Nem mindig könnyű a világ boldogabbik felén, többnyire azon rimánkodok ezen a blogon is, hogy ilyen csalódás meg olyan csalódás, így a szomorúság és úgy a keserűség.

Robinak támadt egy kitűnő ötlete: menjünk gyümölcsöt szedni, idénymunkásként. A mekit már nem igazán bírom, de még nem fizettem vissza a kölcsönt, úgyhogy dolgozni mindenképpen kell valamit. Voltam már gyümölcsszedő, ami a rabszolgahajcsárokat és az időjárás kegyetlenségeit leszámítva egészen idilli időtöltés, úgyhogy most ez nagyon felvidított, hogy megyünk ki a szabadba remélhetőleg minél hamarabb, mert annál jobb.

Ezzel párhuzamosan az ügynökség felhívott, hogy mennyire igyekeznek elhelyezni engem, azonban mindeddig siker nélkül, viszont ez és ez problémaként felmerült, amit most könnyűszerrel orvosolhatnánk közös erővel, ha megfontolnám az önkénteskedés lehetőségét. Egyszerre gurultam dühbe, és vidultam fel. Düh: már februárban leszögeztem, hogy még fizetek is azért, hogy szakmában dolgozhassak akár egy negyed órácskát is, igen, önkéntes megbízásokat is elvállalok AKÁRMIKOR. Vidámság: mehetek. Szóval az ügynökség most, hogy másodszor is rábólintottam az önkéntes munkákra, egy délután leforgása alatt lezsírozott nekem egy napot a jövő hétre. Jövő hét kedden egy napra megint tanár leszek.

Könnyes szipogás.

Megintcsak ezzel párhuzamosan nagyjából befejeztük a reklámvideót, és még ugyan fel kell tölteni a kampány kasszáját ahhoz, hogy közzé is tegyük, de már most elképesztően mámoros érzés újra és újra és újra végignézni kezünk munkáját. Fantasztikus érzés. És pont ettől a fantasztikus érzéstől olyan pusztítóan elviselhetetlen a meki. Régen úgy voltam vele, hogy jó pénzért a Déli Sarkon is bányásznék, de ez végérvényesen megváltozott bennem.

Szóval kis lépések ezek, de nem a korábbi egy helyben toporgás, ami egy igen-igen jó hír.

Errefelé scrumpynak hívják a vidéki népek a cidert, nem Bristolban, de a szomszédos falvakban már igen. Először tavaly télen ittam almabort, mikor meglátogattam a húgomat Bretagne-ban, és talán írtam róla, de inkább hiszem azt, hogy nem, úgyhogy most bepótolom/megismételem.

Amit akkor ittam, ott a franciáknál, az elsőre valami borzalmas lőrének tűnt. Ma tudtam meg, hogy Ausztriában Mostnak hívják az almabort, főleg Stájerban, és igen, olyan zavaros íze volt, mint a mustnak, csak ugye almából, nem szőlőből, mint nálunk. Csórikáimnak alma jutott, de becsülettel kihozták belőle a legtöbbet. Ami a legbosszantóbb volt a cidre-ben (Bretagne-ban úgy hívják), hogy volt egy igen keserű utóíze, mert amíg kortyoltam, addig barátságos alma-zűrzavart éreztem, de aztán ahogy levettem a zöld üveget cseresznyepiros ajkaimról (Amélie csodálatos élete), egyből torkomnál ragadott az az alattomos dög, és az almák legsötétebb arcát tapasztalhattam meg. Ebben a bizarr kakashintában mégiscsak volt valami vonzó, mindenekelőtt az az enyhe december, meg a kőfalak és a borostyán, meg az Atlanti-óceán sós levegője a szitáló esőben, amitől aztán mégiscsak megkedveltem az almabort. És persze akartam is, mert valami misztikus bizalommal viseltettem iránta már egészen kicsi koromtól fogva, pedig meglehetősen sok víz folyt le a Dunán, mire megkóstolhattam ott messze földön.

Namost, itt Angliában rogyásig vannak a teszkók polcai ciderrel. Két-háromliteres műanyag palackokban kínálják az olcsó berúgást. Úgymint a Thatcher's vagy a Strongbow. Hatalmas dilemma minden alkalommal végigmenni az alkohol osztályon, mert balról a cider csábít, jobbról viszont mindig van valami fantasztikus sör leárazás (20 Fosters/Calrsberg/Budwiser 4000 forintért), és még mindig nem világos előttem, hogy vajon a sört, vagy a cidert érdemes-e inkább inni. A kutya valahol ott van elásva, hogy a sör dobozban az italok legalja, és arra való, hogy mikor szerelmi csalódás éri az emberfiát, akkor nyakló nélkül vedelje. Sör korsóban egy pubban a munka utáni beszélgetésekhez való, mert hagyja a dolgokat folyni a medrében. Mert ha mondjuk bort iszik az ember, akkor az egy utazás, bármilyen pocsmányt iszik is az ember. A bor megragadja az embert, és módosítja a tudatát, és egy borozás ezért sosem végződhet úgy, ahogyan elkezdődött. A cider pedig valahol a kettő között kell, hogy álljon, mert annál azért többre képes, mint a sör, de messze nem ragadja ki az embert a sárból annyira, mint egy finom villányi Pinot Noir (aki azt hinné, sznob lettem, nyugalom, ezt csak úgy random írtam).

