Elfelejtettem visszaszámlálni, illetve persze nem azzal volt a baj, hanem a sok tennivalóval, meg nyilván meg is visel ez az egész, mert a lényeg az, hogy nem bírtam tovább, felmondtam a mekiben múlt héten, kedden pedig már Magyarország.

Fukin lájf.

Nem írtam, de már két hete egy másik mekiben dolgozok. Mielőtt az előző boltot otthagytam, egy rövid dilemma futott át az agyamon, mégpedig hogy szerettem volna a főnökömnek kifejezni a hálámat, hogy annak idején felvett, mert ezzel akkor is nagy esélyt adott, ha a mögöttem lévő hónapok elég gyötrelmesek is voltak. Főleg annak fényében vagyok igen hálás neki, hogy attól a naptól fogva, hogy felvett, hetente legalább egy álláshirdetésre jelentkeztem, és az elmúlt nyolc hónapban egy helyről sem jeleztek vissza. Tehát tűt találtam a szénakazalban. Viszont a hálámmal szemben pedig ott van az, hogy rendesen dolgoztam, és nem kell hálálkodnom, mert jó befektetés volt megbízni bennem. Sőt, igazából azt nem tudtam eldönteni, hogy egy angol tudna-e mit kezdeni ezzel az otthonról hozott hízelgéssel, merthogy ők elég távolságtartók. Értené-e, ha mondjuk búcsúzóul adnék egy üveg bort, vagy akármit. De végül úgy döntöttem, hogy sok ember ment már el szó nélkül, és másnap már el is felejtették őket, úgyhogy én is egy ilyen leszek. Hamar dűlőre jutottam, de csak ma nyertem feloldozást, az új helyemen. A következő beszélgetésnek voltam fültanúja a pihenőszobában:

- Mi ez itt az asztalon?

- Katie sütötte ajándékba.

- Miért?

- Mert ez az utolsó napja itt, mert megy szülni.

- És azért miért kell sütni?

- Nem tudom.

Tegnap az egyik manager kidobta a kukába a hamburgeremet, mert a minősége nem érte el a kívánt szintet: a Big Taisty-ből kifolyt a sajt, és összesajtozta a dobozát belül. Kuka. Ezen a ponton egy másodperc választott el attól, hogy levegyem a kötényemet, kiklokkoljak, hazamenjek, rendeljek egy repülőjegyet, elmenjek a kisboltba, vegyek egy Snickerset, kimenjek a reptérre, visszautazzak Magyarországra örökre, aztán újra éhbérért tanítsak úgy, ahogyan a KIK szeretné, szó nélkül. Megtenném. A másodperc, ami elválasztott ettől, az volt, hogy Sean, a manager hamarabb sarkon fordult. Esetleg érezte, hogy aznapra az akkurátusságból teljesítette a kvótát, és nincs további tennivalója, vagy tényleg az arcomra van írva minden. Nem untatnék senkit, milyen pitiáner szabályokkal igyekeznek emelni a nívót, úgyhogy a törvények szellemében inkább egy párhuzamos példát írok: ha fingassz, ezt kizárólag a bal lábad beroggyantásával tedd. Ha nyelsz, már előtte se a szádon vegyél levegőt, utána pedig két légzés az orron, és csak aztán mehet újra a szájon át. Ha valakihez beszélsz, 67%-ban a szemébe nézz, ne többet, ne kevesebbet. Ha kenyeret kensz otthon, a kenés befejeztével tedd a kést ÁTLÓSAN a tányérra.

Mindig akkor ilyen nehéz, mikor előtte odahaza történik valami a Gazéta-projecttel. Július 1-én folytatjuk a dolgot, és szeretném nagyon jól előkészíteni, hogy majd kevesebb energiába teljen az üzemeltetés. És van a projectnek egy olyan eleme, amivel kapcsolatban különösen be vagyok sózva, úgyhogy mikor mondjuk azon dolgozok éppen, aztán menni kell krumplit sütni, akkor elképzelhető, hogy tenyérbemászón keresztülnézek a kajáldán, és ezért reguláznak meg. Nem baj, semmi sem örök.

