Tizenegy óra, ülök a busz emeletén, magasról nézem a rengeteg embert az utcán: a kövéren imbolygó alsó osztályt, mennek az egyfontos boltba, meg az Icelandba, meg az Asda-ba, utukat szegélyezik a hitelt nyújtó bankok és a MoneyShop. Gyalogolnak, hatezer szatyor a kezükben, benne rengeteg akciós kacat, futotta rá a segélyből, ez az élet értelme. Jó volna autót venni, de az állam nem ad, munkahelyet meg nem biztosít. The Barley Moe, zöld csempével kirakva az oldala, arrébb a White Lion, annak bordó csempéje van, sörtől savanyodott tekintetű veterán alkoholisták cigarettáznak a bejáratuk előtt. Kávézó, teaház, kebab, kávézó, teaház, kebab szekvencia a továbbiakban. Bedminsteri főutca. És hát ott van a sok üzlet és bank között a lengyel bolt, mert egy lengyel bolt Bedminster városrésznek is jár, benne magyar háztartási keksz, kint meg egy lengyel lány söpör, szájában cigi, haja csak úgy kibontva, fehér póló rajta, és farmer, nem pedig sztreccs nadrág kapucnis pulcsival és felkontyolt hajjal. Apró, de szembetűnő különbség, és elég ahhoz, hogy az arcára ülő függetlenségre felhívja a figyelmem. Annyira kilóg a sorból az a tekintet! A busz nem tud továbbmenni a forgalmi káosz miatt. Végignézek a járdán, mindenki rezignált arccal hömpölyög, nem is tudnám megmondani, mi a különbség a sepregető lengyel és a többiek arca között. Egy dologban biztos vagyok: otthon sok ilyet láttam. Ott nőttem fel, ismerem az arcok jelentését, itt megfejthetetlen üresség minden egyes blazírt tekintet.

Azok a szutykos belvárosi boltok, az az undorító hármas metró a szomorú emberekkel, a kispesti lapostetős szociplázák, tövükben a csövesekkel, az angyalföldi nyugdíjasok, a sörözések az Árpád-híd lábánál a kavicson, a város körbebiciklizése ha elszakadt a cérna, a rakparti bringaút a Duna mindkét oldalán, a Soproni, a Dreher, a Kőbányai, mikor melyik volt akciós, és az utca borongós arcai, még a szélmalomharc hangulata is. Hiányoznak.

Emlékszem mit írtam, mikor elhatároztam, hogy kijövök: az unió egy egységes munkaerőpiac, mindössze átmegyek egy másik városba, ahol több a munka. Mondták, hogy nem olyan rózsaszín, de hinnem kellett a dologban. És tényleg csak ennyi: másik város, ahol van munka. Csak én nem vagyok az, akinek lennem kéne. Haza akarok menni.

Dóri, a magyar munkatársam is így van, meg a barátja is, úgyhogy ez biztosan egy ilyen fázis. Ők is októberben jöttek.

Egészen fura volt, hogy most három napig nem kellett dolgoznom, úgyhogy végre be tudtam fejezni két gazétás cikket is. Aztán végül rászabadultam a facebookra is, és rá is haraptam, és hát akkor holnap vissza a sültkrumplijaimhoz, ami nem túl jó hír, de nem futhatok el előle. 

Aztán belefutottam megint a jó öreg problémába, hogy a magasztos terveimből vissza kell vennem, de ezúttal nem én vagyok a hibás, hanem a blogoló társadalom. Még másfél évvel ezelőtt, mindjárt a Gazéta elején megterveztem a blogajánlót, hogy oda aztán mindenféle utazós vagy túrázós blogbejegyzést beválogatok, amit megtalálok (van, hogy elkerüli valami a figyelmemet persze), és most már elmondhatom, hogy kész, vége, szinte feladom. Csak azért nem adom fel, mert tudom, hogy vannak néhányan, akikre alapozhatom az elképzelést, például Balu is biztosan fog menni majd valahová, amiről jól beszámol, amik fontos dolgok, mert az ember olvas egy ilyet, és kedve támad neki is felkerekedni. Menni kell, menni, menni! És most a három szabadnapomban beletúrtam az internet legjavába, és a következő dolgokba futottam bele.