Angliában nagy fogyasztótábora van a cidernek, de az angol konyháról mindent elmond, hogy nem igazán alakult ki étel-kör a ciderhez. Mindenféle sznob weboldalakra kellett betennem a lábamat ahhoz, hogy valamiféle útmutatót rakjak össze magamnak. A zavarba ejtő az, hogy a következő ételeket javasolták a különböző helyeken: hal, baromfi, disznó, sajt. Tehát a bárány és a marha maradt csak ki a sorból, de talán ha tovább kutatok, még azok is befutnak. Nosza, volt itthon sajt (igen, nagy a jólét itt Angliában), úgyhogy vágtam is néhány szeletet a cider mellé, és nem vagyok sommelier, de szelídgesztenyének éreztem a sajtot (tehát tényleg nem vagyok sommelier, ő a bort érzi). Szóval a sajtnak zöld lámpa, és kell is, mert egy-két pohár után már igencsak kezd gyűlni a gyomorsav, és kell valami semlegesítő. Random kipróbáltam az albertkekszet is, és kicsit kizökkenti az ember hangulatát a komfortos édességével, de még a sajtnál is jobban harmonizál a ciderrel. Tehát kiemeli a cider barátságos oldalát, amit észre sem vesz az ember odaáig. Ellenben a sajt nem simul bele a cider ízkészletébe, hanem csak kibővíti azt, de legalább meghagyja az embert a kulináris hangulatban. Őszintén szólva a baromfitt nem nagyon tudnám elképzelni, esetleg a hitvány kitudja miből készült csirkepogácsákat, vagy bürkét, vagy hasonló szaftos cuccokat. A magyar kolbászt semmiképpen, de az angol kolbászt mindenképpen, csakhogy az már akkora önsanyargatás lenne, hogy inkább meghallgatok helyette egy politikai gyorsjelentést hazulról, mint hogy összekombózzam a kettőt.

És itt még nincs vége! Angliában hatalmas becsapás áldozataként éltem szánalmas, értelmetlen, pénzgyűjtögetős hétköznapjaimat, mert a bretagne-i cidr ízének emléke úgy megkopott, hogy elhittem, hogy a Strongbow és a Thatchers, meg a többi flakonos vacak az A cidre. Nem az. Írtam legutóbb, hogy Robi ismerőse és annak ismerőse járt itt Bristolban, és lementünk a kikötőbe, és ott ittunk sört, illetve Gábor cidert ivott, amibe belekóstoltunk, mert olyan meghökkentően drága volt. És egyből felismertem: az volt a CIDRE, a francia. Úgyhogy most már rá se nézek az áruházban a palackos vacak-hegyekre, mert a szememben azok nem mások többé, mint alkoholos üdítők, főleg ha körte vagy cseresznye ízesítésűek. Majd megissza ezeket az, akinek fejfájásra van szüksége. Van azonban a közeli hipermarketben egy bizonyos Scrumpy Cloudy Cider, kétszeres árán a többinek, nem flakonban, hanem üvegben. És nem mondanám szénsavasnak, nevében pedig benne van, hogy nem is olyan tiszta, mint a Sió almalé, hanem inkább olyan mustos. Ízre ez sem az igazi, mert túlságosan lágy még így is, de határozottan több köze van az almához, mint a Strongbow-nak. És nem árulok el titkot, ha leírom, hogy ennek a bejegyzésnek az apropója az, hogy illedelmesen berúgtam tőle, és rákényszerített, hogy dicsőítsem. Nem fáj a fejem, úgyhogy nem bánom.

Amit mint egykori földrajztanár, vagy mint jelenlegi krumpllisütő nem igazán tudok hová rakni az, hogy ha a szabolcsi alma akkora fogalom, akkor Magyarországon miért nem foglalkoznak almabor készítéssel? Egyetlen lehetséges választ tudok elképzelni: minek bajlódjon az ember almabor sajtolásával, ha a prés alól ott csurog ki a fenséges magyar bor? Emlékeztek még a Belga boros dalára? Te jó ég, volt idő, amikor még olyan felhőtlen volt minden, mint akkor...

