Gyorsan élek állampolgári kötelességemmel, hiszen szeptember 12-ig lehet véleményezni a tanárképzés átalakításáról szóló előterjesztést. Nem vagyok szakszervezet, meg bármi más, úgyhogy csak így a blogon, nektek. Semmi postázás a megfelelő szerveknek. Pedig még az idő is az én oldalamon áll: már tegnap tudtam az előterjesztésről, és még holnap sem késő véleményezni. De nem is hátráltatom a kormány munkáját, mondta Orbán Viktor, hogy most még fokozottabb a nemzetközi helyzet (egyre nosztalgikusabb az öreg...), úgyhogy még gyorsabban kell megszavazni mindenféle előterjesztést. Ennek a vége úgyis az lesz, hogy néhányan felkerekedünk, és elfoglalunk egy új Kárpát-medencét, úgyhogy nem is akadékoskodok most ezen az előterjesztésen sokat, csinálják csak, csinálják!

Véleményezés:

1. Tanárképzés átalakítása úgy általában

Tök jó, hogy át akarják alakítani a tanárképzést, mert nem hatékony.

2. Újra legyen osztatlan (5 éves) képzés

Korábban azt mondtam volna, hogy tök jó, hogy nekimennek az osztott képzésnek, és újra 5 éves képzés lesz, de azóta kikupáltam magam az angol iskola- és képzési rendszerből, és most azt mondanám, hogy előtte készítsenek már egy nemzetközi előtte-utána összehasonlítást. Előnyt is ki lehet sajtolni a bologna-rendszerből. Például én nagyjából harmadéves voltam, mikor elbizonytalanodtam, mert felismertem, hogy nem fogok tudni boldogulni tanári fizetéssel, de akkor már sok szigorlaton túl voltam, nem volt érdemes szakot váltani. A mostani osztott képzésben a harmadév vége egy új dolog kezdete, lehet új irányokba kanyarodni a mesterképzés kiválasztásakor. Nem rossz koncepció a mostani, mindössze a valósággal kéne jobban összekapcsolni: sokrétűbb szakmai gyakorlatot, és az ne két- meg háromhetes legyen!

3. Munkaerő-piaci követelményeknek való nagyobb megfelelésre törekvés.

Banális közhely. De remélem nem hagyják ki az átalakításból a munkahelyeket sem: olyan iskolákat akarunk, amik jobban szinkronban vannak a munkaerő-piaci szokásokkal: például túlóra kifizetése, ha már benntartják az embert ad hoc jelleggel, és ezért nem tud mellékállást vállalni. Vagy olyan fizetést, hogy mellette ne kelljen mellékállást vállalni.

4.  Köznevelési igények erőteljesebb figyelembe vétele

Nemes szándék, remélem a köznevelési igényeket fel is mérik, nem pedig megmondják.

5. A tanár megerősítése, nemzetstratégiai szerepének elismerése

Ez az angol alaptanterv célkitűzései között is szerepel 1988 óta, és ha hinni lehet a beszámolóknak, ott már megbecsüli a társadalom a tanárokat ismét. Hogy ezt miként érték el, csak elképzeléseim vannak, esetleg a tisztességes fizetésnek volt némi köze hozzá, vagy én nem is tudom. Végülis a sikeres embert tisztelik, nem? És hát hogyan is fogalmazott Lázár János, "akinek nincs semmije, az annyit is ér", mély-mély bölcsesség, ezen elv mentén haladva kell felemelni a nemzetet, tisztességes fizetést mindenkinek, aki dolgozik! De ki lehet próbálni azt is, hogy nem emelik a fizetést, viszont a tanárképzési törvény előszavában megint az egekig magasztalják a tanárságot, hogy a nemzet jövője múlik rajtuk, hiszen ilyen meg olyan nemzetstratégiai kulcskérdésekben tudnak közvetlenül hatást kifejteni, meg ilyenek, szóval ki lehet próbálni, lehet, hogy megoldódnak tőle a problémák. Talán még brossúrák készítésével is próbálkoznak, melyben leírják, hogy tisztelni kell a tanárt, de azt hiszem az lesz, mint eddig: a tanításos kurzusokon a szürke jövőjük előtt álló hallgatók és a szürke jövőjüket élő tanáruk nyalogatják egymás sebeit és fényezik ennek a meg nem értett szakmának a nagyszerűségét, immár a tanárképzési törvénynek eleget téve.

