A kivándorlás lelki folyamatairól is írhatnék, mert húha, de inkább várok még vele. Nem tudom emlékeztek-e még a gumimacikra, a rajzfilmre. Abban néha volt olyan rész, mikor az őseik után kutattak. Itt most kicsit olyan, mint mikor  Kevin (a kis rózsaszín g.maci) eljutott a gumimedvék ősi fővárosába. Megvilágítanám, miért.

Engem kifejezetten émelyített London, és a tegnapi bristoli felderítő buszozásomon rá is jöttem miért: mert Magyarországon olyan városokhoz szoktam, ahol a városmagban régi épületek vannak, de még oda is bevegyül egy-egy hivatal vagy szálloda a 80-as évekből, és a külsőbb részeken egyrészt totál különböző házak sorjáznak, másrészt minden legfeljebb 50 éves. Részben azért, mert a háborúban sokmindent leromboltak, részben azért, mert a háború előtt a városmagokon kívül silány minőségű épületekre futotta csak. Ezzel szemben London - hiába a felhőkarcolók a Temze mentén - egyenletes hatású. Már hánytam a téglától, és hihetetlenül megnyugodtam, hogy itt Bristolban nem erőltetik annyira ezt a "nézzünk ki egységesen" stílust. Szóval nem nagyon tudtam azonosulni eleinte az angol városépítészettel, pedig jóformán ők "találták fel" a modern várost. Emiatt pedig egyáltalán nem tudtam viszonyulni Angliához. Számomra ez egy múzeum volt, egy sznob hely, ahol az emberek a múlt dicsőségébe révednek (jaj, honnan olyan ismerős ez, honnan???), de egy ezer éves királynővel, ál-udvarias bankárokkal, és egy csomó szürke robotoló állampolgárral az egész Nagy Britannia olyannak tűnt az első két napban, mint egy óramű egy 19. századi kandalló párkányán. Semmi szimpatikusat nem találtam, mígnem...

Röviden ideszúrnám azért, hogy alapvetően komfortosan érzem magam, hiszen az emberi komfort alfája és omegája - a budi - itt magasfokon van, mert ők is ismerik az angol vécét :D

Négy évvel ezelőtt meg is blogoltam azt az amerikai táboros konyhai munkás tapasztalatomat, amiből most csak annyira szeretnék utalni, hogy ciki-nem ciki, mai napig tartóan beleszerettem Amerikába, abba a világba, amiben minden olyan együgyű, könnyű és súlytalan. Amit 2 perc alatt át lehet látni, egy filmek által sulykolt kasztrendszerrel, egyenvárosokkal, egyenszemélyiségekkel, egyenmondanivalókkal, és nagyon sok olcsó portékával, meg magas fizetéssel. Nem olyan dolog ez, ami hosszú távon is élvezhető, de a gyors beilleszkedés lehetősége miatt, hogy az ember a ritmust percek alatt felveszi, és közéjük tud tartozni, nagyban csökkenti a bizonytalanság érzést, a kisebbségi érzést, meg a többi rossz érzést.

Szóval az első találkozásom angol nyelvterülettel az Egyesült Államok volt, és Angliára úgy tekintettem, mint egy helyre, amit meghaladott a kor, és nem vakít el az a tény, hogy a bolygó pénzügyi fővárosa London, vagy hogy az olimpián milyen technológiát villantottak, egyszerűen London még jobban meggyőzött arról, hogy Anglia egy élhetetlen ódon szerepjáték-pálya, bezzeg milyen laza az USA, és mennyivel tágasabb, és a többi. Ja igen, és majdnem kifelejtettem azt a csalódásomat, hogy egyszerűen álltam az utcán, és próbáltam elképzelni, hogy ilyen utcákon állt össze a Pink Floyd, és született meg az a zene, vagy ugyan ez a Massive Attackkal, de egyszerűen röhögnöm kellett: olyan ez, mintha valaki azt mondaná, hogy a Star Treket egy gótikus templomkapu inspirálta. Sehol nem találtam azt a hangulatot, ami a kedvenc brit zenéimből integet. De hát vannak itt még nagyobb kontrasztok is: Portishead, Roni Size. Mindkettő Bristolból.

