Brest. Van hadikikötő, szabadságra induló tengerészgyalogos a pályaudvaron, van apály, meg dagály, meg vitorlás, meg hadihajó, meg teherhajó, és az egészet átlengi egy hamisíthatatlan bröton légkör, az egész teljesen más mint Hollandia, sokkal zordabb és ősibb. Tele kőkerítésekkel, fakó házakkal, nyirkos rétekkel és rekettyésekkel és erdőfoltokkal.

Tegnap, mikor kint voltunk Annával Le Conquet-nél az óceánnál, a kontinens egyik legnyugatibb kikötőjénél álltunk, hatalmas erővel süvített a képünkbe a szél, fújta ránk az esőt és az óceán sós vizét egyszerre. Nagyjából harminc másodperc alatt bőrig áztam, de Annán se segített a gumicsizma és az esőkabát. Kellett volna a szakértelem, hogy megvárjuk az autóban azt a három percet, amíg eláll a felhőszakadás. Hatalmas hullámok csapódtak a sziklának, Anna szerint minden hetedik a legnagyobb, és volt benne valami. A sziklákon felcsapódó tajték aztán vízszintesen folytatta útját az orkánban, bele egyenesen a fényképezőgépem apró nyílásaiba, hogy aztán aggódva nézegessem otthon, működik-e még.

Ebéd a kikötőben, a pincérnő sértődötten oktatott ki minket, hogy a salátát külön szolgálják fel, ők nem németek. Megadják a módját az étkezésnek. A salátának akkora feneket kerítettek, hogy az volt eleve az előétel, a pincérnő pedig olyan jelentőségteljesen tette elém, hogy majdnem elpirultam. Lö saláta szilvuplé. Nagy műgonddal elhelyezett szotyola a salátaleveleken, nyakon öntve valami szósszal, párhuzamos sávokban. Néhány vékony gerezd sárgarépa, pár csík reszelt káposzta, pár tökmag, szóval kinézett az egész, valamelyest megértettem, hogy ezt a műalkotást nem buríthatják rá csak úgy a főételre. Kiváltképp, hogy a főétel is elegante, külön tálkában a rizs, - mondanom sem kell, hogy fél marék – egy evőkanál krumplipüré, saláta, és maga a halpofa, reszelt citromhéjjal. Ettem én már puccos ételt, de itt olyan természetesen volt puccos az egész, nem éreztem semmi erőltetettséget, a vendéglő is sima vendéglő volt, semmi felhajtás, a pincérnő sem vágott fel azzal, hogy franciául szolgál fel, nem éreztem sznob szagot. A fizetendő összeg magas, de fele a párizsi árnak. És nem puccos ételek egyátalán nem voltak.

Anna megmutatja a strandot. Terveztem otthon, hogy kemény leszek, és megfürdök az óceánban, ami nyáron hideg, télen is hideg, de nem nulla fok közeli, mint nálunk a Balaton. A turzás tetején álltam, a kiépített ösvényen, fényképeztem a fényképezhetetlent: a monumentális látványt, mikor „Pardon!” - hallom mögöttem, egy szörfös kért utat magának le a partra. Lejjebb mentünk mi is, és volt négy-öt elvetemült őrült, akik ott szörfözgettek. A víz egyébként tényleg nem volt lélegzetszegően hideg, a levegő sem, de abban az tébolyult szélben mégis nagyon fáztunk, különösen, hogy az étteremben sem sikerült megszáradnunk. Sőt, még ma reggel is nyirkosak voltak a ruháim, pedig fűtött szobában aludtam. Egyszerűen telítve van párával a levegő, nehezen száradnak a ruhák. Nem fürödtem, csak kurjongattam a szélben. Anna mesélte, hogy állt már olyan szélben, ami megtartotta, ha nekidőlt. Már pusztán a széltől sós lett a szám, és bármilyen vadul fújt, nem fájt, inkább simított. A nyirkos ruháimban figyeltem a tájat: hitvány talaj, zord növényzet, el sem tudtam volna képzelni, hogy itt az ember zöldséget termesszen, aranyló búzatáblákat odaképzelve meg egyenesen nevethetnékem támadt. Bogyók és hal, nagyjából ennyit kínál a vidék.