6. Különválasztani az általános- és középiskolai tanár képzést

NEEEEEEEEEEEE! Tanultuk, de már nem emlékszem, hogy milyen kretén elv miatt alakult ki a 8 évfolyamos általános iskola és az ezt követő 4 éves középiskola rendszere, de hogy a 7-8-9-10. osztály egy jól lehatárolható periódusa a gyermek fejlődésének, és ezt káros félbevágni 8. osztály végén, az biztos. Ha emellé még kitalálják ezt, hogy más képzésben részesüljön az általános-, és másban a középsulis tanár, az megint eggyel csökkenti az esélyét annak, hogy pont a leggázosabb periódusban (lásd: 13 éves facebook-ismerőseink posztjai) egységes elveket követve valamiféle mentoráló-nevelgető stáb legyen a gyerekek mögött. A hallgató egyébként sem tudhatja előre, hogy melyik korcsoporttal tud jobban dolgozni. Én például egy ilyen kettészedett rendszerben biztosan középiskolai tanár akartam volna lenni, és a valóságban meg 3 évet le is húztam, de most nyáron kis szarosokat táboroztattam, és kiderült, hogy kisujjal elbánok velük, sokkal jobban boldogulok a kicsikkel, mint a serdülőkori válságtól meggyötört korcsoporttal. Nem para, a diplomám minden iskolafajtába jó. És ez praktikus. Csak azért, mert a Fiatal Demokraták Szövetsége nosztalgikusan gondol egy letűnt korszak pirosló naplementéje felé, mikor az egyetemet végzett középiskolai tanár ugyanazzal a hangyafasznyi fizetésével lenézhette a főiskolát végzett általános iskolai tanárt, mert az nem olyan okos, csak ezért ne válasszák most ketté a képzést! Rendben, minek tanuljon geofizikát az a földrajztanár, aki a lemeztektonikát csak szőr mentén fogja tanítani az általános iskolában, de pont ezért jó a bologna-rendszer, mert annak segítségével nem kell szétbontani a képzést teljesen, elég csak a mesterképzésnél. De hogy egy tanári pályára készülő már 18 éves korában (a 18 éves az még gyerek, csak nagy a teste) meg fogja mondani, hogy az ő roppant kiforrott személyisége melyik korcsoport tanítására teszi alkalmassá...

7. Az egész előterjesztésről általában

Ki nem hagynám, hogy egy keserű, pesszimista zárszót ne írjak, ez az egyetlen szórakozás manapság, ami megmaradt nekünk így a válság idején. Szóval ez az előterjesztés nagyon jó, hogy csak 2 napot kapott a szakmai egyeztetésre, mert ennyi nap éppen elegendő annak megállapítására, hogy érdemi változást nem várhatunk tőle, ellenben rohadtul felforgatja a rendszert, és rengeteg erőforrást elvon a meglévő kevésből.

Azt javaslom, hogy mivel nem bízok sem a parlamenti képviselők, sem az oktatási hivatal, sem a szakszervezetek valósággal kapcsolatos ismereteiben (ha már nem tanítanak, legalább néznék az MTV reality show-it), ezért jöjjön létre egy szakértő szervezet egyrészt a tanárképzésben oktatókból, másrészt a "nevelési igényekkel" tisztában lévő tanárokból. A szervezet tagjait mentsék ki bokros teendőik közül, és állíttassanak össze velük egy kutatásokon, méréseken, hazai és nemzetközi tapasztalatokon alapuló, kísérleti iskolában letesztelt (tehát 5-6 éven át tartó munka eredményeként) előterjesztést a parlament számára. Ha már az oktatást tényleg nemzetstratégiai feladatnak tekintik. Mert a mostani előterjesztés, amit hamarosan a kétharmad-bizottság törvénybe iktat majd, néhány ember tapasztalata és hipotézise mindössze. Ennyi erővel én is összeállíthatnék egy előterjesztést, a régi bejegyzéseim, és a mostani gondolataim alapján. Csak én nem kapok érte fizetést.