Na, és akkor tegnap kicsit elkavarodtam Bristolban, vettem egy térképet, és kipróbáltam merre megy a 9-es busz, és megtörtént az áttörés. Bristol nem egy ódon város, csak a külső részeken van jelentősebb mennyiségű régi épület, a belső részeken a 80-as évek ocsmány építészete keveredik néhány ipari forradalmas gyárépülettel, itt-ott bekacsint valami romantikus stílusú szálloda, vagy a bristoli egyetem historizáló épületei, mindenesetre elegendően urbánus városképe van: sűrűn beépített, de mégis szellősebb terekkel, mint Londonban, és legfőképpen: elegendő felülettel a street artra. A környék, ahol szobát bérelünk, az pont nem ilyen, ezért volt bennem hiányérzet eddig. De a másik oldalon végre ott volt mondjuk a Safe from Harm hangulata.

Aztán egyszercsak elkezdtek sorjázni a felismerések. Hogy a kilincs az pont olyan, mint Amerikában, csak itt többféle változat létezik. Hogy a zsebkendő pont olyan. Hogy a padló ugyanúgy hupog, a falak itt sem téglából vannak, és ezért bizonyára itt is tömve vannak csótányokkal (ááááááááááááááááááááááááááá). A "fekák ücsörögnek a bejárati lépcsőn" életkép innen eredhet, legalábbis a lépcső része. Minden kisebb és patinásabb, de hihetetlen volt meglátni azt, hogy basszus, hát ez Amerika óhazája. És nem a fojtogató értelemben, hogy akkor itt most minden merevebb és mozdulatlanabb, hanem hogy itt akkor sok dolog úgy működik, ahogyan azt már megszoktam. Angliában minden megvan, amit Amerikába az európaiak cipeltek, pedig azt hittem, hogy az újvilágban alakultak ki azok az amcsi jellegzetességek (Texast leszámítva), amikkel találkoztam.

Így jön össze az angliai "hogy érzem magam" a gumimacik ősi fővárosával. Már csak munka kellene. Képeket egy-két héten belül szolgálok fel.

Régen írtam személyeset, most megint egy rövidet.

Londonban két éjszaka, kipipáltuk a British Museumot és lefényképezkedtünk a Big Bennél. Söröztünk a Parlamenttel szemben, megkoronázva az első pánikrohamot, hogy mégis mi lesz velünk. Elég-e ez az angoltudás, satöbbi. Illetve pont fordítva: haza kell menni azonnal, mert egyébként is kitoloncolna az angol bevándorlásgátló felügyelet, és hasonló önként felvállalt kisebbségi érzések.

Kiváló ötlet volt Londonban kezdeni. Végtelen metropolisz, émelyítő cukrázda-harrypotter-bankárkobold hangulat FOLYAMATOSAN a belvárostól a külvárosig. Órákat utazás, nagyvárosi emberek akik levegőnek nézik egymást, hát föl sem tudnám sorolni mi minden inger ért. A múzeum meglátogatása jó ötlet volt, ott volt minden, amit én a tankönyvekből ismerek, de a legnagyobb hatású az asszír oroszlánvadászos dombormű volt.

Ma vonatra szálltunk, irány Bristol. Legalább láttuk a délnyugat-angliai vidéket is, ez is kellett ahhoz, hogy otthonosabban érezzük magunkat. Nekem legalábbis nagyon fontos, hogy átlássam, mekkora az ország széltében, és mit csinálnak a "köztes területeken". Láttuk a vonatból azt a híres fehér lovat a domboldalban. Sövények, birkák, lovak, szántók. A legszebb, amit láttunk, az Bath volt, utána már Bristol jött. Nem olyan émelyítő, mint London, hanem sokkal komorabb, mert a téglaházak helyett kőházak, homokkőburkolatok vannak, és ettől sokkal inkább olyan az egész, mint Bretagne volt. Nekem az sokkal elviselhetőbb, noha kicsit hűvös hangulatú.

A lakás, amiben szobát bérlünk kicsit kimerítő most így első körben, talán majd erről is írok. Holnap kezdjük az állásvadászatot. End of line.

Olvastam ezt a nagy füsttel, kis lángon égő cikket a portfolio.hu-n arról, hogy a jövőnk érdeke, hogy leépítsük a jóléti államot, különben ez lesz:

"50 vagy 100 év múlva a közepesen jómódú vietnami, laoszi, japán vagy kínai turisták úgy fognak Európába járni turistáskodni, mint ahogy mi járunk ma Egyiptomba vagy Jordániába. Szegény, kicsit koszos és elmaradott országok, és bár bizonytalan a közbiztonság és a higiénia - de olcsók, ráadásul híres a történelmük, és milyen gyönyörű romjaik vannak". (a szerző elbújt)

Jó olvasni ilyenről, mert Magyarországon különösen nagy a veszélye annak, hogy a közügyekben az energia elmegy a konfliktusokra és a sebkötözésre, a jelenre pedig nem marad semmi.