Érnek azonban pozitív dolgok is! Hétfő --> kedd éjjel egy helikopter körözött felettünk, legalább 8-9 kört tett, ez fél órába tellett. Egy békésen alvó város fölött egy katonai helikopter kinézetű jármű ha villog, és Angliában vagyunk, akkor akaratlanul is zombitámadásra asszociál az ember, szóval Robival sokat tanakodtunk, hogy mi lehetett. És most meg arra gondoltam, hogy beírom a keresőbe. A rendőrségi helikopterek tevékenységét fölteszik a netre, azt hittem lef*tózom a bokámat. http://www.westerncounties.org.uk/aircraft_activity/  Ez igen! Foltokban azért találok én is olyan dolgokat itt, amire azt mondom, Nyugat. 

Szóval a lényeg az, hogy egy kocsilopás gyanusítottját keresték. Legalábbis azt mondják nekünk... Mi tudjuk, hogy zombitámadás volt.

Írtam már, hogy CalAir blogját (is) olvasva visszatért bennem az igény az emberközeli történetek dokumentálásához. Úgyhogy ma is jöjjön egy személyes dolog.

Nemcsak a nemzeti összetartozás varázsütésszerű napja van, amikor a legtöbb iskolának ajánlatos egyszerre énekelnie a DAL-t, hanem szutykos kis életem egyik váratlan eseménye is a nemzeti tragédia dátumára esik.

Igen, kapcsolatba kerültem egyetlen brit iskolával, ami a korábbi internetezésemmel összeboronálva fontos tanulságokkal kecsegtet. Először is ebben az iskolában éppúgy megkövetelték a csendet, mint az Apáczaiban, vagy az Aranyban, ami felbuzdíthatja a haladó szellemű magyarországi tanárokat, hogy kitartsanak a tantermi szigor mellett. Sok gyerek figyelme hajlamos elkalandozni, de könnyen visszaterelhető a mederbe. Más kérdés, ha csak azért kalandozik el, mert a tanár nem készült.

Nézzük tehát azt a személyes dolgot! Az én életem egy elkevert tejbedarához hasonlít. Emiatt roppant módon szeretem a horoszkópok, a tarot kártyák és más hasonló megállapítások olvasását. Ezeknek köszönhetően az amúgy kilátástalan és elkeserítő szomorúságban egy csapásra észre veszem a fantasztikus mintákat, amik lehetőségekké lényegülnek néhány sör után.

Ma minden ilyen bódító szer nélkül jutottam megállapításokra.

Először is leszögezném, hogy egy olyan katolikus vagyok, akit szíve szerint sorain kívül tudna az Egyház, ennek ellenére járok templomba, elvégre továbbra is hiszek Istenben. Ez a későbbi karma-témához fontos adalékul szolgálhat.

Több hónapnyi McDonald's-béli munkásságom egyik szabadnapján hirtelen lehetőségem adódott - ma - tanári asszissztensként dolgozni egy secondary iskolában. Hangulatra és erőfeszítésre olyan volt, mint egy közönséges óralátogatás, lévén a támogatandó gyerek egy igencsak átlagos magyar diák volt. CSAKHOGY

