Most jöttem fel a kézirattár bugyraiból, sajnos a szakdolgozat szempontjából nem találtam ma semmi említésre méltót, ellenben kezembe került egy ilyen vers:

Oh én szegény német legény
Nincs tán engem szeretlek
Itt hagyom én Magyarország
Elmegyek én Németország
Ott lesz nékem szeretlek
Ott lesz nékem becsület

Sok megjárik [mennek] fáradni
Magyarország koldulni
De nem adni csak "szarom rád
rongyos német nincste'n osztrák"
A szart nékem mondani
Oh én szegény németi!

Ez a verzió már a mai helyesírásba átültetett verzió. Becsület helyett petsületet, magyar helyett matjart írt például a lejegyző. Valamint a "nincste'n osztrák"-nál próbáltam kitalálni, hogy mit jelenthetenek ott azok az értelmetlen szavak (ezek: "Rontjos Németh nints tan oszrag"). Valószínűleg nem ezt, de nem akartam sok időt pazarolni rá. Dátum nem volt a papírfecnin, amin a vers volt, és szerintem eleve egy átirattal volt dolgom, mert a nyelvezete számomra, kontár számára is Rákóczi korabeli, ha nem öregebb. Ha engem kérdeztek, az a sor, hogy "Sok megjárik fáradni/Magyarország koldulni" eléggé szűk korlátot szab. Ilyen soha nem volt (tehát hogy sokan vették volna a fáradtságot, hogy eljöjjenek Magyarországra koldulni). A vers szerint mégis kellett lennie, ha a verset tényleg német írta.

Gyanús, hogy míg a költő a ragozással egyáltalán nem pepecselt, addig a szókincse egyáltalán nem rossz. Használ például jövő időt. Úgyhogy ez inkább egy gúnyvers, amit egy magyar írt le. Annál inkább kell valóságalappal bírnia. Miért gúnyolódnának olyanon, ami nem is volt?

Adott tehát egy német fiatalember, aki felülve a szóbeszédre, Magyarországra jött, hogy itt majd koldulásból eltengődik, de csalódnia kellett, mert itt még meg is alázzák, úgyhogy inkább hazamegy, ott szereni és becsülni fogják. (Ami mondjuk érdekes következtetés.) Bizonyára megtanulta az alapszavakat, amit lelkesen használt is, hogy kis együttérzést váltson ki a járókelőkből. "Én szegény német legény" - kinek nem facsarodik össze a szíve?

De mégis vonzó eljátszani azzal a gondolattal, hogy ezt a verset egy német koldus írta. Mert akkor az van, hogy egy társadalomnak hátat fordító német diák írta haragjában búcsúként a magyaroknak. Talán még ki is ragasztotta egy piac közepére. A vers eredetét tehát most így inkább nem próbálnám megfejteni, főleg mert csak azt akartam megosztani veletek, hogy régen így koptatták le a koldusokat: "szarom rád". Nem volt szép dolog, láthatjuk a versből is, hogy micsoda sebeket képes felszaggatni egy emberben. Óvatosan hát a szavakkal! Szegény német legény!

Én ezt így írtam volna:

Oh én szegény német legény
Nincs is tán ki szeretne
Itt hagyom én Magyarföldet
S elmegyek én Németföldre
Ott majd engem szeretnek
Ott majd engem becsülnek

Sokan mentek, fáradtak
Magyarföldre koldusnak
De nem kapni csak "szarom rád
rongyos német, nincste'n osztrák"
Lám ők szart mondtak nekem,
Fáj szegény német szívem!

Egyszerűen csak azt tudom hajtogatni, hogy nem változik a világ sehogy. A nyakamat rá, hogy a svájci Szent Galleni kolostor kipakolásakor is arról beszélgettek az őseink, hogy mennyire lehangoló a nemzet állapota, nem kellett volna Kazáriában megengedni, hogy velünk jöjjenek zsidók, és a morvákat sem tanítottuk elég móresre.

Most pedig egy levél-idézet 1806. decemberéből: (Ferenczy János írja Horvát Istvánnak, jóbarátjának)

"Boldog isten! mi nem szomorít, ha Pistám a' haza állapotára tsak ki tekéntesz? lépel egyet Pestnek utszáira, már az elötted tólongó sokaság búba ragad. Hol találsz bátor szivü árpád fiára? egy szegledben a' szaporodó vad rátz tasal, másikban a' hazánk javán tenyésző mojses maradéka ötlik elődbe, vagy a' hazánk zsirjára öszve gyült svábfajzat mély tisztöltetését kivánja tőled."