Milyen jól jönnének most a kísérleti iskolák, de hová is tűntek... Nemzetstratégiai okokból spórolunk az oktatáson, megszüntetjük az oktatási kutatásokat, végülis mindegy, majd azt mondjuk, hogy világelső az oktatási rendszerünk, hát mennyivel olcsóbb úgy! A gazdaságunk is így lett a régió legjobbja! És mit fájt a fejünk előtte, közben meg ennyi, ilyen egyszerű a megoldás! Végig itt volt az orrunk előtt!

Szívesen írnék ilyen témában úgy, hogy tényekkel hozakodok elő, és megingathatatlan bizonyítékokkal támasztom alá felismeréseimet. De hát ez csak egy blogbejegyzés...

Az Izrael-Irán konfliktus még mindig a magyar újságok figyelmén kívül van, pedig az előbb megint valami elképesztő galádságra ismertem rá, mégpedig arra, hogy mennyire manipulálják a szabad piacot. Vagy mondjuk annak ellenére is, hogy a magyar gazdasági újságokba is beszivárognak már azok a külföldi vélemények, amik kész tényként kezelik, hogy az elnökválasztás lezárulása után Amerika háborúba kezd valamilyen formában Iránnal.

Ezzel párhuzamosan ott fut az a szál, amiről már nagyon régen írtam: az Európai Unió és az USA olyan szankcióval sújtja Iránt az atomprogram folytatása miatt, ami - ma jöttem rá - egyfajta öngól. A szankció értelmében nem vásárolnak Irántól kőolajat, e hónaptól. Irán a Föld 4. legnagyobb kőolaj kitermelője, de mivel keveset használ fel ebből, a 3. helyen áll az exportban. Ha pedig a Föld 3. legnagyobb kőolaj exportőrére nemet mond az Unió és az USA (import ranglistán a 2. és 1. helyezettek), akkor az hatással van az árakra.

Elég egyszerű: új beszállítókat kell felhajtani, akik már kérhetnek magasabb árat az olajért, érzékelve a két ipari centrum kiszolgáltatottságát. Ha nem kapnak új beszállítókat, akkor a kőolajkészleteik elégtelennek bizonyulnak, hiány lép fel, ami magasra löki az árakat. Magasabb kőolaj ár, az magasabb kőolaj ár. Amennyire megfigyeltem, a világ árutőzsdéin a különböző cégek nagyjából azonos áron adják a kőolajukat, függetlenül a kitermelési költségektől. Különbséget az eltérő minőség ad. Szóval ha valahol felmegy az olajár, az globálisan emeli az olajárat. Ami azt jelenti, hogy ha az Unió és az USA nem vesz több iráni olajat, és ez felnyomja az árakat, akkor Iránnak több pénze lesz kvázi befejezni az atomprogramját, és fejleszteni a hadseregét. Másik oldalon pedig kevesebb pénze lesz a nyugati lakosságnak más árucikkek fogyasztására, mert minden a benzinre megy el.

És hát pont ez a különös: ha az amerikai jegybankelnök tesz egy kétértelmű bejelentést, akkor a devizapiacokon, meg az arany piacán, ezektől meg aztán a nemzeti tőzsdéken érezhető elmozdulások történnek. De az iráni szankció életbe lépése után az olajár ment lefelé a több hónapja tartó trendnek megfelelően. Nem is mondanék erre semmit, mert hát a piac az piac, és ha a befektetők nem reagálnak arra, hogy jelentősen megcsappant (így történt) az USA kőolajkészlete, akkor nem reagálnak arra. Csakhogy az olaj esetében a konfliktus ideje alatt már legalább másodszor van ilyen furcsaság (objektíve furcsaság, hiszen egy közgazdaságtani szabály kerül hatályon kívül, a kereslet-kínálat árszabályozó hatása), az arany esetében pedig más jellegű tendenciózusság csíphető nyakon a bulvár keretein belül. És nem is mondanék semmit, de van azért itt néhány dolog...