Almaborgőzös elragadtatásomban egy offtopic a végére: elárulom, egy reklámfilmet készítünk (ebben a fázisban még leginkább csak én) a Gazétának, amiből még egy képkockát kiszivárogtatok ide. Nagy bőszen készítettem, és részben ez az oka annak, hogy az utóbbi időben a Facebook oldalt takarékra tettük. Angol humorral átitatott 2 perc várható a nyár közepén (az animáció persze már holnapután készen lesz, de a kiegészítő attrakciókra még várni kell = pénz).

Ha már az élesebb képről írtam az előző bejegyzésben, akkor ezt nem hagyom szó nélkül. Jóbarátom invitált a Rippln Hungary facebbok-oldal kedvelésére, megtettem. Éppen pár nappal korábban olvastam egy tavalyi hírt, hogy a Facebookon bevezetnek valami MLM hirdetési rendszert, és konstatáltam, hogy akkor ez is besült, hiszen már 2013 van, és még semmi hír róla. A Rippln valami hasonló. A magyar Facebook oldalon azt mondják, küldjek üzenetet egy email címmel, ha érdekel az infó erről.

Elküldtem az email címem, és kaptam egy meghívót. A meghívóval beregisztráltam a rippln-re, ahol így nyílt egy saját profilom, amiból további 5 embert hívhatok meg. Továbbá megnézhettem néhány videót, amik alapján a következőt raktam össze: A rippln egy épülő hálózat, aminek a fő célja, hogy hirdetési csatornává váljon.

A dolog sikerülni is fog nekik, mert a következő dolgok hatottak rám:

- dinamikus magyarázó videók

- fiatal hülyegyereknek érezhetem magam a magyarázatot hallgatva (fontos, rengeteg, óriási, nem kell mást tenned, hamar, mielőtt, máris, kész)

- pénz ígérete

- bennfentesnek éreztem magam

- az ismerősök meghívása időkorlátos, ami növeli a "belső körös" érzést

Ez robbanni fog így.

Tehát ha nem vetem bele magam a dologba, akkor egy olyan MLM játékból maradok ki, ami sokkal nagyobb méretű lesz, mint eddig bármelyik. Ez, és kizárólag ez pedig gondolkodóba ejtett, mert a "mi van ha" érzés a történész énemet sokkal érzékenyebben érinti, hiszen voltak jól ismert dolgok a múltban, amik egy ponton sokkal meghatározóbbá váltak a korábbihoz képest. Például az Első Világháború alapjaiban változtatta meg a világot, pedig az is csak egy klasszikus háborúnak indult. Éppen ezért különös körültekintéssel tudtam úgy dönteni, hogy ezt a Rippln-dolgot inkább ejtem.

Az ilyen bizonytalan helyzetekben az ember jobb, ha kontextusába helyezi el a dolgokat. A promó anyagok mindent elkövetnek, hogy ne így tegyél, mert ez egy soha nem látott dolog, és mégis milyen kontextusba tudod helyezni, ha ez a jövőről szól, nem a jelenről? Hát olyan kontextusba lehet helyezni, hogy a jelenben szereztem tudomást róla, és még van egy-két további dolog a jelenben.

Először is, ez az, aminek látszik: piramisjáték, nem jogi értelemben. Látszik is rajta, és a keserű mellékízt, amit ez a tény okoz, narancssárga színekkel próbálják elnyomni, sikertelenül. A zsák pénz sulykolása minden korábbinál meggyőzőbb viszont, és az is igen csábító, hogy csak ki kell adnom az ismerősöm adatait, lehet e-mailben ajánlani a dolgot, nem kell tukmálni sem. Különös például, hogy a saját adataimat meg sem kellett adnom. Persze, mert a jóbarátom már megtette, így kaptam a meghívót. És ha nem szállok be, a telefonszámom és az e-mail címem akkor is benne lesz a rendszerükben. Tehát ha meghívok 5 embert, akiknek 20 órája van eldönteni, hogy beszállnak-e, de a konzervatív ismerőseimből 100-at kell végül meghívnom, hogy legyen 5, aki el is fogadja, 100-nak akkor is kiadtam az elérhetőségét. Magyarul: a rippln kezébe rengeteg ember elérhetősége kerül, ami egy hirdetési rendszer számára gyakorlatilag azt jelenti, hogy a Facebook és a Google lefedettségével tud majd versenyre kelni. Mint ilyen, nem ver át senkit, amit én etikátlannak tartok az az, amit nem is a Rippln követ el, hanem a barátaim, hogy egy ismeretlen cégnek a homályos ígéreteiért simán kiadják a telefonszámomat és email címemet.