Nem is csodálom, hogy Brest olyan, amilyen. Valószínűleg egészen a modern korig nem nőtt nagyra a város, mert a táj eltartó képessége csekély, kikötőként pedig nem kínál semmilyen portékát a jó elhelyezkedésen kívül. Épült is már egészen korán ide erőd, meg hadikikötő. Persze túlzás azt állítani, hogy Bretagne nem nyút semmi kereskednivalót. Bresttől északra, Bretagne csücskének túlsó partján fekszik Roscoff, ahonnan hagymatermesztők szállították a hagymáikat Angliába annak idején, hajóra rakott biciklivel. Anna mesélte, hogy tele van a kikötő eldobott biciklivel. Lö Vélo. Vagy ott van az almabor, az almalekvár, almabefőtt, almakompót. Brestben az ipar visszafogott, nem is értem mivel foglalkozik itt az a félmilló lakos.

Szóval bőrig áztunk, aztán petit napsütés, aztán eső megint, mint a tankönyvben. Nadrágom száráról csöpögött a víz, mintha akkor léptem volna ki a zuhany alól. Kabátomban minden iratom elázott, alsógatyám jéghidegen tapadt hozzám, kezdem megérteni, miért csak kétnaponta tusolnak a franciák. Még a ruhamosás is okafogyottá vált, ocean fresh minden rajtam.

Aztán éjszaka a kísértetkastélyban, nem kell rémtörténetet hallgatnom ahhoz, hogy megsejtsem, mi minden tapad a szállásom 400 éves falaihoz. De erről majd holnap.

Szerencsére a szokásosnál is enyhébb éjszaka volt Párizsban, úgyhogy mikor kimerülésemben bevackoltam magam a Gara du Nord egyik ablakába, egész jót tudtam aludni a többi hajléktalanhoz hasonlóan. Párizs egyébként csodás éjjel, de reggel amint nyitott a pályaudvar, egyből vonatra szálltam, és uzsgyi ki a Charles de Gaulle reptérre, aminek külön magyarázata van.

Először is, az ősök fizették a repülőjegyeimet, hogy kimenjek, átadni a karácsonyi családi ölelést a hugicának. Másodszor, a felmerülő egyéb költségek engem terhelnek, úgyhogy csak semmi nagyzolás! Párizsban azért töltöttem egy éjjelt, mert a legolcsóbb járat éjjel érkezett, és csak másnap este szállt fel az a gép egy másik reptérről, ami Brestbe vitt, az Atlanti-óceán partjára, Európa egyik szélére, ahol most Karácsonyozni fogok Annával.

Nem tudom, létezik-e olyan, hogy egy utazás felkészületlenül éri az embert, és még panaszkodik is, miközben nem is neki kellett fizetni a jegyet, de velem valami ilyesmi történt. Én mostanság szabadidőmben azon sopánkodok, hogy mennyire nehéz az élet, és hogy milyen sanyarúak a körülmények, és hogy végső soron a lehető legkilátástalanabb az égvilágon minden, és ezen most Párizs segített a legkevésbé. Mikor leszálltam a reptéri buszról Victor Hugo városában, és megtettem az első lépéseket az Eiffelt-tornyot keresve, egyszerre ért fülig a szám, és méregettem a várost borús pillantásokkal, hogy néhány fityinggel, meg egy nagy és nehéz hátizsákkal hogyan fogom meghódítani a várost. Aztán két lépés múlva sokkal rosszabb történt: kultúrsokk ért.