Sok olyan véleményt lehet olvasni a merészebb külföldi gazdasági portálokon, hogy mivel az amerikai kormány érdekeivel ellentétes a magasra szökő aranyár (vagy a dollár inflálódása, attól függ honnan nézzük), ezért ügyes tőzsdei akciókkal maga az amerikai kormány csapta lejjebb és lejjebb az árfolyamokat. Ma konkrétan olyan címmel jelent meg egy cikk egy Dél-afrikai portálon, hogy Háború az aranyat manipuláló Nyugat és az aranyat vásárló Kelet között. Tényleg azt lehet látni, hogy újra meg újra megindul az arany árfolyama nagyobb magasságokba, de 1630 $ körül megtörik az emelkedés már hónapok óta, és hát ha megtörik az emelkedés, akkor megindul az eladás, és megy lefelé az ár. De 1520 $ körülnél mélyebbre (sőt ennyire mélyre sem szokott esni) nem esik, ettől meg megerősítést kapnak az arany emelkedését indokoltnak látó befektetők, és beindul a vásárlás (1630 $-ig). Szinte vicc az egész. Még az európai elemzők is naivan olvassák ki a grafikonokból évtizedes tapasztalatok alapján az emelkedést, és akkor bumm, megint beleütköztek az üvegfalba.

Most akkor mit gondoljon az ember az olajár-emelkedés elmaradásáról? Mikor egy OPEC ország, Omán bejelentette, hogy olajár-emeléssel próbálja betömni a költségvetési hiányát, és semmi reakció. Mikor napvilágot lát a jelentés az USA csökkenő kőolajkészletéről, és semmi. Mikor életbe lép az Iránt sújtó szankció és semmi. Mikor Norvégiában sztrájkolnak az olajipari dolgozók, és semmi.

Röviden összefoglalva egy ilyen összeesküvés-elmélet kezd keringeni Nyugaton: az Egyesült Államok mostani kormánya nagyon is elkötelezett Irán megtámadásában, mert azt reméli, hogy a hadiipari megrendelések megoldást jelentenek majd a kialakult és elhúzódó gazdasági válságra. A háborút azonban nem tudják megkezdeni, hiszen azzal elveszítenék az idei elnökválasztást. Szintén az elnökválasztásra koncentrálva manipulálják a dollár és az arany árfolyamát, hogy lehetőleg mozdulatlan maradjon, és manipulálják az olaj árfolyamát is, hogy ne szökjön magasra, mert az Iránnak kedvezne (ez az autósoknak jó hír, Isten áldja Amerikát, nem igaz?). Jelenleg Irán kerekedik felül a tárgyalásokon, mert bármeddig elmehet, de a gazdaságban Amerika vezet, mert ezzel az alacsony olajárral szűkös helyzetbe hozza Iránt (és a többi olajtermelő országot). A gazdaságilag meggyengített Iránra aztán decemberi hatállyal le is csap majd az USA, és már győztek is a gonosz Irán felett, nincs több atombombát fejlesztő gonosz vallási vezető...

Ennyi az összeesküvés. Egy másik elmélet ezt annyival egészíti ki, hogy a decemberi támadás annyira kiszámítható, hogy az USA-nak tennie kell valamit már előtte is. Ez pedig Szíria megtámadása lesz, amit alátámasztani látszik egy mai cikk is, ami így fogalmaz:

A szíriai provokáció ellenére Törökország nem fontolgatja a háború kirobbantását. "Törökország nem indít háborút, de Damaszkusz provokációja nem marad válasz nélkül." - mondta Necdet Ozer, a török katonai vezetőség egyik embere.

Szíria jó barátja Iránnak, Törökország NATO-tag.