Másodszor: a promó anyagok olyan hatást keltenek, mintha ez a dolog lenne a jövő egyedüli üzleti lehetősége. Rengeteg üzleti lehetőség volt a múltban, és lesz a jövőben. A gyarmatosítás előrehaladtával ha valaki kellő időben létesített bagóért egy cukornád ültetvényt, akkor pár éven belül már a kastélyát építette Dél-Amerikában. Ha egy földbirtokos-család az elsők között vette fel a kereszténységet a barbár vidékeken, akkor pár évtized múlva a keresztény uralkodó legnagyobb hűbérese lett. Ha a kilencvenes években valaki fröccsöntő üzemet nyitott, ma már a medencéből legyint a rippln ígéretére. A 30-as években tojástojó tyúkokat nevelni a kisemberek nagy esélye volt. De ma nyitni cukornád-ültetvényt, felvenni a kereszténységet, nyitni fröccsöntő üzemet, kezdeni tyúkot tartani már más kategória. Tehát ugyanígy: tegyük fel, hogy a ripplin egy üzleti lehetőség, rendben, de akkor erre is vonatkozik ez a szabály: nem lesz örökké az. De könnyen le lehet vezetni, hogy miért nem az már most sem. A közgazdaságtan alapszabálya, hogy a pénz a pénzhez vándorol. Ez a törvény nem változott az ősidők óta, ez szinte fizikai törvény. Tehát ha a rippln-be nem kell pénzt tennem, aligha járok vele jól. Persze rosszul sem, ez vitathatatlan. De most csak arra próbálok rávilágítani, hogy a rippln beállítja magát a nagy üzleti dobásnak, pedig nem az. A nagy üzleti dobások ismérve a következő: cukornád ültetvény nyitásához oda kellett hajózni, barátkozni kellett a kormányzóval és pénz segítségével be kellett rendezni egy ültetvényt. Ami olcsó volt, az a földbirtok, a többinek rendes ára volt (rabszolgák, szerszámok, épületek). Ami nagy dobás volt benne, hogy a nyereséghez képest kevés ráfordítást igényelt. A kereszténység felvétele nem járt automatikusan nagybirtokossá válással, mert a nincstelen paraszt ugyanolyan földönfutó maradt utána is. Vagy egy másik példa: tőzsdézni is akkor lehet igazán, minél nagyobb a tőkéje az embernek. Nagy tőke - nagy tolerancia a piac kilengéseivel szemben; kis tőke - kis játékidő. A nagy üzleti dobások annyiban különböznek a sima üzlettől, hogy nagyobb hasznot hoznak. De ugyanúgy befektetést követelnek meg. A rippln nem üzlet, hiába ígéri azt. A rippln valami más, és lehet, hogy mikor kiderül, hogy mi, akkor mégis szívesen lennék a részese, de nem lesz semmi baj akkor sem, mert mindig van piaci rés a tőke számára, de sosincs a nincstelen paraszt számára. Bele kell nyugodni. A nincstelen paraszt menjen Nyugatra tőkét felhalmozni, ha ki akar törni.

Egy harmadik dolog is megfogalmazódott bennem a ripplnnel kapcsolatban: a promó vidóiban az Angry Birds-szel, Facebookkal, Twitterrel, Wal Marttal és az Amazonnal említi magát egy társaságban. Mikor valamit útjára indít az ember, akkor elképzeli, hogy milyen méretű dolog lesz, és vagy úgy lesz, vagy nem. Egyelőre a rippln nem Facebook, és ha azt akarja közölni velem, hogy persze nem, de képzeljem el magam olyanként, aki a Facebook indulásakor lett tag, akkor arra azt mondom, hogy egy Facebook profil az egy Facebook profil 2004-ben is és 2013-ban is. Más kategória, ha üzlettársnak invitál egy kezdeti fázisban. Az már jól hangzik, de nincs tőkém, szóval azzal meg azért hagyjon békén.

Összefoglalva: biztosan nagyra duzzadó MLM lesz, amiben az etikátlan az, hogy nem a saját ostobaságom miatt adom üzletemberek kezébe az elérhetőségeimet, hanem a barátaim ostobasága miatt.

Két dologgal kapcsolatban tisztábban látok.

A) London világváros - a vidék nem, de...

