valamiféle útmutatót rakjak össze magamnak. A zavarba ejtő az, hogy a következő ételeket javasolták a különböző helyeken: hal, baromfi, disznó, sajt. Tehát a bárány és a marha maradt csak ki a sorból, de talán ha tovább kutatok, még azok is befutnak. Nosza, volt itthon sajt (igen, nagy a jólét itt Angliában), úgyhogy vágtam is néhány szeletet a cider mellé, és nem vagyok sommelier, de szelídgesztenyének éreztem a sajtot (tehát tényleg nem vagyok sommelier, ő a bort érzi). Szóval a sajtnak zöld lámpa, és kell is, mert egy-két pohár után már igencsak kezd gyűlni a gyomorsav, és kell valami semlegesítő. Random kipróbáltam az albertkekszet is, és kicsit kizökkenti az ember hangulatát a komfortos édességével, de még a sajtnál is jobban harmonizál a ciderrel. Tehát kiemeli a cider barátságos oldalát, amit észre sem vesz az ember odaáig. Ellenben a sajt nem simul bele a cider ízkészletébe, hanem csak kibővíti azt, de legalább meghagyja az embert a kulináris hangulatban. Őszintén szólva a baromfitt nem nagyon tudnám elképzelni, esetleg a hitvány kitudja miből készült csirkepogácsákat, vagy bürkét, vagy hasonló szaftos cuccokat. A magyar kolbászt semmiképpen, de az angol kolbászt mindenképpen, csakhogy az már akkora önsanyargatás lenne, hogy inkább meghallgatok helyette egy politikai gyorsjelentést hazulról, mint hogy összekombózzam a kettőt.

És itt még nincs vége! Angliában hatalmas becsapás áldozataként éltem szánalmas, értelmetlen, pénzgyűjtögetős hétköznapjaimat, mert a bretagne-i cidr ízének emléke úgy megkopott, hogy elhittem, hogy a Strongbow és a Thatchers, meg a többi flakonos vacak az A cidre. Nem az. Írtam legutóbb, hogy Robi ismerőse és annak ismerőse járt itt Bristolban, és lementünk a kikötőbe, és ott ittunk sört, illetve Gábor cidert ivott, amibe belekóstoltunk, mert olyan meghökkentően drága volt. És egyből felismertem: az volt a CIDRE, a francia. Úgyhogy most már rá se nézek az áruházban a palackos vacak-hegyekre, mert a szememben azok nem mások többé, mint alkoholos üdítők, főleg ha körte vagy cseresznye ízesítésűek. Majd megissza ezeket az, akinek fejfájásra van szüksége. Van azonban a közeli hipermarketben egy bizonyos Scrumpy Cloudy Cider, kétszeres árán a többinek, nem flakonban, hanem üvegben. És nem mondanám szénsavasnak, nevében pedig benne van, hogy nem is olyan tiszta, mint a Sió almalé, hanem inkább olyan mustos. Ízre ez sem az igazi, mert túlságosan lágy még így is, de határozottan több köze van az almához, mint a Strongbow-nak. És nem árulok el titkot, ha leírom, hogy ennek a bejegyzésnek az apropója az, hogy illedelmesen berúgtam tőle, és rákényszerített, hogy dicsőítsem. Nem fáj a fejem, úgyhogy nem bánom.

Amit mint egykori földrajztanár, vagy mint jelenlegi krumpllisütő nem igazán tudok hová rakni az, hogy ha a szabolcsi alma akkora fogalom, akkor Magyarországon miért nem foglalkoznak almabor készítéssel? Egyetlen lehetséges választ tudok elképzelni: minek bajlódjon az ember almabor sajtolásával, ha a prés alól ott csurog ki a fenséges magyar bor? Emlékeztek még a Belga boros dalára? Te jó ég, volt idő, amikor még olyan felhőtlen volt minden, mint akkor...

Almaborgőzös elragadtatásomban egy offtopic a végére: elárulom, egy reklámfilmet készítünk (ebben a fázisban még leginkább csak én) a Gazétának, amiből még egy képkockát kiszivárogtatok ide. Nagy bőszen készítettem, és részben ez az oka annak, hogy az utóbbi időben a Facebook oldalt takarékra tettük. Angol humorral átitatott 2 perc várható a nyár közepén (az animáció persze már holnapután készen lesz, de a kiegészítő attrakciókra még várni kell = pénz).