Az Izrael-Irán konfliktus újabb állomásához érkezett június 18-19-én. A fenti rajzon látható módon az Izraelt létében fenyegető hollótól (Irán) próbálja elcsalni a dúsított uránt a róka (USA), de mi ezt az egészet nem igazán értjük, főleg, hogy miért kell a hollónak mások elpusztításával fenyegetőznie, és miért kell a rókának úgy viselkednie, mintha az ENSZ Biztonsági Tanácsa lenne, ha ő csak egy ravasz róka.

Június 18-19-én Moszkvában gyűlt össze Irán, Oroszország, az USA és még más országok küldöttsége, hogy idén már harmadízben megkíséreljék a megegyezést. A megegyezésre az esély nagyon kicsi volt, bár az Egyesült Államok jóformán háborút helyezett kilátásba arra az esetre, ha Irán megint feláll a tárgyalóasztaltól, mint azt tette 2011-ben.

Ennek megfelelően Irán nem állt fel a tárgyalóasztaltól, viszont ugyanúgy, mint április 15-én Isztambulban és május 23-án Bagdadban, nem egyezett bele semmibe. Mivel ez idén már a harmadik találkozó volt, és már az elsőnek eredményesnek kellett volna lennie, a talaj egyre forróbbá kezd válni.

Az Egyesült Államok szorult helyzetben van, mert a demokráciájának köszönhetően nem kezdhet háborút az elnökválasztás decemberi lezárulása előtt, hiszen azt a republikánusoktól várná az ember (sosem felejtem el azt a serdülőkoromban hallott zavarbaejtő mondatot George W. Bush szájából, miszerint Isten szólt hozzá, hogy támadja meg Irakot). Ez teljes egészében komolytalanná teszi a tárgyalásokat Iránnal, ha innen távolról, Európából nézzük. Amerika erős állam, flottája, űrprogramja, haditechnikája évtizedekkel jár a többi ország előtt, de a vak is látja, hogy háborút nem kezdeményezhet anélkül, hogy a választópolgárai ezt ne torolnák meg. Irán megbüntetése a választások évében olyan baklövés lenne, mint Orbán Viktornak nemzetközi sajtótájékoztatón bevallania, hogy évtizedek óta vakszerelmes önmagába, és ezzel a szerelemmel akarja legyőzni a válságot.

Az Egyesült Államokra ez a pórázon tartott véreb szerep olyannyira jellemző, hogy például a brutális válság szélén álló gazdasága (8%-os költségvetési hiány, 100% fölötti GDP-arányos államadósság, stagnáló ipari teljesítmény) ellenére sem képes intézkedéseket tenni az ottani jegybank. Kizárólag arra hajtanak, hogy ne történjen SEMMI a választások lezárultáig. Akkor aztán egy háború (=fogyasztás), vagy egy komplex, több éves ívű válságkezelés már nyugodtan kezdődhet, de addig az amerikai polgárok ne vegyenek észre semmit a fekete felhőkből.

Irán pedig, mint egy pofátlan macska, pókerarccal jön-megy a megkötött kutya előtt, és mindent megenged magának, mert tudja, hogy a kutya csak ugat, de a lánc nem ér el Iránig. Ennek elég súlyos következményei vannak. Egyrészt Irán pontosan tudja, hogy decemberig (elnökválasztások lezárulása) van ideje felkészülni, és meglepetéseket készíteni, másrészt a tét egyre nagyobb lesz, a konfliktus presztízs-értéke egyre csak növekszik. A presztízs-háborúk pedig minden résztvevő számára vereséggel végződnek, és utat nyitnak a feltörekvő államoknak. Ahogyan az első VH megtörte a győztes Nagy Britannia világuralmát, és utat nyitott az Egyesült Államoknak. Én most kínai vállalatok részvényeit vásárolnám.

Irán vesztenivalója egyébként sok, hiszen két achilles-ina is van. Az egyik az olajipari létesítményei, a másik az éghajlatából fakad: egy térségre koncentrálódik a lakosság java. Azáltal, hogy most júniusban sem állapodtak meg a felek, egyértelmű lett, hogy háború lesz. Egyértelmű, mivel most már senki sem mondta, hogy babám, kard ki kard, hanem szép csöndben mindenki hazament.