Múlt héten átbuszoztunk Londonba három napra, kipipálni néhány nevezetességet, és 6 hónap bristolozás után az első másodpercben, ahogyan letettem a lábam a buszról, markáns különbséget éreztem a londoni és a bristoli emberek között. London világváros, olyan, mint egy falat Amerika. Mindaz, amit eddig Angliáról és az angolokról írtam, Londonra biztosan nem érvényes annyira. Egy meglehetősen lényeges dolgot nézve: nagyon-nagyon kitartónak és eltökéltnek kell lennem, hogy el tudjam képzelni magamat, ahogyan egy bristoli iskolában tanítok (és csak azért is meg fog történni!), de Londonban ez egyáltalán nem volt nehéz. Valószínűleg az ezermillió turista jelenléte relativizálja a bevándorlóktól való félelmet, vagy ilyesmi, vagy esetleg arról van szó, hogy Londonba az angolok is álmokat megvalósítani mennek, és ettől kicsit egyenrangúbbak ott az emberek. Ez puszta benyomás, de jó a szemem az ilyenre. Sőt, van egy objektív mérőfaktor is: a szegregáció mértéke Londonban kisebb, szemmel is láthatóan, azaz keverten élnek a népek nagyjából. Itt Bristolban szigorúan megvannak a telepek: Hengrove a kövér Jeremy Kyle show-t néző és csak a pénz szót értő emberek környéke, Easton a pakisztániaké, Redfield az észak-afriakiaké, St George a lengyeleké, Hanham az angol dzsentriké, Kingswood és Horfield a jómódú bevándorlóké, Redland a bristoli Rózsadomb, Bedminster az alkoholistáké, Totterdown a spanyoloké és a karibiaké. Londonban is lehet hasonló leosztás, de napközben keverednek az utcán. Egyszersmind az is nyilvánvalóvá vált (Gábor története alapján), hogy a bevándorlók az első körben is szóba jönnek az állásinterjúkon. Evidensnek tűnik a megállapítás, de nem elég köztudott, úgyhogy leírom: London ezerszer kozmopolitább, mint a vidéki Anglia, ami azt jelenti ránk nézve, hogy Londonban könnyebb érvényesülni.

Tőlünk teljesen függetlenül Gáborék kitalálták, hogy elugranak Bristolba egy délutánra, és ugyanazzal a busszal jöttek, mint mi. Úgyhogy London után Bristolban folytattuk a turistáskodást, és egy dolog nyilvánvaló: Bristol faszább Londonnál. Londonban lejártuk a lábunkat és sokat költöttünk tömegközlekedésre, Bristolban 15 perc alatt átszelhető a belváros, és lehet venni napijegyet a buszra. Ha az ember kitalálja, hogy szeretne sörözni a kikötőben, akkor pár perc alatt odamegy, és sörözik, majd - Londoni szemmel nézve - kényelmesen hazamegy. Ha az ember kitalálja, hogy galambokat akar etetni a parkban, akkor legalább egy park ott van karnyújtásnyira. A léptéke pont ideális. És rengeteg a turista itt is. Persze sokak számára Bristolban nincs más látnivaló, mint a függőhíd, de éppen ezért van szükség egy olyan idegenvezetőre, aki biciklivel már bejárta a város összes zugát...

A kérdés tehát, hogy átköltözzünk-e Londonba, számomra eldőlt: ha tényleg nem tudok itt szakmában elhelyezkedni szeptemberben sem, akkor azonnal, de egy világ dőlne össze bennem úgy is. Londonban az megy, mint Budapesten, hogy utazni kell mindenért. Egy negyede akkora városban még azért városban érzi magát az ember, de ezerszer kényelmesebb. És fele annyi a lakbér.

B) Szeretem a munkatársaimat

Talán írtam már, hogy átkértem magam egy igen közeli mekibe, és három hét múlva át is helyeznek, de tegnap már egy munkaerő-kölcsönzés révén ledolgoztam az új helyemen egy műszakot. Erről a mekiről mekis berkekben csupa jót meséltek, mindenekelőtt, hogy milyen jó a csapat. A csapaton áll vagy bukik minden, mert maga a mekis munka minden percben arra ösztönzi az embert, hogy döfje le magát bármivel azonnal. Nem mondták, hogy csak munkaerő-kölcsönzés az egész, én azt hittem, hogy próbanapon vagyok. Szóval mentem gyanútlanul. Ezen a helyen valami csapatépítő party-t szerveztek, úgyhogy a legtöbb dolgozó nem dolgozott tegnap este-éjjel. Tehát megérkeztem, és sokkal tágasabb volt a konyha, ettől aztán pedig mindennek megvolt szépen a helye, amit én nagyon-nagyon szeretek, de ez az öröm hamar átcsapott valami szürreális rettegésbe. Bármihez nyúltam, minden ugyanúgy nézett ki, de mégis más volt, sőt, minden csak hasonló volt. A húsok sötétebbek, a fáradt olaj miatt, a sajt puhább az elromlott légkondi miatt, és a gépek is eggyel öregebb kiadásai voltak azoknak, amiken én dolgozok. Szóval egy új térben ugyanazt csináltam, mint amit szoktam, de minden csak "olyan" volt, de nem "az". És akkor egyszercsak Pedro állt be mellém a csirkesorra, aztán jött Henriette a kasszákhoz, meg Sam. Aztán egy lány a bedminsteri mekiből, egy másik munkatársával, meg hárman Brislingtonból, de a lényeg, hogy az én mekimből négyen is voltunk: ketten a fronton, ketten a konyhában. És egy ilyen felállásban aztán már télnyleg minden "olyan" volt, de végképp nem "az". Tényleg szürreális volt. Amíg csak magam voltam kölcsönmunkaerőként, minden érzékemmel a leendő munkatársaimat figyeltem. Angolok voltak többnyire, és nem találkoztam olyan szembetűnő dolgokkal, mint amikkel annak idején novemberben a mekis munkábaállásomkor. A legnagyobb mókázás az volt, hogy megcsavarták egymás mellbimbóját. Összehasonlításként: nálunk ott van Mo, aki bár manager, de a bangladeshi akcentusát senki sem érti, és vele jókat lehet poénkodni. Nálunk a front people-ök mindig sürgetik a konyhásokat viccből, akiket keményen vissza lehet oltogatni viccből. Nálunk ott van Aman, a takarítónő, aki folyamatosan panaszkodik fülöp-szigetekei akcentussal (nem ejt ki mássalhangzókat), ha kérdezed, ha nem, ha van mellette valaki, ha egyedül van, és őt lehet kérdezgetni dolgokról, és meglehetősen mókás, hogy tényleg bármiről el tudja mondani, hogy mi a baj vele (például a húslapátot miért nem töröljük le rendesen, neki így sokkal nehezebb elmosogatni). A grill oldal folyamatosan dobálja a csirke oldalt bármivel, és fordítva. Énekelgetünk. Vannak időszakos mondatok, amiktől hangos a konyha, amit szituációtól függetlenül felteszünk egymásnak: "How long?" "Drymop!" "All ríííííght?" "Thaank yúe!" "All over boss!" Az emberek iszonyatos egyéniségek, de az valószínűleg az új helyen is így van. Nálunk a managerek elég sokat foglalkoznak a konyhával, ami többnyire fárasztó, de mégis hiányzott Cookie, aki "ezt nem hiszem el b*ssz* meg" arckifejezéssel figyel mindent, és mégis elégedett, hiányzott Carl, aki megállás nélkül ontja magából az események kommentálását, és pozitív jelzőkkel illetését, Liana, aki mindenkit a keresztnév+vezetéknév kombóval szólít meg dühödten (James Scott!!!). Kész cirkusz az egész, és ettől roppant szórakoztató ahhoz képest, hogy mi a munka.