A tervem ambiciózus volt: hamar eljutni a Gara du Nordig, ahol az előzetes információim szerint van automata csomagmegőrző, és otthagyom a csomagomat. A súlytól megszabadulva körbejárom a belvárost, nappal pedig néhány kávé után körbefényképezem a kül- és belvárost, tiszteletemet teszem Victor Hugo sírjánál, lefényképezem a diadalívet, satöbbi-satöbbi. Este pedig tovább Brestbe.

Párizsban elég könnyen el tudtam igazodni, mert olyan, mint Budapest. A nyivákolásom egyik mondandója éppen ez: olyan, mint Budapest bizonyos része. Az egész belváros csupa Andrássy út. Mentem a metróval – aminek az állomásai hasonló hangulatúak, mint a Földalattié – és rengeteg megálló után ugyanolyan Andrássy úton találtam magam. Kijjebb, a Gara du Nordnál már találtam olyan vonásokat, amik mondjuk a pesti Lipótvárost idézik. Fájt.

A másik fájó felismerés az volt, hogy Párizsban az emberek adnak az öltözékükre. Ami engem illet: egy hátizsákkal nagyzoló hajléktalannak tekinthettek, figyelembe véve a viseltes kabátomat, az elnyűtt cipőmet, ami az éjszakai módival ellentétben ráadásul nem is bőrcipő volt. Az éjszaka nagy részét gyaloglással töltöttem, és a rengeteg szembe jövő emberen nem láttam egy ugyanolyan ruhadarabot sem. Azt viszont megfigyeltem a metrón, hogy bár válogatott ruhákról van szó, a stílus a belvárosban egyöntetű. Még a hajléktalanok is próbálnak igazodni ehhez, mert például ami a férfi viseletet illeti, a hajléktalanokon is hegyes orrú, vékony talpú bőrcipő volt. A csajok sem úgy öltözködnek, mint a Banhofba igyekvő pufikabátos barna lányok, hanem mint a Bölcsészkar felé bicikliző KRESZ ismerettől mentes sápadtarcúak. A külvárosban a viselet megváltozik, és a baltimore-i feka stílust hozzák európailag (nem bő ruhák): sárga velúrcipő, mackónadrág és pufikabát, baseball cap. Nőket nem láttam a külvárosban, leszámítva egy heroinfüggőt. De nyilván vannak még rajta kívül is.

Már jó ideje róttam az utcákat, jómagam is eléggé elálmosodtam, mikor belebotlottam az első hajléktalanba, aki már lefeküdt aludni. Ekkor jöttem rá egyébként, hogy én is hajléktalannak öltöztem, sőt, hogy nekem sincs hol aludnom. Persze a hajléktalanok azért nem a pesti fajták, akiket bebörtönöz a Nemzeti Együttműködés, bár tény, hogy nem is olyan büdösek. Aki például a Louvre oldalában feküdt egy makulátlan hálózsákban, még pia sem volt mellette. Már több hálózsákos mellett elhaladtam, mikor hiányolni kezdtem a szutykos barna-sárga vattatakarókkal és rongyokkal bebugyolált erjedt szagú alkoholistákat. Aztán láttam persze: 10 centi frissen rakott hullámpapíron szundikált egy ember szinte öblítőszagú babakék plüss pléd alatt, és a karton is még árasztotta magából a cellulóz friss illatát. Nálunk is lehetne segíteni a hajléktalanokon mosással, ha pénzt bonyolult is adni nekik. Végül én is aludtam két órát, mert nem tudtam leadni a csomagomat, mászkálni tehát nem tudtam, ébren maradni órákon át egy hátizsákon ülve pedig nem ésszerű egy idő után.