Az utóbbi két hét kíméletlen volt, és ma reggel jött el a pillanat, hogy erről írjak is, mert ma úgy remegett a gyomrom, mint mikor 12 éves koromban a várárokból kockaköveket hajigáltunk a művház udvarára, és kijött lekaszabolni minket a Pócza.

Végre megérkezett a tanár ügynökségtől az e-mail, amire már 2 hete várok, úgyhogy már két körrel beljebb vagyok az úton, hogy a debreceni aggódó fociapukának ne váljon valóra a hétfői jókívánsága, ne a mekiben végezzem be. De ez most csak elterelné a figyelmet a levélben lévő fatális vérciki elgépelésről:

Persze akkor is vicces, hogy éppen azt kívánja nekem (is) egy fura figura Magyarországon, hogy dögöljek éhen (ad absurdum) a mekiben, és ezzel egy időben kapok egy levelet, hogyan tovább a szakmán belüli elhelyezkedés útján, és amiben Éhségnek írják a hazámat. Ez valami magyar karma lehet, egyrészt a dupla irónia miatt, másrészt mert ugye hogy kétszeresen előjön az éhség, mint fogalom.

Nesze neked, mi?

Az esők mindennaposak. Az "egyre nehezebben viselem" és az "egyre kevésbé tűnik fel" keveréke jellemző rám, ahogyan minden alkalommal bőrig ázok munkába menet, vagy jövet. Tudom, hogy a tavasz közeledtével csak annyival lesz jobb, hogy nem jéghideg víz gyűlik össze a cipőmben, hanem egyre normálisabb hőmérsékletű, és ez már elég ahhoz, hogy hazaérve össze-vissza káromkodjak. Hogyan tudtak a korábbi évszázadokban itt élni emberek? Hogyan nem rohad ki a vetés, hogyan nem puffadnak fel az állatok, hogyan nem csúsztak le a domboldalra épített házak? A múltkor láttam egy sajtófotót Kecskemét főteréről, a tikkasztó alföldi nyári ég alatt fakuló házfalakról, és a kandelábereken lógó muskátlikról. Micsoda karakter, micsoda száraz pusztaság, hogy mennyire hiányzik ez! Hirtelen olyannak tűnt Magyarország, mint ahol sosem esik az eső, mégis mindig zöld a fű. De nem csap be egy sajtófotó, emlékszem én még a tavalyi télre, minél nagyobb városban van az ember, annál nyomasztóbb a sok barna és szürke lé, ami a buszokról és az autók kerekeiről csurog a hepehupás aszfalt mélyedéseibe. Pont, mint Angliában (kivéve a hepehupás utat).

Bristolban - és gondolom Angliában úgy általában - nemes szokás szerint a fölöslegessé vált dolgokat kiteszik a ház elé. Ez fontos információ azok számára, akik úgy érzik, hogy a külföldi turistákat elborzasztja a magyarországi lomtalanítások látványa. Korántsem. Bristolban folyamatos lomtalanítás van, kiteszik a ház elé a lomokat, ha elviszi onnan valaki, ha nem. Aki szemfüles volt, olvashatta az Indexen, hogy egy angol házaspár kertjében a virágosládáról kiderült, hogy 1800 éves római szarkofág, nem pedig múlt századi romantikus vályú, ami ékesen bizonyítja, hogy itt teljesen hétköznapi dolog, hogy valami évek óta mozdítatlan objektum mállik és bomlik az előkertben vagy a hátsó udvaron. Számtalanszor látni cipőt, könyvet, íróasztalt tönkremenni az esőben, ugyanakkor ha az embernek szerencséje van, még az eső előtt (erre mindössze pár órája van) talál olyan dolgot, ami éppen kell neki.