Az új helyen viszont elképesztő a fásultság. Senki nem szól semmit, még olyat sem, hogy a front szól a konyhának, hogy spéci rendelés van (és persze megjelenik a monitoron, tehát minek kiáltaná, de nálunk kiáltják is, és ettől sokkal hangulatosabb). Életem leghosszabb 9 órája volt, befordítós unalomban, és ebben egyetértettünk Pedroval, aki odáig süllyedt mély depressziójában, hogy már velem is beszélgetni kezdett, témánk pedig a szabadságolási rendszer volt a mekiben, ami mindkettőnkre nézve nagy szégyen.

Mi lesz velem ezen az új helyen? Komolyan megfordult a fejemben, hogy hiába van 10 percre, ha a társaságban ekkora a különbség. És ez nem pusztán érzelmi dolog: ez a munka tényleg az eddigi legszarabb munkám, és sokat javít minőségében, hogy milyen hangulat uralja a konyhát. Na majd ma meglátom, hogy milyen lesz visszatérni az enyéim közé. Lehet, hogy csak túlcsordult bennem a nosztalgia, és a valóság sokkal szürkébb és elviselhetetlenebb.

Azt gondolom, hogy életem egyik legkülönösebb és legpozitívabb története ez, amit most leírok. Az új biciklimről lesz szó, hogy hogyan vettem meg. Mindennek oka van.

Először is a bicikli-helyzetemről röviden. Bristolban autó vagy bicikli nélkül meglenni igen nehéz. Decemberben kaptam kölcsön újonnan megismert magyar barátainktól egy kék mountain bike-ot, amivel a meglehetősen esős telet bekkeltem ki. A váz kialakítása miatt képtelenség volt felszerelni rá sárhányót, legalábbis olyat, ami nem került volna többe a biciklinél. Írtam már a hátamról és azon túl lecsorgó jéghideg sárról, és talán említettem a vágyamat, hogy újra egy országúti biciklit tapossak, aminek például vékonyabb kereke van, ezáltal eleve kevesebb energiába kerül a hajtása.

Így amikor február végére egyenesbe jöttem anyagilag, 100 fontért megvettem Gandalfot, és 20 fontért vettem rá sárhányókat is. Drágák itt a dolgok, mivel Bristolban két egyetem is van sok országúti bicajt hajtó egyetemistával, az országúti bicajokat pofátlanul drágán adják, ugyanis a kereslet nagyobb rájuk. Persze nem szorulnak annyian rá a rozsdásodó műremekekre, a többségük új építésű versenybicajokon közlekedik, amik 400-500 fontnál kezdődnek (egy 15 éves Opel kerül ennyibe), de inkább 1000-1500 fontnál járnak (egy hatéves Ford Fiesta kerül ennyibe), de ettől még felverik az árakat. Egy montit 45 fontért megkap az ember. Panaszra persze nincs okom, annak idején tanárként még új fékpatkókat sem tudtam venni Gyilkire, nemhogy új használt biciklit venni. Szóval drága-drága itt Bristolban az országúti, de kitellett a béremből rá, úgyhogy nagy örömmel hajtottam Gandalfot munkába menet.