Mikor ébredtem, már nyitva volt a pályaudvar, jártak a vonatok, úgyhogy nem húztam az időt, szélnek eresztettem a terveimet, és kimentem a reptérre aludni. Nem bírtam volna tovább nézni azt a várost. Később unalmamban elolvastam az útikönyvet, ami azt írta, hogy a párizsiak szerint a városuk a világ fővárosa, és hát ezzel vitatkoznék, mert ilyen titulus nem létezik, de tény, hogy párizsinak lenni elképzelhetetlen tudatállapot lehet egy magyar számára. Néztem például a járdáról egy ötödik emeleti manzárd erkélyét, ami az Eiffel-toronyra néz, és hét-nyolc velem egyidős figura pezsgőzött, nagyokat nevetve. Tokiótól Kőszegfalváig minden gyerek hallott már az Eiffel-toronyról, benne is van a tankönyvükben, de a párizsiak egyszerűen csak meglátják és kész, és később megtudják, hogy ezt mindenhol ismerik. A város árasztja magából, hogy itt többről van szó, mint fővárosról, itt a plakátokon a hazai színészek egy része nemzetközi színész is egyúttal, a tőzsdeépület nemcsak az egyik legrégebbi, de az egyik legforgalmasabb is, a ruhaboltokban pedig nem átveszik a kollekciót külföldről, hanem kitalálják. Városfejlesztés nem tízévente egyszer van, hanem folyamatosan, és párhuzamosan több helyen. Esemény egyszerre nem egy van, amire ráveti magát a teljes média, sztár regényírót nem csak egy könyvkiadó kínál, ügyek és korrupciók kontrollálhatatlan mennyiségben vannak, mert egyszerűen hatalmas az ország, és a világgazdaság aktív résztvevője. Tudom, hogy élni Párizsban nem olcsó mulatság, de ami a kinézetét illeti, és azok az emberek, akiket éjjel láttam, azt a hatást keltették bennem, hogy Párizsban már a puszta lélegzéstől jól kezdi érezni magát az ember.

Ami konkrétan szomorúvá tett, hogy Párizs egybefüggően olyan, mint Budapest foltokban. Otthonosan tudtam mozogni benne, tudtam utcán pisilni, anélkül hogy foltot hagytam volna, tudtam sört venni az éjjel-nappaliban, tudtam hol érdemes elaludnom, hogy ne fosszanak ki, tudtam hol érdemes nekem enni, és hol esznek a turisták, mert kompatibilis volt a város a magyar észjárással. És ez, hogy olyan közel van a magyar formámhoz, és mégis annyival könnyebb világ, eléggé lehangolt.

Azóta aztán Brestbe értem már, ez már tényleg más világ, Bretagne a brötonokkal, almaborral, kőkerítésekkel, esővel és rekettyéssel, itt már átadhattam magam az életérzésnek, de erről majd később írok.

Mikor megkérdeznek arról, hogy mi várható a jövőben, mindig olyasmit válaszolok, amit szeretnék, hogy legyen, majd hozzáteszem a végén, hogy minden bizonnyal egyébként minden marad a régiben. Mi lesz a magyar gazdaságpolitikával jövőre?

Szemem előtt lebeg Izland, nem győzök gyönyörködni benne. Életet leheltek a demokráciájukba, képen röhögték a buborékfújókat, és vannak. Magyarországra vajon mi vár?

A gazdasági válságról sokat beszélnek a híradóban, ebből kevés dolgot értek, de igyekeztem mindig utánajárni annak, amit nem értek. Magyarország, mint állam a válságban duplán szenved. A lakosság a bőrén érzi a dolgokat, de a kormányzat számára is megváltozott az élet. Átalakítás, elvonás, körömre pirítás mindenütt, és a pofátlan pénznek seggére verést igyekeznek a lehető legjobban titokban tartani. A kormányzatban már 2006-ban komoly lépéseket kellett volna megtenni, de egészen Bajnai Gordonig kellett várni, míg történt valami. Az állam minden évben túlköltekezett, jelentősen felduzzasztotta az államadósságot. 2008-ban, mikor Amerikában már válságról lehetett beszélni, a kormányzati kommunikáció gyorsan nálunk is úgy állította be a dolgot, hogy itt is ugyanaz van, de az elefántok nem felejtenek, nálunk az állam túlköltekezéséből eredő veszélyek már konkrét szerencsétlenségeket okoztak mielőtt a világválság begyűrűzött volna. Mikor aztán begyűrűzött, már mindegy is volt a kormányzatnak, hogy mit mond, mert az egész tolvaj brigád ment a levesbe, 2010-ben más fajta problémával bővült a magyar válságportfólió.