A folyékonyan olvashataóság kedvéért:

Boldog Isten! Mi nem szomorít Pistám, ha akár csak az ország helyzetét nézed? Egyet lépsz Pest utcáján, már az előtted tolongó sokaság búba ragad. Hol lelsz bátor szívű Árpád fiára? Egyik zugban a szaporodó vad szerb csal, másikban a hazánk javán tenyésző Mózes-ivadékok kerülnek eléd, vagy a hazánk zsírjára összegyűlt svábfajzat kényszerít, hogy tiszteljed.

Erős anyag...

Most már keményen szakdogázok kedves Horvát István munkásságáról, akiről már írtam itt. Az úr történész-nyelvtanár volt a reformkorban (19. század első fele), hobbija a magyarok története volt, vesszőparipálya pedig, hogy "az nem lehet, hogy Árpád idejében a magyarok csak úgy lepottyantak az égből." Ebben nagyon egyetért vele a tudós világ, de amit ezen kívül állíott (kikutatott), túl szokatlan volt ahhoz, hogy bárki is komolyan vegye. Én a szakdolgozatom miatt komolyan veszem az öreget, és így aztán többet is látni belőle, mint hogy kideírti Egyiptomról, hogy az helyesen leírva nem Egyiptom, hanem Magyarország. Van egyébként logika a fejtegetésében mindig, senki se nevessen rajta, de hát hiba is van. Egy olyan tudós volt, aki igazán szabad volt. Nem maradt a terelők között, hanem átugrotta azokat. Ezen kívül nagyon érzelmi alapon közelített mindenhez, ami kárára vált sajnos a tudomány ban.

Tehát ez az ember írja az egyik (na jó, az egyetlen) egyetemi "tankönyvében" (mert kéziratban maradt), hogy

"Minden nemzet a maga történeteiben és azok emlékeiben él, de amely nemzet nem emel monumentumokat, annak élete olyan, mint a homok, melyet a szél könnyen elsöpör. A rómaiaknál még a mesterlegények is emeltek maguknak köveket, melyek amikor most, évezredek múlva feltaláltatnak [megtaláltatnak], tanítják a világon, hogy milyen szorgalmatosak voltak a rómaiak monumentumok emelésében. Mink pedig az epithaphiumokat fára, festékkel írjuk fel, amiket a legközelebbi eső lemos vagy AMELY FAKERESZTEKET A SZEGÉNY EMBEREK TÉLEN SZANASZÉT HORDANAK. Nem kell tehát csodálnunk, ha a mi ittlétünknek semmi nyoma sincs..."

Ezek szerint a legképtelenebb dolgok ellopása legalább 200 éves múltra tekint vissza.

Múlt héten egy harmadévi, ma pedig egy negyedévi szigorlaton mentem át diadalmas hármassal. Afelől senkinek se legyen kétsége, hogy ma is négyest adtam volna magamnak, de így is nagy nap a mai! Most már csak az őszi félév konzultációi és egy raklap közismereti/tesi/szakmódszertan/művelődéstörténet/stb. szeminárium van hátra, feltéve ha a 17-i jelenkor szigorlaton is átmegyek (úgyszólván a jelenkor szigorlatot is abszolválom). És akkor az lesz, hogy az ötödév végére azért a lényeget letudom.

Könnybe lábad igazából a szemem. Meg erre a szigorlatra (Regionális földrajz) nagyon szívesen tanultam, szinte végig érdekelt minden betű. Ez nem is én vagyok...

De az aki a Reál élelmiszerboltban felfedezett FÉL literes Bavaria holland sört (240 ft, primőr termék) szopogatja meghatottságában, az igen.

Kényszerűségből egy 1966-os főiskolai tankönyvből tanulom Észak-Amerika természetföldrajzát. Azt írja:

"A szigorú tél után még az északi területeken is viszonylag meleg nyár következik. A júliusi középhőmérséklet délen 28-30 °C, északon 15-20 °C. A 30-40 °C-os nyári hőség - mint abszolút maximum - megszokott dolog, még északon se ritkaság. Tekintettel arra, hogy ezt a meleget, különösen a keleti partvidék párás levegőjében már nehéz elviselni, a gyári üzemekben és az irodákban légkondicionáló berendezéseket alkalmaznak."

Mit is lehetne hozzáfűzni? A következő oldalon valószínűleg arról fogok olvasni, hogy ezekbe az üzemekbe a telefon is be van kötve :))))