A ház, ahol élünk, meglehetősen előnytelen kialakítású. Egy fénykép mindent megoldana, de betűvető lévén essünk neki írásban! Angliában szinte minden háznak van előkertje, legalább akkora, hogy a kuka odaférjen. A mi utcánk szép tágas, a házaknak nagyobb előkertje van, ami kinél díszkert, kinél szemétdomb, de semmiképpen sem használják úgy igazán. A járdához képest a ház bejárata alacsonyabban van, az előkert azonban nem követi le ezt a szintkülönbséget. Afféle teraszos kertművelést kell elképzelni, a bejáratnál egy térdmagasságú téglafal vet véget a kertnek. A téglafal és a ház között egy fél méteres betonozott sáv van, ahol mindenféle lom van felhalmozva, és egyúttal itt tartottam a biciklimet is. Ez azért nem előnyös itt Angliában, mert az a szokás, hogy a megunt holmikat kirakják az előkertbe, és azt onnan elviheti bárki. Legalábbis mi így szereztünk polcot, teázóasztalt és képkereteket. Szóval minden nap a biciklit betakartam fóliával, és lelakatoltam, hogy még véletlenül se higgyék szabad prédának.

Gandalf megvétele igen nagy meglepetés volt nekem, mert eddig minden használt cuccom csak újabb fejfájást és pénzköltést okozott (vissza lehet olvasni Gyilki 4 éves szervíztörténetét ezen a blogon), de Gandalfot megvettem, és másfél hónap után történt csak egy láncszakadás, amit viszonylag könnyen meg is javítottam, és ennyi, fut mint az álom. Gandalffal egy baj van, hogy nem az én méretem, hanem kisebb. Az ülést nem lehet olyan magasra felhúzni, ami nekem kéne, annyival kisebb. De akkor ezt nagyon sürgősen meg kellett vennem, mert a kék montitól már rosszul voltam, más országúti pedig elfogadható árban akkor nem volt.

Teltek-múltak tehát a hetek, a kék biciklit néha napján kibányásztam a fóliák alól, ha Gandalfot Robi használta (az ő mérete), de alapvetően ott volt a ház előtt, a térdmagasságú téglafal és néhány elvadult bokor mögött. Mindig megvolt az esély rá, hogy ellopják, de minél tovább állt ott nem-ellopva, annál inkább aludt el bennem az aggodalom. Gandalfot a biztonság kedvéért a ház hátsó kertjében tartottam, mert a kék montinál jobb állapotban és értékesebb volt, a sztori egyébként nem arra fog kifutni, hogy ellopták a kéket. A hátsó kertben tárolni egy biciklit azt jelenti, hogy a házon kell keresztülcipelni. Angliában a praktikusságnak igen rövid története van: valamikor akkor kezdődhetett, mikor az Unióhoz csatlakozva bizonyos előírásoknak köszönhetően akarva-akaratlan praktikus módon folyt tovább egy-két dolog. Egy józan magyar paraszt eleve nem alakítja ki úgy a sorházát, hogy valamilyen módon ne lehetne házon kívül a hátsó kertet elérni (ha nem a garázson át, akkor a sor-háztömb két végénél van egy nagyobb hézag). De ha erre mégsem ügyel, akkor legalább arra, hogy a bejárati ajtótól a hátsó kertig akadálytalanul lehessen közlekedni. Itt a bejárati ajtó vagy egy lépcsővel van megbolondítva, vagy egyszerűen szűk, vagy egy bokrot ültetnek elé, egyszóval egy 5-6 fős hőzöngő részeg ultrás nem tudja csak úgy megrohamozni az ajtókat, és a nagyi kredencét sem lehet kivinni, de minek is vinnék, minden maradjon a régiben! A bejárati ajtó után egy rövid folyosó vezet a konyhába, illetve a folyosóról nyílnak a nappalik, és megy fel a lépcső a ház egyetlen vécéjéhez, ami a fürdőszobában van. És az emeleten vannak a szobák is. A nappalin pedig rendre nincs függöny, ami nagyon bizarr látvány. Ki milyen sört iszik a pizza mellé a The Voice-ot nézve, és a kisgyerek elrakta-e a játékait, kérdezzétek tőlem bizalommal! A folyosó az angol otthonvédelem egyik kritikus pontja, tehát itt mindenképpen van egy kredenc, ami az egy-másfél méter széles folyosóból elvesz kb. 30 centit, másik 20-at a felakasztott kabátok és az alattuk lévő cipők. Ezen keresztülvinni egy biciklit olyan, mint paralellt parkolni egy nyugtalan disznókkal megrakott kamionnal, tehát megoldható, úgyhogy ezen is minek egyszerűsítenének. Utána a konyha egy kisebb megkönnyebbülés is lehet, ha nagyobb a ház, de ez nem törvényszerű, nálunk pedig még egy mosókonyha is jön utána, és végül egy lépcsővel a kert, ahol leköthetem Gandalfot végre. Nem szeretem hátul tartani a biciklit, de nem lesz más választásom.