Izrael tavaly nyár óta hajtogatja, hogy úgyis háború lesz a vége, a tárgyalások csak az ellenfélnek kedveznek, de Amerika óva intette minden akciótól.

Ezért aztán nagyon érdekes, hogy mi fog kikerekedni a szírek által kilőtt török vadászgép ügyéből. Törökország NATO-tag, tehát egy barát, akit akár meg is védhet a NATO, és visszavághat az egyébként is emberi jogokon átgázoló, hatalmához makacsul ragaszkodó szír vezetésnek. Kérdés az, hogy a NATO európai szekciója mit szól a dologhoz. Akarnak-e ők háborút, és főleg ütközőállamnak szánják-e a Földközi-tenger partján, Görögországhoz és Ciprushoz közel lévő Szíriát?

A tavalyi líbiai beavatkozásból sok mindent ki lehet olvasni: azt is, hogy Európa belátja, hogy már semmire sem képes, vagy azt is, hogy Európa már tavaly gyakorolni kezdett. Egy biztos: Szíria nem marad barátok nélkül egy NATO-támadás esetén: Oroszország már az arab tavasz óta hangoztatja az ENSZ Biztonsági Tanácsban (Kínával együtt), hogy nem avatkozhat be senki Szíria ügyeibe. Az, hogy Kína beszáll-e, már nem is olyan elképzelhetetlen, mint tavasszal volt, de hogy Oroszország lépni fog, az nyilvánvaló, hiszen mondták ("Amerika beavatkozása Szíriában vagy Iránban katasztrofális következményeket von maga után" - Putyin, 2012 március).

Lehet, hogy ez csak egy erőfitogtatás, egy fenyegetés Iránnak, hogy állítsa le a rá nem bizonyítható nukleáris fegyverkezési programját, mert ahogyan Szíria esetében lépett a NATO (ha erről dönt a tegnap összehívott tanács), úgy Irán sem ússza meg, de lehet, hogy ez már a háború nyitánya (párhuzam: az öreg Monarchia megtorolja Szerbián, hogy nem engedte nyomozni csendőrségét a trónörökös meggyilkolása ügyében).

Változatlanul ködös, hogy mit jelent mindez a térségünkre nézve, egyáltalán mi az álláspontja Romániának, Szlovákiának, (Szerbiának), Csehországnak az iráni urándúsítással kapcsolatban. Az meg még ködösebb, hogy Magyarországnak mi az álláspontja: jóviszony és semlegesség, vagy a katonai szövetségünk értelmében eljárni.

Az Egyesült Államoknak elsődleges hídfőállást Afganisztán és a hadiflottája jelent (Irán megzabolázása céljából éppen most vezényli át a flottája nagy részét a közelbe). A NATO többi részének Törökország a bázis, de amennyiben a háború kiterjed, szóba jön egy kelet-európai front is (csak teoretikusan). Törökország egyébként új fejlemény. Izraelért nem áldozná fel az életét, inkább Izrael ellen, úgyhogy eddig szóba sem jött, de minthogy Irak nagyon bölcsen ellenállt az amerikai nyomásnak, és nem egyezett bele, hogy egy Irán elleni akcióban áthaladjanak a légterén, ezért úgy tűnik bepácolták, megpuhították a törököket.

Reméljük a nagyhatalmak észreveszik a békében rejlő - ha mást nem - gazdasági lehetőségeket, és nem fegyverekkel akarnak úrrá lenni a gazdasági és világuralmi válságon. (Érzi mindenki persze, hogy mik a hagyományok...)

Harmadik tanévemet fejezem be az alternatív iskolában, egyúttal fel is mondtam.

Tegnap Robival jól berúgtunk, ő is készül felmondani az állami suliban, és megbeszéltük, hogy mitől lenne jó egy iskola.