Ha már az élesebb képről írtam az előző bejegyzésben, akkor ezt nem hagyom szó nélkül. Jóbarátom invitált a Rippln Hungary facebbok-oldal kedvelésére, megtettem. Éppen pár nappal korábban olvastam egy tavalyi hírt, hogy a Facebookon bevezetnek valami MLM hirdetési rendszert, és konstatáltam, hogy akkor ez is besült, hiszen már 2013 van, és még semmi hír róla. A Rippln valami hasonló. A magyar Facebook oldalon azt mondják, küldjek üzenetet egy email címmel, ha érdekel az infó erről.

Elküldtem az email címem, és kaptam egy meghívót. A meghívóval beregisztráltam a rippln-re, ahol így nyílt egy saját profilom, amiból további 5 embert hívhatok meg. Továbbá megnézhettem néhány videót, amik alapján a következőt raktam össze: A rippln egy épülő hálózat, aminek a fő célja, hogy hirdetési csatornává váljon.

A dolog sikerülni is fog nekik, mert a következő dolgok hatottak rám:

- dinamikus magyarázó videók

- fiatal hülyegyereknek érezhetem magam a magyarázatot hallgatva (fontos, rengeteg, óriási, nem kell mást tenned, hamar, mielőtt, máris, kész)

- pénz ígérete

- bennfentesnek éreztem magam

- az ismerősök meghívása időkorlátos, ami növeli a "belső körös" érzést

Ez robbanni fog így.

Tehát ha nem vetem bele magam a dologba, akkor egy olyan MLM játékból maradok ki, ami sokkal nagyobb méretű lesz, mint eddig bármelyik. Ez, és kizárólag ez pedig gondolkodóba ejtett, mert a "mi van ha" érzés a történész énemet sokkal érzékenyebben érinti, hiszen voltak jól ismert dolgok a múltban, amik egy ponton sokkal meghatározóbbá váltak a korábbihoz képest. Például az Első Világháború alapjaiban változtatta meg a világot, pedig az is csak egy klasszikus háborúnak indult. Éppen ezért különös körültekintéssel tudtam úgy dönteni, hogy ezt a Rippln-dolgot inkább ejtem.

Az ilyen bizonytalan helyzetekben az ember jobb, ha kontextusába helyezi el a dolgokat. A promó anyagok mindent elkövetnek, hogy ne így tegyél, mert ez egy soha nem látott dolog, és mégis milyen kontextusba tudod helyezni, ha ez a jövőről szól, nem a jelenről? Hát olyan kontextusba lehet helyezni, hogy a jelenben szereztem tudomást róla, és még van egy-két további dolog a jelenben.

Először is, ez az, aminek látszik: piramisjáték, nem jogi értelemben. Látszik is rajta, és a keserű mellékízt, amit ez a tény okoz, narancssárga színekkel próbálják elnyomni, sikertelenül. A zsák pénz sulykolása minden korábbinál meggyőzőbb viszont, és az is igen csábító, hogy csak ki kell adnom az ismerősöm adatait, lehet e-mailben ajánlani a dolgot, nem kell tukmálni sem. Különös például, hogy a saját adataimat meg sem kellett adnom. Persze, mert a jóbarátom már megtette, így kaptam a meghívót. És ha nem szállok be, a telefonszámom és az e-mail címem akkor is benne lesz a rendszerükben. Tehát ha meghívok 5 embert, akiknek 20 órája van eldönteni, hogy beszállnak-e, de a konzervatív ismerőseimből 100-at kell végül meghívnom, hogy legyen 5, aki el is fogadja, 100-nak akkor is kiadtam az elérhetőségét. Magyarul: a rippln kezébe rengeteg ember elérhetősége kerül, ami egy hirdetési rendszer számára gyakorlatilag azt jelenti, hogy a Facebook és a Google lefedettségével tud majd versenyre kelni. Mint ilyen, nem ver át senkit, amit én etikátlannak tartok az az, amit nem is a Rippln követ el, hanem a barátaim, hogy egy ismeretlen cégnek a homályos ígéreteiért simán kiadják a telefonszámomat és email címemet.

