Azt gondolom, hogy életem egyik legkülönösebb és legpozitívabb története ez, amit most leírok. Az új biciklimről lesz szó, hogy hogyan vettem meg. Mindennek oka van.

Először is a bicikli-helyzetemről röviden. Bristolban autó vagy bicikli nélkül meglenni igen nehéz. Decemberben kaptam kölcsön újonnan megismert magyar barátainktól egy kék mountain bike-ot, amivel a meglehetősen esős telet bekkeltem ki. A váz kialakítása miatt képtelenség volt felszerelni rá sárhányót, legalábbis olyat, ami nem került volna többe a biciklinél. Írtam már a hátamról és azon túl lecsorgó jéghideg sárról, és talán említettem a vágyamat, hogy újra egy országúti biciklit tapossak, aminek például vékonyabb kereke van, ezáltal eleve kevesebb energiába kerül a hajtása.

Így amikor február végére egyenesbe jöttem anyagilag, 100 fontért megvettem Gandalfot, és 20 fontért vettem rá sárhányókat is. Drágák itt a dolgok, mivel Bristolban két egyetem is van sok országúti bicajt hajtó egyetemistával, az országúti bicajokat pofátlanul drágán adják, ugyanis a kereslet nagyobb rájuk. Persze nem szorulnak annyian rá a rozsdásodó műremekekre, a többségük új építésű versenybicajokon közlekedik, amik 400-500 fontnál kezdődnek (egy 15 éves Opel kerül ennyibe), de inkább 1000-1500 fontnál járnak (egy hatéves Ford Fiesta kerül ennyibe), de ettől még felverik az árakat. Egy montit 45 fontért megkap az ember. Panaszra persze nincs okom, annak idején tanárként még új fékpatkókat sem tudtam venni Gyilkire, nemhogy új használt biciklit venni. Szóval drága-drága itt Bristolban az országúti, de kitellett a béremből rá, úgyhogy nagy örömmel hajtottam Gandalfot munkába menet.

A ház, ahol élünk, meglehetősen előnytelen kialakítású. Egy fénykép mindent megoldana, de betűvető lévén essünk neki írásban! Angliában szinte minden háznak van előkertje, legalább akkora, hogy a kuka odaférjen. A mi utcánk szép tágas, a házaknak nagyobb előkertje van, ami kinél díszkert, kinél szemétdomb, de semmiképpen sem használják úgy igazán. A járdához képest a ház bejárata alacsonyabban van, az előkert azonban nem követi le ezt a szintkülönbséget. Afféle teraszos kertművelést kell elképzelni, a bejáratnál egy térdmagasságú téglafal vet véget a kertnek. A téglafal és a ház között egy fél méteres betonozott sáv van, ahol mindenféle lom van felhalmozva, és egyúttal itt tartottam a biciklimet is. Ez azért nem előnyös itt Angliában, mert az a szokás, hogy a megunt holmikat kirakják az előkertbe, és azt onnan elviheti bárki. Legalábbis mi így szereztünk polcot, teázóasztalt és képkereteket. Szóval minden nap a biciklit betakartam fóliával, és lelakatoltam, hogy még véletlenül se higgyék szabad prédának.

Gandalf megvétele igen nagy meglepetés volt nekem, mert eddig minden használt cuccom csak újabb fejfájást és pénzköltést okozott (vissza lehet olvasni Gyilki 4 éves szervíztörténetét ezen a blogon), de Gandalfot megvettem, és másfél hónap után történt csak egy láncszakadás, amit viszonylag könnyen meg is javítottam, és ennyi, fut mint az álom. Gandalffal egy baj van, hogy nem az én méretem, hanem kisebb. Az ülést nem lehet olyan magasra felhúzni, ami nekem kéne, annyival kisebb. De akkor ezt nagyon sürgősen meg kellett vennem, mert a kék montitól már rosszul voltam, más országúti pedig elfogadható árban akkor nem volt.

Teltek-múltak tehát a hetek, a kék biciklit néha napján kibányásztam a fóliák alól, ha Gandalfot Robi használta (az ő mérete), de alapvetően ott volt a ház előtt, a térdmagasságú téglafal és néhány elvadult bokor mögött. Mindig megvolt az esély rá, hogy ellopják, de minél tovább állt ott nem-ellopva, annál inkább aludt el bennem az aggodalom. Gandalfot a biztonság kedvéért a ház hátsó kertjében tartottam, mert a kék montinál jobb állapotban és értékesebb volt, a sztori egyébként nem arra fog kifutni, hogy ellopták a kéket. A hátsó kertben tárolni egy biciklit azt jelenti, hogy a házon kell keresztülcipelni. Angliában a praktikusságnak igen rövid története van: valamikor akkor kezdődhetett, mikor az Unióhoz csatlakozva bizonyos előírásoknak köszönhetően akarva-akaratlan praktikus módon folyt tovább egy-két dolog. Egy józan magyar paraszt eleve nem alakítja ki úgy a sorházát, hogy valamilyen módon ne lehetne házon kívül a hátsó kertet elérni (ha nem a garázson át, akkor a sor-háztömb két végénél van egy nagyobb hézag). De ha erre mégsem ügyel, akkor legalább arra, hogy a bejárati ajtótól a hátsó kertig akadálytalanul lehessen közlekedni. Itt a bejárati ajtó vagy egy lépcsővel van megbolondítva, vagy egyszerűen szűk, vagy egy bokrot ültetnek elé, egyszóval egy 5-6 fős hőzöngő részeg ultrás nem tudja csak úgy megrohamozni az ajtókat, és a nagyi kredencét sem lehet kivinni, de minek is vinnék, minden maradjon a régiben! A bejárati ajtó után egy rövid folyosó vezet a konyhába, illetve a folyosóról nyílnak a nappalik, és megy fel a lépcső a ház egyetlen vécéjéhez, ami a fürdőszobában van. És az emeleten vannak a szobák is. A nappalin pedig rendre nincs függöny, ami nagyon bizarr látvány. Ki milyen sört iszik a pizza mellé a The Voice-ot nézve, és a kisgyerek elrakta-e a játékait, kérdezzétek tőlem bizalommal! A folyosó az angol otthonvédelem egyik kritikus pontja, tehát itt mindenképpen van egy kredenc, ami az egy-másfél méter széles folyosóból elvesz kb. 30 centit, másik 20-at a felakasztott kabátok és az alattuk lévő cipők. Ezen keresztülvinni egy biciklit olyan, mint paralellt parkolni egy nyugtalan disznókkal megrakott kamionnal, tehát megoldható, úgyhogy ezen is minek egyszerűsítenének. Utána a konyha egy kisebb megkönnyebbülés is lehet, ha nagyobb a ház, de ez nem törvényszerű, nálunk pedig még egy mosókonyha is jön utána, és végül egy lépcsővel a kert, ahol leköthetem Gandalfot végre. Nem szeretem hátul tartani a biciklit, de nem lesz más választásom.