A mai világrend azon alapul, hogy mindenki vásárol minden nap valamit. A vásárlásból csurdogálnak a járulékok és adók az államnak, aki a befolyt összeg kétharmadát továbbcsurgatja külföldre adósságtörlesztésként, a maradék egyharmadát pedig szétosztja az embereknek szociális juttatásként, vagy befektetésként. Ha az ember nem vásárol, nem költi el a fizetését az utolsó fillérig, akkor az állam jövedelmektől esik el, és így egyre kevesebbet tud adni az iskoláknak, a kórházaknak, a tűzoltóknak és a rendőröknek és így tovább. A válságban éppen az a rossz, hogy a csődbe menő gyárak munkásai nemcsak nem találnak új munkát, hanem az államnak is egyre kevesebb fogyasztó állampolgára lesz, így kevesebb bevétele. Az ország számára nagyon fontos, hogy növekedjen a gazdaság (termeljenek többet, több emberrel). Ha 10%-kal növekszik a gazdaság egy évben, az nagyon jó. Ha csak 0,5%-kal növekszik, az nem olyan jó, de a válság előtt még lehetett hallani olyan véleményeket, hogy túlzás az a termelés, ami a világban folyik, minek annyit termelni? Most nem meri mondani senki, mert most aranyszabály, hogy sok termelés boldogság, csökkenő termelés boldogtalanság. Erről majd még megeresztek egy sort a végén.

A gazdaságot növekedésre serkenteni úgy lehet, hogy megnövelik valamilyen úton-módon a keresletet, így közvetve megnövelik a termelést, mert az mindig arra irányul, hogy kielégítse a keresletet. Növekvő gazdaság, növekvő termelés = gyarapodó pénztárca. A kereslet megnövelésére próbálkoztak már olyannal, hogy pénzt adnak az embereknek (New Deal), akik azt egyből elköltik, és így a fogyasztás tempója újra felpörög, lehet termelni a fogyasztóknak megint sokat. A történelem tapasztalatai miatt tudjuk, hogy ez nem segít, mert az ember ha pénzt kap, egyből kaját és sört vesz rajta, elszórja hülyeségre. A New Deal is végül azért tudott látszólag sikeres lenni, mert a pénzüket megkapva nem figyeltek oda az emberek, hogy végül a hadiipari megrendelések vetettek véget a válságnak. Most, 2008-201?-es válságban ízléstelen lenne ismét háborús készülődéssel orvosolni a bajt. De mit csinálnak a kormányok? Fejlesztési pénzeket adnak vállalkozásoknak. Tehát nem a keresleti oldalon osztják a pénzt, hanem a termelői oldalon. Így a pénz biztosan oda jut, ahová kell. Sajnos ez sem bizonyul elégnek: nem bővülnek a munkahelyek, nem emelkednek a fizetések, nem kerülnek jobb piaci pozícióba a hazai cégek, hiába kapnak pályázati pénzeket. Ennek ellenére az ide vagy oda pénzt osztani taktikával próbálkozik az egész fejlett világ, leszámítva Izlandot.