Minden tiszteletem azoké az energikus embereké, akik vették a fáradtságot, és kidolgoztak valami alternatív oktatási módszert. Viszont teljesen nyilvánvaló, hogy nem a projektek, az epochális rend, az élménypedagógia, meg a többi időigényes trallalázás teszik az alternatív iskolákat sikeressé, hanem a tanár, amelyik tanít benne.

Merthogy.

Egyrészt a mi sulinkban például szentül hiszi az alapító matrónák mindegyike, hogy csak a mi iskolatípusunkban alkalmazott pedagógia nevel ki normális felnőtteket, ami most vagy minket minősít, akik nem ilyen iskolatípusban váltunk tanárrá, vagy nem igaz az állítás. Ha normális felnőttek lettünk, akiket lehet gyerekek közelébe engedni, de szoci iskolába jártunk, akkor az hogy van?

Másrészt mindenki fel tud idézni nagyszerű tanárokat a diákéveiből. Nekem például Pásztó tanár úr frontális magyarórái élethossziglan meghatározók maradnak, pedig frontális órát tartani nem túl reformpedagógia.

Nem akarom szaporítani a szót, röviden összefoglalom az új Robi-Pityu-féle reformpedagógiát:

- Az igazgatói iroda feladata a háttérmunka (tanítás feltételeinek és a rendezvények megszervezése) és a tanárok ösztönzése arra, hogy bátran próbálják ki az ötleteiket, továbbá azt mondja mindig, hogy "Jól van, derék munka volt, nagyon örülök!" illetve: "Menjünk sörözni, én állom a cehhet! Nem vagyok földesúr, csak jófej."

- A tanár feladata az, hogy készüljön fel az órájára. Nem kell termet dekorálni, meg közös továbbképzéseken részt venni, meg rendezvényeket szervezni, a tanár feladata: az órára felkészülni. Néhány év tanítás előtt és után pedig más szakmákba is belekóstolni.

- A reformpedagógiánk előnye, hogy egy állami iskolában is pillanatok alatt beállítható a rendszer, nem jár plusszmunkával, nem jár kiadásokkal, és mindenki kiegyensúlyozott lesz tőle. Ehhez kell egy jó tanárképzés, ahol egyrészt felruházzák a tanárt határtalan szakmai tudással, másrészt ügyelnek arra, hogy legyen szíve és humora legalább alapfokon. Az eredmény, amit egy ilyen iskolától várunk az, hogy a tanárok a józan eszüket használva eljutnak azokhoz a fantasztikus reformmódszerekhez, amik által a diákok megtalálják azt az utat, ami a legtesthezállóbb számukra, de mellékhatásként műveltek is lesznek.

Ennyi.

Mert amúgy azt gondolhatnátok, hogy ez most valami komolytalan javaslat, de nem, a kutya tényleg itt van elásva. Az igazgatók jó dolgukban kizárólag azon töprengenek, hogyan lehetne az iskolát vonzóbbá és jobbá tenni, és tévesen arra a következtetésre jutnak, hogy még több iskolai rendezvényt kell szervezni. Hát most az lenne a kérdésem, hogy miért? Jelenleg a tanárok iszonyatosan sokat foglalkoznak tantermen kívüli dolgokkal kényszerűségből, és az órára felkészülés mindig az, ami elsikkad.

Robi a buszon találja ki az óráit, én a metrón. Ennyi a különbség az alternatív és az állami iskola között.

Aztán lássuk be: minél többet tanul az ember, annál önfejűbb. Ezért aztán az igazgatók általában nem kapják meg azt a tiszteletet, amit Rákosi Mátyás annak idején, ez pedig számukra elfogadhatatlan, hiszen ők is önfejűek és a tanáraik is önfejűek, és a presztízsharcok megintcsak sok energiát és figyelmet elvonnak a tanítás-neveléstől. Tehát olyan igazgató kell, aki nem hierarchiában gondolkodik, hanem munkakörben, illetve még van egy nagyon fontos belátása. Belátja, hogy bízhat a tanárokban. Ellenőrzi a minőséget, és megszervezi a feltételeket, és ettől már megnyugszik, tudja azt, hogy aki havi 87 ezer forintért ilyen munkát végez, az idealista, tehát ezerrel pörgeti cseszegetés nélkül is.