Ennyi felvezető után talán érteni fogjátok, hogy Leó megvétele miért olyan rendkívüli történet. Angliát nem nagyon tudom hová rakni. Életemben nem éreztem magam ennyire idegennek és diszkomfortosan, mint itt, pedig jártam helyeken, például Ukrajnában is. Az angol emberek szöges ellentétben állnak az amerikaiakkal, és elképzelni sem tudom, hogyan beszélhetik ugyanazt a nyelvet, amikor ezzel csak megtévesztik az egész világot, az angoloknak a kelta nyelv illene leginkább, nem az angol. Bár kedvelem az angol munkatársaimat, mégsem találkoztam még olyan emberrel, akinek ismerős az arca, olyan értelemben, hogy azt a fajta tekintetet már ismerem, legyen az rokonszenves, vagy ellenszenves. És azt mondanám, hogy ettől érzem magam olyan idegenül itt, mert ezeket a tekinteteket nem tudom kiismerni.

Csütörtök reggel 5-kor cibáltam ki Gandalfot a házból, és a bejárati ajtónál oldalra pillantva látom ám, hogy nincs a kék montin meg az első kerék (aminek szakadt volt a külső gumija, és a rozsda ette szét a felnit). Hátravittem a bicikli maradékát a hátsó kertbe. Két nappal korábban volt a láncszakadás Gandalfon, és nagyon jó volt, hogy volt a kék monti, mint pótbicikli addig is. Tehát úton a munkába eldöntöttem, hogy veszek egy új országutit, nem halogatom tovább. Munka után fel is mentem a netre, és ott volt egy piros Peugeot 50 fontért sárhányóval, a feltöltés ideje pedig 35 perccel korábban történt. Sms-t írtam, hogy megnézném aznap, jött a válasz, hogy bármikor mehetek. Írtam, hogy két óra múlva ott vagyok. Megnéztem a címet, de azért vittem térképet is. Bristol egyik újabb arcát ismertem meg, az Avon egyik mellékfolyása mentén vitt a busz, szép kis meredélyek és sziklafalak között, beszarás volt, annyira jól nézett ki. Útközben vettem észre, hogy otthonhagytam a telefonomat. Nem írtam fel a házszámot, és emiatt ez igen kínos volt. Hazaérve olvastam a srác sms-ét, hogy ne csöngessek, hanem hívjam fel, ha odaértem, mert hátul fociznak a kertben... Szóval kellett volna az a telefon.

Ennek ellenére mentem, mert már nagy utat tettem meg. Gondoltam majd bezörgetek minden házba, aztán valaki majd csak tudni fogja, melyikben lakik a srác a biciklivel. Ránéztem egy házra, és volt egy érzésem, hogy az lesz az, de azért még tettem egy kört, házszámokat nézve, hátha beugrik. Nem ugrott, úgyhogy visszamentem ahhoz a házhoz. Éppen akkor parkolt le egy idős hölgy kicsit arrébb, és jött felém, mert a szomszédban lakott. Gyorsan megkérdeztem, és igen, ott volt a tekintetében az az ismerős villogás, ami a legbarátságosabb magyar szemekben van benne, mármint itt arra utalok, hogy végre volt egy olyan ember, akinek értettem az ábrázatát. Nem félt tőlem (ez is ritka), és mondta, hogy a srác abban a házban lakik, ami előtt állok (ez is ritka).

Becsöngettem, kopogtam, becsöngettem, és végül kijött a srác valóban, és vágta, hogy én vagyok. És kezet nyújtott, és már tolta is ki a piros Peugeot, ami pont az én méretem, és bár eléggé leharcolt állapotban volt, a kritikus alkatrészek kifogástalanok voltak. 50 fontért ilyet szerezni ingyen van. Rendkívül rokonszenves volt az arc, a szó eredeti értelmében, és még adott is egy belső gumit a bicajhoz, és láthatóan tudni akarta, hogy kihez kerül a szeretett biciklije, és láthatóan megnyugodott attól, amit hallott. A biciklit olyan könnyű hajtani, hogy az szinte nem valóságos. Egyből kitaláltam a nevét, ami Leó lett. Reggel még egy meglopott embernek éreztem magam, délután pedig csont nélkül a kezeim közé került Leó, mintha csak nekem szánták volna.

Nem tudom átjött-e a történet, én egy csapásra egyenesbe jöttem Angliával, és a hülye parkjaikon keresztül tekertem haza, békejobbként, hogy rendben Anglia, ilyen is tudsz lenni, szeretlek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.