Ennyi felvezető után talán érteni fogjátok, hogy Leó megvétele miért olyan rendkívüli történet. Angliát nem nagyon tudom hová rakni. Életemben nem éreztem magam ennyire idegennek és diszkomfortosan, mint itt, pedig jártam helyeken, például Ukrajnában is. Az angol emberek szöges ellentétben állnak az amerikaiakkal, és elképzelni sem tudom, hogyan beszélhetik ugyanazt a nyelvet, amikor ezzel csak megtévesztik az egész világot, az angoloknak a kelta nyelv illene leginkább, nem az angol. Bár kedvelem az angol munkatársaimat, mégsem találkoztam még olyan emberrel, akinek ismerős az arca, olyan értelemben, hogy azt a fajta tekintetet már ismerem, legyen az rokonszenves, vagy ellenszenves. És azt mondanám, hogy ettől érzem magam olyan idegenül itt, mert ezeket a tekinteteket nem tudom kiismerni.

Csütörtök reggel 5-kor cibáltam ki Gandalfot a házból, és a bejárati ajtónál oldalra pillantva látom ám, hogy nincs a kék montin meg az első kerék (aminek szakadt volt a külső gumija, és a rozsda ette szét a felnit). Hátravittem a bicikli maradékát a hátsó kertbe. Két nappal korábban volt a láncszakadás Gandalfon, és nagyon jó volt, hogy volt a kék monti, mint pótbicikli addig is. Tehát úton a munkába eldöntöttem, hogy veszek egy új országutit, nem halogatom tovább. Munka után fel is mentem a netre, és ott volt egy piros Peugeot 50 fontért sárhányóval, a feltöltés ideje pedig 35 perccel korábban történt. Sms-t írtam, hogy megnézném aznap, jött a válasz, hogy bármikor mehetek. Írtam, hogy két óra múlva ott vagyok. Megnéztem a címet, de azért vittem térképet is. Bristol egyik újabb arcát ismertem meg, az Avon egyik mellékfolyása mentén vitt a busz, szép kis meredélyek és sziklafalak között, beszarás volt, annyira jól nézett ki. Útközben vettem észre, hogy otthonhagytam a telefonomat. Nem írtam fel a házszámot, és emiatt ez igen kínos volt. Hazaérve olvastam a srác sms-ét, hogy ne csöngessek, hanem hívjam fel, ha odaértem, mert hátul fociznak a kertben... Szóval kellett volna az a telefon.

Ennek ellenére mentem, mert már nagy utat tettem meg. Gondoltam majd bezörgetek minden házba, aztán valaki majd csak tudni fogja, melyikben lakik a srác a biciklivel. Ránéztem egy házra, és volt egy érzésem, hogy az lesz az, de azért még tettem egy kört, házszámokat nézve, hátha beugrik. Nem ugrott, úgyhogy visszamentem ahhoz a házhoz. Éppen akkor parkolt le egy idős hölgy kicsit arrébb, és jött felém, mert a szomszédban lakott. Gyorsan megkérdeztem, és igen, ott volt a tekintetében az az ismerős villogás, ami a legbarátságosabb magyar szemekben van benne, mármint itt arra utalok, hogy végre volt egy olyan ember, akinek értettem az ábrázatát. Nem félt tőlem (ez is ritka), és mondta, hogy a srác abban a házban lakik, ami előtt állok (ez is ritka).

Becsöngettem, kopogtam, becsöngettem, és végül kijött a srác valóban, és vágta, hogy én vagyok. És kezet nyújtott, és már tolta is ki a piros Peugeot, ami pont az én méretem, és bár eléggé leharcolt állapotban volt, a kritikus alkatrészek kifogástalanok voltak. 50 fontért ilyet szerezni ingyen van. Rendkívül rokonszenves volt az arc, a szó eredeti értelmében, és még adott is egy belső gumit a bicajhoz, és láthatóan tudni akarta, hogy kihez kerül a szeretett biciklije, és láthatóan megnyugodott attól, amit hallott. A biciklit olyan könnyű hajtani, hogy az szinte nem valóságos. Egyből kitaláltam a nevét, ami Leó lett. Reggel még egy meglopott embernek éreztem magam, délután pedig csont nélkül a kezeim közé került Leó, mintha csak nekem szánták volna.

Nem tudom átjött-e a történet, én egy csapásra egyenesbe jöttem Angliával, és a hülye parkjaikon keresztül tekertem haza, békejobbként, hogy rendben Anglia, ilyen is tudsz lenni, szeretlek.