Másodszor: a promó anyagok olyan hatást keltenek, mintha ez a dolog lenne a jövő egyedüli üzleti lehetősége. Rengeteg üzleti lehetőség volt a múltban, és lesz a jövőben. A gyarmatosítás előrehaladtával ha valaki kellő időben létesített bagóért egy cukornád ültetvényt, akkor pár éven belül már a kastélyát építette Dél-Amerikában. Ha egy földbirtokos-család az elsők között vette fel a kereszténységet a barbár vidékeken, akkor pár évtized múlva a keresztény uralkodó legnagyobb hűbérese lett. Ha a kilencvenes években valaki fröccsöntő üzemet nyitott, ma már a medencéből legyint a rippln ígéretére. A 30-as években tojástojó tyúkokat nevelni a kisemberek nagy esélye volt. De ma nyitni cukornád-ültetvényt, felvenni a kereszténységet, nyitni fröccsöntő üzemet, kezdeni tyúkot tartani már más kategória. Tehát ugyanígy: tegyük fel, hogy a ripplin egy üzleti lehetőség, rendben, de akkor erre is vonatkozik ez a szabály: nem lesz örökké az. De könnyen le lehet vezetni, hogy miért nem az már most sem. A közgazdaságtan alapszabálya, hogy a pénz a pénzhez vándorol. Ez a törvény nem változott az ősidők óta, ez szinte fizikai törvény. Tehát ha a rippln-be nem kell pénzt tennem, aligha járok vele jól. Persze rosszul sem, ez vitathatatlan. De most csak arra próbálok rávilágítani, hogy a rippln beállítja magát a nagy üzleti dobásnak, pedig nem az. A nagy üzleti dobások ismérve a következő: cukornád ültetvény nyitásához oda kellett hajózni, barátkozni kellett a kormányzóval és pénz segítségével be kellett rendezni egy ültetvényt. Ami olcsó volt, az a földbirtok, a többinek rendes ára volt (rabszolgák, szerszámok, épületek). Ami nagy dobás volt benne, hogy a nyereséghez képest kevés ráfordítást igényelt. A kereszténység felvétele nem járt automatikusan nagybirtokossá válással, mert a nincstelen paraszt ugyanolyan földönfutó maradt utána is. Vagy egy másik példa: tőzsdézni is akkor lehet igazán, minél nagyobb a tőkéje az embernek. Nagy tőke - nagy tolerancia a piac kilengéseivel szemben; kis tőke - kis játékidő. A nagy üzleti dobások annyiban különböznek a sima üzlettől, hogy nagyobb hasznot hoznak. De ugyanúgy befektetést követelnek meg. A rippln nem üzlet, hiába ígéri azt. A rippln valami más, és lehet, hogy mikor kiderül, hogy mi, akkor mégis szívesen lennék a részese, de nem lesz semmi baj akkor sem, mert mindig van piaci rés a tőke számára, de sosincs a nincstelen paraszt számára. Bele kell nyugodni. A nincstelen paraszt menjen Nyugatra tőkét felhalmozni, ha ki akar törni.

Egy harmadik dolog is megfogalmazódott bennem a ripplnnel kapcsolatban: a promó vidóiban az Angry Birds-szel, Facebookkal, Twitterrel, Wal Marttal és az Amazonnal említi magát egy társaságban. Mikor valamit útjára indít az ember, akkor elképzeli, hogy milyen méretű dolog lesz, és vagy úgy lesz, vagy nem. Egyelőre a rippln nem Facebook, és ha azt akarja közölni velem, hogy persze nem, de képzeljem el magam olyanként, aki a Facebook indulásakor lett tag, akkor arra azt mondom, hogy egy Facebook profil az egy Facebook profil 2004-ben is és 2013-ban is. Más kategória, ha üzlettársnak invitál egy kezdeti fázisban. Az már jól hangzik, de nincs tőkém, szóval azzal meg azért hagyjon békén.

Összefoglalva: biztosan nagyra duzzadó MLM lesz, amiben az etikátlan az, hogy nem a saját ostobaságom miatt adom üzletemberek kezébe az elérhetőségeimet, hanem a barátaim ostobasága miatt.

Két dologgal kapcsolatban tisztábban látok.

A) London világváros - a vidék nem, de...