Pénzt osztani miből tud a szerencsétlen állam? IMF hitelt vesz fel például, vagy más hitelt, de egy biztos: egy kormány lehetőségei itt érnek véget. Hitelt fölvenni, és lyukat beszélni a befektetők hasába teljesen eredménytelenül. Minél több hitelt vesz fel az állam, annál több pénzt kell később előteremtenie, hogy törleszteni tudjon. Magyarország egy olyan ország, ami évről évre többet teremt elő, de évről évre még ennél is nagyobb mértékben növekszik a visszafizetendő pénzmennyiség. Egy sikeres ország évről évre többet teremt elő, és ebből vissza tudja fizetni a tartozásait. Mit tud tenni egy olyan ország, aminek hitelt kell fölvennie, hogy a gazdaságot növekedési pályán tartsa pénzosztással, de ezzel szép lassan megfojtja magát?

A másik lehetőség igen érdekes. Mindenki feltette már magában a kérdést, hogy mi lenne, ha nyomtatnának csak neki néhány forintot, végülis fel sem tűnne senkinek. Nagyon fura, de ez is egy megoldási lehetőség lenne. A modern gazdaságban a pénz értékét nem az adja, hogy van a nemzeti bank trezorjában a pénzmennyiségnek megfelelő értékű aranyrúd-hegy, hanem az adja, hogy van az ország gyáraiban a pénzmennyiségnek megfelelő termelés. Ha több pénz van forgalomban, mint amennyi a termelés, és ez feltűnővé válik, akkor a pénz értékét veszti, inflálódik. Ez különösen a béreknél zavaró, mert általában a pénz értékvesztésével a nem korrigált fizetések gyakorlatilag fizetéscsökkentést jelentenek. De mint említettem, a "csak úgy" pénznyomtatás nem nevetség tárgya, hanem gyakorlat. Lehet olyat is csinálni, hogy egy állam, például Magyarország nagy ravaszan kinyomtat több milliárd forintot csak úgy plusszba, anélkül hogy a gazdasági teljesítmény növekedne. Ez a pénz megjelenik a forgalomban, az emberek kezébe kerül, akik elköltik, ettől a gazdaság többet kezd termelni, hogy a költekezést kiszolgálja, és bumm, máris ott van a gazdasági teljesítmény a sunyi titokban kinyomtatott pénzmennyiség mögött. Miért nem csinálják ezt? Hiszen így nem eladósodásról van szó, hanem meggazdagodásról! Két oka van, ha egy ország nem ezt csinálja. Az egyik oka a kockázat. Hiába pumpálnak több pénzt a forgalomba, ha valamiért ettől nem növekszik meg a termelés. Akkor aztán megérzi a piac, hogy több a pénz, mint amennyi az értéktermelés, és ettől a forint extrán inflálódni kezd. Kinek kell az, főleg egy válság közepén?

A másik ok, ami miatt nem csinálják ezt a kormányok, hogy ezt nem a kormányok tehetik meg. Pénzkibocsátási joga csak a nemzeti bankoknak van, a nemzeti bankok pedig általában teljesen függetlenek a kormányoktól. Ennek megvan a maga biztonsági oka, nagyjából olyasmi előnyökkel járhat ez, mint mikor az alkotmánybírót nem a kormány nevezi ki, hanem egy elfogulatlan testület. Én félig bölcsészként nem érzem ezt ennyire így, én úgy gondolom, hogy abból semmi kára nem származhat egy demokráciának, ha a jegybankelnök (nemzeti bank elnöke) neadjisten a miniszterelnök klónja. Ha Simor András jegybankelnök nem akar kockáztatni, és plussz forintokat a piacba pumpálni teljesítmény nélküli pénzkibocsátással, akkor nem fog ilyen megtörténni. Akkor sem, ha V a seggét a földhöz veri.