A mi szobánkba például nagy szükség lett volna bárminemű tárolókapacitásra, és egyszer hazafelé jövet látott Robi egy polcot, amiért visszamentünk, és elhoztuk, ez látható a lenti képen a tábla mögött.

A tábla maga szintén egy ilyen szerzemény. Egyik fásult szabadnapomon fagyasztott készételért menet egy filctáblát láttam, amit nem haboztam a hónam alá csapni, minthogy régi tervem volt még odahaza, hogy beszerzek egy ilyet. Valahogyan jobban össze tudom szedni a gondolataimat egy ilyen táblán, mint ha papíron dolgoznék. Ja mert egyébként most egyszerre több cikket írok a Gazétára, hogy lerohanjam mind a 42 nagybecsű törzsolvasómat egy nagy csomag cikkel, nem pedig csepegtetve, és ehhez kell a nagy összeszedettség, hogy nyilazgathassak, meg vázlattérképezhessek kedvemre, amit aztán egy rongytörléssel eltüntethetek, hogy helyet adjak a még jobb megközelítéseknek. Ez a három év tanítás mellékhatása talán, és nagyon hiányzott: a hatalmas karmozdulatokat preferálom az egérpadon való mikrométeres cöccegés helyett.

Mostanában történt szintén a kép bal alsó nyilánál található 6X sör kipróbálása, amit CalAir (kössz Balu a tippet) évekkel ezelőtti blogbejegyzésében olvastam, aki anno ugyancsak Bristolban próbált szerencsét, és örömködött e terméknek. Idáig a lehető legolcsóbb söröket próbálgattuk, mert nem voltak rosszabbak a Soproninál, de a 6X végleg meggyőzött arról, hogy a kevesebb jó jobb, mint a sok vacak lé. A jobb alsó sarokban lévő nyíl az olajradiátorra mutat, ami a fűtésen spóroló főbérlőnktől való függetlenségünk szimbóluma, és mindössze öt napi élelmiszer árába került (a havi bérleti díj 80 napi élelmiszer ára). Nincs különösebb aktualitása, de ha már ott van a képen, felhívom rá a figyelmet.

Lassacskán a tanári karrierem is újra útjára indul, éppen ma van egy hete, hogy szerződést írtam alá egy tanári ügynökséggel, akik segíteni fognak iskolában munkát kapni. Ez szuperül hangozhat, de most ez nem több puszta ígéretnél, nagyjából áprilisig a fő tevékenységem továbbra is a krumplisütés és a BigMac összeütése lesz, alkalmanként párhuzamos iskolai önkénteskedésekkel és szertári munkákkal. Angliai szakmai referencia híján a szamárlétrán tudok csak bejutni a tanterembe, ami most még így is nagyon idegen gondolat számomra, mert meglehetősen belemerültem a meki legmélyebb bugyraiba. Olyannyira, hogy a munkahelyváltást fontolgatva egyből egy másik étterem konyhájára vágytam, nem is iskolába, vagy bármilyen olyan képzettséget igénylő munkahelyre, ami nekem megvan. Szinte tudathasadással ér fel, hogy emellett a Gazétát továbbra is a radaron tartom.

Majd ha már eljön az a pillanat, hogy akár csak önkéntesként is átlépem egy tanterem küszöbét, írok egy blogbejegyzést arról, hogy mennyire hülye voltam, hogy a szakmámat fölösleges időpocsékolásnak hittem korábban, és képes lettem volna a nulláról indítani egy tök más (konyhai kisegítő) karriert, de a szerződésem aláírásának mámora már elszállt, és egy hete már, hogy néma csönd van, és csak a hamburgerhús sercegését hallom a grillen, és a 25 dalból álló mekis lejátszási listát, amit november óta csak a karácsonyi slágerek törtek meg egy rövid időre - Karácsonykor természetesen. Érthető módon nem akarom gyötörni magam reménykedéssel.