Múlt héten átbuszoztunk Londonba három napra, kipipálni néhány nevezetességet, és 6 hónap bristolozás után az első másodpercben, ahogyan letettem a lábam a buszról, markáns különbséget éreztem a londoni és a bristoli emberek között. London világváros, olyan, mint egy falat Amerika. Mindaz, amit eddig Angliáról és az angolokról írtam, Londonra biztosan nem érvényes annyira. Egy meglehetősen lényeges dolgot nézve: nagyon-nagyon kitartónak és eltökéltnek kell lennem, hogy el tudjam képzelni magamat, ahogyan egy bristoli iskolában tanítok (és csak azért is meg fog történni!), de Londonban ez egyáltalán nem volt nehéz. Valószínűleg az ezermillió turista jelenléte relativizálja a bevándorlóktól való félelmet, vagy ilyesmi, vagy esetleg arról van szó, hogy Londonba az angolok is álmokat megvalósítani mennek, és ettől kicsit egyenrangúbbak ott az emberek. Ez puszta benyomás, de jó a szemem az ilyenre. Sőt, van egy objektív mérőfaktor is: a szegregáció mértéke Londonban kisebb, szemmel is láthatóan, azaz keverten élnek a népek nagyjából. Itt Bristolban szigorúan megvannak a telepek: Hengrove a kövér Jeremy Kyle show-t néző és csak a pénz szót értő emberek környéke, Easton a pakisztániaké, Redfield az észak-afriakiaké, St George a lengyeleké, Hanham az angol dzsentriké, Kingswood és Horfield a jómódú bevándorlóké, Redland a bristoli Rózsadomb, Bedminster az alkoholistáké, Totterdown a spanyoloké és a karibiaké. Londonban is lehet hasonló leosztás, de napközben keverednek az utcán. Egyszersmind az is nyilvánvalóvá vált (Gábor története alapján), hogy a bevándorlók az első körben is szóba jönnek az állásinterjúkon. Evidensnek tűnik a megállapítás, de nem elég köztudott, úgyhogy leírom: London ezerszer kozmopolitább, mint a vidéki Anglia, ami azt jelenti ránk nézve, hogy Londonban könnyebb érvényesülni.

Tőlünk teljesen függetlenül Gáborék kitalálták, hogy elugranak Bristolba egy délutánra, és ugyanazzal a busszal jöttek, mint mi. Úgyhogy London után Bristolban folytattuk a turistáskodást, és egy dolog nyilvánvaló: Bristol faszább Londonnál. Londonban lejártuk a lábunkat és sokat költöttünk tömegközlekedésre, Bristolban 15 perc alatt átszelhető a belváros, és lehet venni napijegyet a buszra. Ha az ember kitalálja, hogy szeretne sörözni a kikötőben, akkor pár perc alatt odamegy, és sörözik, majd - Londoni szemmel nézve - kényelmesen hazamegy. Ha az ember kitalálja, hogy galambokat akar etetni a parkban, akkor legalább egy park ott van karnyújtásnyira. A léptéke pont ideális. És rengeteg a turista itt is. Persze sokak számára Bristolban nincs más látnivaló, mint a függőhíd, de éppen ezért van szükség egy olyan idegenvezetőre, aki biciklivel már bejárta a város összes zugát...

A kérdés tehát, hogy átköltözzünk-e Londonba, számomra eldőlt: ha tényleg nem tudok itt szakmában elhelyezkedni szeptemberben sem, akkor azonnal, de egy világ dőlne össze bennem úgy is. Londonban az megy, mint Budapesten, hogy utazni kell mindenért. Egy negyede akkora városban még azért városban érzi magát az ember, de ezerszer kényelmesebb. És fele annyi a lakbér.