Az első óra földrajz volt, ami ugye a kedvenc tantárgyam. A második óra dráma volt, ami - hogy ne utalgassak ködösen - két színdarab megrendezése után meglehetősen ismerős terep volt számomra. A harmadik óra Bradley támogatásával egy matek volt, ami bőven alulmaradt minőségileg bármelyik magyarországi matekóra alatt, és végül jött egy vallás óra. DE! A dráma tanár úgy nézett ki, mint Detti, Robi iskolájából, az a Detti, aki egy dráma tanár, és akivel együtt ördögkatlan fesztiváloztunk tavaly. Mikor kiküldte az osztályt a teremből, mert nem viselkedtek méltón a drámaórához, és a folyosón álltunk ABC szerinti sorrendben, akkor fordult meg a fejemben, hogy talán ez az egész nap csak egy elmebeteg játéka az agyamnak, és a meglévő emlékeimből gyártottam félálomban. Egy poroszos drámatanár egy olyan földrajzóra után, aminek a termében olyan csomagolópapírok lógtak a falról, amilyeneket én szoktam készíttetni a diákjaimmal, és mindez a kellős közepén a krumplisütő karrieremnek, hirtelen úgy tűnt, hogy csak tudathasadásos látomásomban érzékelem a hamis valóságot.

De úgy tűnik igaz volt, mert hiába ittam meg utána számtalan sört, még mindig úgy tűnik, hogy ez tényleg megtörtént velem. Hogy ez milyen hatással van a karrieremre, az nem méltó ehhez a poszthoz (mert alig valamilyen).

Viszont sokat töprengtem, hogy ennek a váratlan lehetőségnek milyen értelme lehet. Az első kézenfekvő következtetés, hogy ez az icipici tanárkodás ráébresztett arra, hogy nem nyugodhatok bele a gyorséttermi munkás létbe. Csakhogy abba enélkül sem nyugodtam bele.A második kézenfekvő következtetés, hogy ez csak úgy megtörtént, annak köszönhetően, hogy jelentkeztem egy ügynökségnél hónapokkal ezelőtt.

Csakhogy a nap utolsó órája - a földrajz, a dráma és a matek után - egy vallás óra volt, ami nem másról, mint a hindu vallásról, azon belül pedig a karmáról szólt. És akkor gondolhatnám, hogy ezen az órán megfejtést kaptam erre az egész furcsa napra, de rendben voltam, hangsúlyozom, én már leszarom, hogy hány kiló krumpli, vagy mennyi csirkehús köszönheti nekem a megsülését. Kellett valami még ehhez a naphoz, amitől úgy érezhetem, hogy egy feladatot hajtottam végre.

És a vallás órán egyszercsak a mellettem ülő csibész diák azt kérdezte tőlem, hogy ha életem hátra lévő részében itt fogok élni, akkor angollá válok-e. Kiderült, hogy csak azért kérdezte ezt tőlem, mert a mellette ülő Rodrigo nevű fiú azon töprengett, hogy vajon angollá tud-e válni záros határidőn belül. Rodrigo és szülei nemrég költöztek Bristolba Spanyolországból, és Rodrigoban ez úgy csapódott le, hogy Spanyolország egy olyan hely, ahol számára nincs munka, nincs lehetőség, nincs semmi, ugyanakkor Angliában sem vár rá sok jó, mivel töri az angolt, és nem egy üllőfejű kretén.

Óra után sikerült elkapnom Rodrigot, és megnyugtattam, hogy így is rendben lesz minden. Elég csak az apjára gondolni: spanyol, de mégis kapott állást Angliában. Rodrigo pedig folyékonyan beszél majd két olyan nyelven a gimi elvégzése után, ami aztán három kontinensre ad belépőt. És megnyugtattam, hogy a válság ellenére Spanyolország még mindig egy nagyon faja hely, ahová az angolok is szívesen menekülnek az unalmas tél-nyárjuk elől.

Azt érzem, hogy ez a mai rendkívüli nap nem az én sorsomat mozdította előre, mert én éppen elvoltam a sült marhahús faggyúval kevert párájában frankón, hanem bármilyen csöpögősen hangzik is, ez egy igazán olyan tanárkodós nap volt, amikor csak azért voltam ott és akkor, hogy helyretegyek egy kérdést.

Jutalmul a spanyol identitás megszilárdításáért egy láda sör könyörög, hogy - Robi segítségével - pusztítsuk el a Föld színéről. Tanítottam egy angol iskolában b#ssz# meeeeeeeeeeeeeeeeeg!!!!!!!!!