Én úgy képzelem el 2012-t, hogy szemben az újságírók találgatásaival, a kormány tényleg megszerzi a befolyást a jegybank felett, és ezáltal a gazdaság felett, és olyan korlátlan teljhatalmat kapnak, mint amilyet a demokrácia területén is, ami így már nem is demokrácia, csak amennyire nekik jól esik. Akkor aztán azt mondhatják az IMF-nek, hogy inkább nem tetézik a bajt, és nem vesznek fel kölcsönt akkor, amikor egyébként is bevételcsökkenéssel számolnak. Mert hitel helyett forint kibocsátással akarnak sikert elérni. Természetesen úgy képzelem, hogy ez a magyarországi befektetők összetételében átrétegződéshez vezetne, de összességében a befektetett tőke nem csökkenne. Képzelgéseimet ha már így szabadjára engedtem, egy gondolatot elmorzsolnék arról is, hogy annak idején azért indult el a válság, mert rossz adósoknak is adtak hitelt a bankok, így nyilván nem folyt be a várt bevételük egy része, és ez egy csődhullámhoz vezetett. Egy állam viszont mindig jó adós, mert sosem megy csődbe, sosem menekül el, és kezd új életet egy másik országban álnévvel, mindig megtalálható, és mindig behajtható rajta a pénz. Mert az országokban kormányok igazgatnak, és a kormányoknak ellenzékeik vannak, és az ellenzék szívesen lenne kormányon, tehát amit nem tesz meg a hitelezőnek az egyik kormány, azt majd megteszi a megbuktatott kormányt követő új kormány. Örülnék, ha a kétharmadot nem csak arra használná a fidesz, hogy Semjén Zsoltot farag mindenkiből törvényileg az egész napos iskolákban és az otthonokban a megfélemlített médiával, hanem gazdaságpolitikai huszárvágásra is. Rossz adósként viselkedne, fizetne amennyit a meglévő kiadásai mellett még fizetni tud, vagy még annyit se. Szemrebbenés nélkül nézné végig ahogyan elveszti a mostani befektető réteg bizalmát, és elébe menne a gazdasági összeomlásnak, de ezzel az azt követő felépülésnek is.

Igen, Izlandra gondolok, ahol márciusban egy népszavazáson döntöttek arról, hogy nem fizetik meg az állam adósságát. Izland teljesen más helyzetű ország, mint Magyarország, de Görögország is teljesen más helyzetű ország, mint Magyarország, mégis Görögországként viselkedünk. Hitelfelvétellel tartjuk egyben a gazdaságot. Minek? Most is informatikusnak kell lenni ahhoz, hogy keressen az ember annyi pénzt, mint Svájcban egy bicikliszerelő (nem túlzás, Google), én nem fogom siratni a magyar "jólétet", ezt a gazdaságot.

Végezetül megeresztem azt a pár sort, amire az elején utaltam a fogyasztásnál. Néhány könyvön, a számítógépemen, a bringámon és a ruháimon kívül semmim sincsen, még megtakarítás sem, se magánynyugdíj-számlám, mégis nagyjából kiegyensúlyozott, elégedett és nevezzük nevén: boldog vagyok. (Eltekintve a szerelmi hullámvölgyektől.) A fogyasztás nem kenyerem, persze ha adnának pénzt, rögtön lakásvásárlásban, meg autó beszerzésében és ezek fenntartásában gondolkodnék. Sőt, bosszantana, hogy erre-arra nem is jut (így is bosszant olykor). A fogyasztáson alapuló társadalom és rend azon alapul, hogy rengeteg fölösleges holmit gyártanak. Ha kevesebb fölösleges holmit gyártanak már, válság van, és romlik az életszínvonal. Bajba jutnak a lakáshitelesek, és így tovább. De ez a rengeteg gyártás terheli a környezetet, és pazarolja a rendelkezésre álló alapanyagokat. Arról nem is beszélve, hogy az eleve nyomorban élők tömege alól is feléljük a bolygót. Magunk alól is feléljük a bolygót. A válság előtt volt még szó a globális felmelegedésről, most a válságban alig, de szerintetek most leállt? A válság miatt csökkent a melegedés üteme is? Arra akarok kilyukadni, hogy a fogyasztói társadalom helyreállítása helyett jó volna teret engedni a természetes folyamatoknak, hiszen a mostani, illetve a válság előtti rendszer száz sebből vérzett. Hagyni csődbe menni, ami csődbe megy, kibekkelni az így keletkező munkanélküliség keserűségeit mondjuk társadalmi szolidarítás segítségével. Például önkéntesek mindenhová kellenek, akinek pedig van mit a tejbe aprítani, aprítsa önkéntes programok támogatásába, és máris van ami felszívná a munkanélküliséget. Egy példa a rengeteg közül. Hol vannak a milliók, akik megsiratnák a válság előtti világot?