B) Szeretem a munkatársaimat

Talán írtam már, hogy átkértem magam egy igen közeli mekibe, és három hét múlva át is helyeznek, de tegnap már egy munkaerő-kölcsönzés révén ledolgoztam az új helyemen egy műszakot. Erről a mekiről mekis berkekben csupa jót meséltek, mindenekelőtt, hogy milyen jó a csapat. A csapaton áll vagy bukik minden, mert maga a mekis munka minden percben arra ösztönzi az embert, hogy döfje le magát bármivel azonnal. Nem mondták, hogy csak munkaerő-kölcsönzés az egész, én azt hittem, hogy próbanapon vagyok. Szóval mentem gyanútlanul. Ezen a helyen valami csapatépítő party-t szerveztek, úgyhogy a legtöbb dolgozó nem dolgozott tegnap este-éjjel. Tehát megérkeztem, és sokkal tágasabb volt a konyha, ettől aztán pedig mindennek megvolt szépen a helye, amit én nagyon-nagyon szeretek, de ez az öröm hamar átcsapott valami szürreális rettegésbe. Bármihez nyúltam, minden ugyanúgy nézett ki, de mégis más volt, sőt, minden csak hasonló volt. A húsok sötétebbek, a fáradt olaj miatt, a sajt puhább az elromlott légkondi miatt, és a gépek is eggyel öregebb kiadásai voltak azoknak, amiken én dolgozok. Szóval egy új térben ugyanazt csináltam, mint amit szoktam, de minden csak "olyan" volt, de nem "az". És akkor egyszercsak Pedro állt be mellém a csirkesorra, aztán jött Henriette a kasszákhoz, meg Sam. Aztán egy lány a bedminsteri mekiből, egy másik munkatársával, meg hárman Brislingtonból, de a lényeg, hogy az én mekimből négyen is voltunk: ketten a fronton, ketten a konyhában. És egy ilyen felállásban aztán már télnyleg minden "olyan" volt, de végképp nem "az". Tényleg szürreális volt. Amíg csak magam voltam kölcsönmunkaerőként, minden érzékemmel a leendő munkatársaimat figyeltem. Angolok voltak többnyire, és nem találkoztam olyan szembetűnő dolgokkal, mint amikkel annak idején novemberben a mekis munkábaállásomkor. A legnagyobb mókázás az volt, hogy megcsavarták egymás mellbimbóját. Összehasonlításként: nálunk ott van Mo, aki bár manager, de a bangladeshi akcentusát senki sem érti, és vele jókat lehet poénkodni. Nálunk a front people-ök mindig sürgetik a konyhásokat viccből, akiket keményen vissza lehet oltogatni viccből. Nálunk ott van Aman, a takarítónő, aki folyamatosan panaszkodik fülöp-szigetekei akcentussal (nem ejt ki mássalhangzókat), ha kérdezed, ha nem, ha van mellette valaki, ha egyedül van, és őt lehet kérdezgetni dolgokról, és meglehetősen mókás, hogy tényleg bármiről el tudja mondani, hogy mi a baj vele (például a húslapátot miért nem töröljük le rendesen, neki így sokkal nehezebb elmosogatni). A grill oldal folyamatosan dobálja a csirke oldalt bármivel, és fordítva. Énekelgetünk. Vannak időszakos mondatok, amiktől hangos a konyha, amit szituációtól függetlenül felteszünk egymásnak: "How long?" "Drymop!" "All ríííííght?" "Thaank yúe!" "All over boss!" Az emberek iszonyatos egyéniségek, de az valószínűleg az új helyen is így van. Nálunk a managerek elég sokat foglalkoznak a konyhával, ami többnyire fárasztó, de mégis hiányzott Cookie, aki "ezt nem hiszem el b*ssz* meg" arckifejezéssel figyel mindent, és mégis elégedett, hiányzott Carl, aki megállás nélkül ontja magából az események kommentálását, és pozitív jelzőkkel illetését, Liana, aki mindenkit a keresztnév+vezetéknév kombóval szólít meg dühödten (James Scott!!!). Kész cirkusz az egész, és ettől roppant szórakoztató ahhoz képest, hogy mi a munka.

Az új helyen viszont elképesztő a fásultság. Senki nem szól semmit, még olyat sem, hogy a front szól a konyhának, hogy spéci rendelés van (és persze megjelenik a monitoron, tehát minek kiáltaná, de nálunk kiáltják is, és ettől sokkal hangulatosabb). Életem leghosszabb 9 órája volt, befordítós unalomban, és ebben egyetértettünk Pedroval, aki odáig süllyedt mély depressziójában, hogy már velem is beszélgetni kezdett, témánk pedig a szabadságolási rendszer volt a mekiben, ami mindkettőnkre nézve nagy szégyen.

Mi lesz velem ezen az új helyen? Komolyan megfordult a fejemben, hogy hiába van 10 percre, ha a társaságban ekkora a különbség. És ez nem pusztán érzelmi dolog: ez a munka tényleg az eddigi legszarabb munkám, és sokat javít minőségében, hogy milyen hangulat uralja a konyhát. Na majd ma meglátom, hogy milyen lesz visszatérni az enyéim közé. Lehet, hogy csak túlcsordult bennem a nosztalgia, és a valóság sokkal szürkébb és elviselhetetlenebb.