És bármilyen furcsa, de tényleg megötszöröződne az egész magyar iskolarendszer minőségi szintje, ha a tanároknak csak arra kéne koncentrálni, hogy kitalálják az óráikat, ide értve a differenciálást, meg minden varázskelléket. Semmi buziskodás szakmai fejtágítókon, amikből annyi új gondolatot lehet kicsemegézni, mint a nemzeti konzultáció kitöltött kérdőíveiből. Tervezzem meg az órámat és készítsem elő? A gyereknek lelke van? A diákok nehezen disztingválnak ha unatkoznak? A technika a barátunk és ellenségünk? Hú de klassz témák, ezekről még többet szeretnék megtudni! Hát babám, ha esetleg azzal foglalkoznánk, hogy a gyerekek a számítógépbe és a drogokba menekülnek előlünk, előbbre jutnánk. 

Semmi szarakodás mindenféle csinnadratták összeállításával, amit egy igazgatói iroda pont meg tudna csinálni, és akkor még rá is jönnének, hogy egy évben kettő bőven elég az ilyesmiből.

Nyilván meg is kell válogatni a tanárokat, de el tudom képzelni, ahogy felgyullad a tűz egy közismerten alkalmatlan tanár szemében, amikor azt mondják neki: te vagy a tantárgyad tudója, kíváncsian várjuk, hová jutsz el a diákjaiddal, a többiről mi gondoskodunk.

Csak röviden, de azért mégis:

Emlékeztek, május 23-ra volt kitűzve a következő fordulója az Irán vs. ENSZ BT tárgyalásnak, ezúttal Bagdadban. Előtte április 15-én Isztambulban ment füstbe a megállapodás esélye, pedig az USA nagyon fenyegető volt, azt mondta, ha nem sikerül megállapodni Iránnal az atomprogrammal, akkor annak meglesznek a következményei.

Szégyen, hogy elfelejtettem, de gondolom ti is, úgyhogy lépjünk tovább!

Visszaolvasva a híreket, hogy mi történt, nincs meglepetés: ez a tárgyalás is kudarcba fulladt, következő időpont június 18-19 lesz, Moszkvában.

Eközben már egyre valószínűbb, hogy Izrael belesodródik a bűnbe, és meghúzza a ravaszt. Örülnék, ha sikerülne Izrael fenyegetettségét békés úton rendezni, de történelmi tanulmányaim kissé rezignálttá tettek: Izrael sokáig nem játszhat Irán játékszabályai szerint, jóformán meg kell támadnia Iránt, "ha jót akar magának".

Annyit sikerült kiderítenem, hogy 2012 decemberéig az Egyesült Államok nem lesz kezdeményezője semmiféle háborúnak, hiszen addig tart az elnökválasztás. Mindeközben folynak az előkészületek. Minden évben aktuális volt a magyar hadügy kérdése, mégis most került elő a kalapból, most próbálják a NATO európai szekcióját ráncba szedni. Egy pesszimista forgatókönyv szerint következő hónapban ha megint azzal végződik a tárgyalás, hogy Irán mindenre csak rázza a fejét, akkor Izrael megteszi a tőle telhető legtöbbet. Egy optimista forgatókönyv szerint az amerikai elnökválasztás után Izrael és az USA közösen fog erőfeszítést tenni, hogy villámgyorsan kihúzza Irán méregfogát (hiszen Izrael néhány perc alatt eltörölhető a Föld színéről, tehát csak egyetlen esélyük van: egy ütéssel leszerelni Iránt).

Mindenképpen aggodalomra ad okot, hogy már a mérsékelt hangok is csak a háború kitörésének időpontját teszik máshová, a háborút magát nem vitatják. Én a magam részéről már most elítélem a világ vezetőit, hogy képtelenek legalább az etnikai és vallási különbségeket félretenni a diplomáciában. Bukás.