2012-ben továbbra is nyitva áll a lehetőség minden nemzetgazdaság előtt, hogy bárkát építsen özönvíz idején, vagy homokzsákokat pakoljon a régi háza köré.

szerintem is hülyeség, hogy 18 év alatt törvényileg legyen tilos utcán tartózkodni. Itt olvastam róla. Nagyon érdekes tapasztalat volt az Andersenben inni egy hétfői napon, ahol szinte be se lehetett férni a sok tinitől. Sorra itták azt a sört, és megelevenedtek a diákéveim, amikor ciki dolgokat csináltam vagy mondtam nagy részegségemben. Bárcsak megvédett volna ettől akkor a törvény!

Már épp mondani akartam, hogy túl sokan vannak ahhoz képest, hogy holnap iskola, amikor 10 órakor varázsütésre eltűnt mindegyik, és csak a legnagyobb arcok maradtak asztal alá inni egymást. Meg egy lány. 11-kor aztán megérkeztek az első egyetemisták. Mivel másnap tanítanom kellett, nem feszítettem túl a húrt, nem maradtam túl sokáig.

Elgondolkoztatott a dolog, rossz dolognak tartom a hétköznapi lerészegedést, más persze mikor az ember beül egy jót beszélgetni egy jóbaráttal akkor, amikor éppen van rá idő, és ez eshet történetesen hétfőre is, és járhat lerészegedéssel is. Egyébként meg tökmindegy mit gondolok erről. Rémesen bosszantanak a kiskorúak a szórakozóhelyeken, de jó időzítéssel és helyválasztással el lehet őket kerülni.

Másfelől egyébként tisztában vagyok vele, hogy egy felnövekvő személynek szüksége van szabályokra és keretekre, ahogy növekszik egyre kevesebbre, ahhoz, hogy egészséges, komplexusok nélküli felnőtt legyen belőle. Elvárunk tőle egy életstílust, és végül kialakít magának is egyet. De ha csak úgy szétfolyik az élete már a felnőtté válás előtt, az tönkre vág sokmindent.

Ehhez nevelési kultúra kell. Kultúrát kialakítani pedig nem törvénnyel lehet, hanem ráhatással. Egy törvény sem írta elő, hogy a márkás ruha felszorozza az ember presztízsét, mégis kialakult ez. Hatnak ránk a reklámok. Én csak a kormányt sajnálom ebben az utcára nem mehet ki gyerek éjjel dologban.

18 év alattiak nem dohányozhatnak, nem ihatnak. A kis gengszterek mégis cigivel a szájukban jönnek iskolába.

18 év alattiak nem lehetnek az utcán éjjel? Több az utca, mint a bolt - ha a boltokat nem tudják ellenőrizni, az utcát hogyan fogják? De ami az igazi kérdés: mikor elindul a szarlavina, és az emberek öntudatlan tömeggé válva ellepik az utcát a társadalom igazságtalanságai, a pénzvilág patkányságai, a reklámok okozta frusztráció, a kormányzati arrogancia és az értékrend eltorzulása következtében, miért akarnak még a tinik haragjával is szembe találkozni? Vagy ez ilyen mohács/trianon-komplexus? Hogy egy nemzeti magyar kormánynak az összes ellenséget meg kell szereznie?