Mikor tanítani kezdtem, az iskola tanterve megkövetelte, hogy szélesítsem a történelemtudásomat, mert mindaz a középpontban volt, amit az egyetemen tipikusan péntek délutáni kurzusokon tanítottak. Művelődéstörténet, kultúrtörténet. Szerencsére néhány péntek délutánt beáldoztam. Senki sem gondolná, hogy mennyire fontos ezekkel is foglalkozni, úgyhogy ezt figyeljétek:

Hagyományos kivonata a 20. századi magyar történelemnek:

- 1914 előtt: gazdasági virágzás, politikai korcsosulás, korrupció

- 1914-1918: világháború, melynek kitörését és újdonságait tanulmányozzuk

- 1918-1920: a Monarchia felbomlása, káosz, vérengzés, nyomor, Trianon

- 1921-1939: Horthy-korszak, melyben Magyarország magához tért ahhoz képest

- 1939-1945: világháború, amiben ismét kikapunk, áldozatok, magyarországi holocaust

- 1945-1949: Pártállam kiépítése

- 1950-1956: Rákosi-korszak, végén a dicsőséges '56

- 1956-1989: Kádár diktatúra, nosztalgiába nyúló tankönyvi fényképekkel (Lakitelek, Ultra mosogatószer, stb.)

- 1989-2010: Hogyan épül fel az állam, alapvető jogi ismeretek

- 2010 -        Alkotmányismeret

Ezzel szemben művelődés- társadalom-, gazdaság- és kultúrtörténeti vegyes kivonata a 20. századi magyar történelemnek:

- 1918 előtt: iparosodó társadalom: luxus és nyomor párhuzamos erősödése

- 1918-1919: kommunizmus kipróbálása, társadalmi sérelmek mélyülése, szaporodása, morális összeomlás

- 1919-30-as évek: társadalmi megújulási mozgalmak, melyeket a háború előtti elit elfojt. Vallási sznobizmussal próbálják kezelni a társadalmi problémákat. Falukutató mozgalom igyekezik leleplezni, hogy a vidéki élet nem romantikus Rózsa Sándor est, hanem nyomorúságos magára hagyottság. Semmi reakció a politika részéről. A vitézi rend vadászgat. Megindul a kőolaj kitermelés Zala megyében, fellendül a magyar vegyipar. Hatalmas fejlesztések és beruházások az oktatásban --> C Vitamin, Nobel-eső. Revizionizmus, Nyugat.

- 1939-1945: küzdelem a társadalmi gyűlölet terjedése ellen, kultúramentés, embermentés, emigrálás

- 1945-1950: kommunista ideológia erőszakos érvényre juttatása, királyság- és köztársaság-pártiak eltüntetése, gondolkodók elnémítása. Társadalmi egységesítés: vagyonelkobzás, társadalmi szerepek újraosztása (internálások, téeszesítés, férgek a parlamentben)

- 1950-1970: Bibó íróasztal fiókja, Hamvas Béla részegen jó könyveket ír, Örkény István a HÉV-en ülve munkába menet egyperceseket vet papírra, stb. Nehézipari projektek megvalósítása (Diósgyőr, Ózd, Barcika, Nagybátony, Komló, Tatabánya, Dunaújváros, stb.), terrortól néma társadalom

- 1970-1990: gazdasági problémák, jóléti szolgáltatások veszélybe kerülnek, ezért hitelfelvétel, mint megoldás (majd jobb is lesz, nem csak rosszabb). A vén tömeggyilkos kommunisták öregedvén megszelídülnek, és kezdenek pénzt költeni a PR-ra (Hofi a néptévén, Ludas Matyi az újságárusoknál, stb.) Teret engednek az öngondoskodásnak: hétvégi telek, maszekolás zöldet kap, ami az emberek önkizsákmányolásához vezet a fridzsiderért végzet áldozatos munkában. Szemtelen "fiatalok" (50 év alatti szocik) módosítanának a rendszeren a problémák megoldása érdekében. 1980-tól megjelennek a punkok, akik pontosan tudják, hogy a szarból épített várat nem érdemes foltozgatni, ezért ők nem is foltozgatják. De megjelenik a rendszerváltó értelmiség is, akik a punkokkal ellentétben azt hiszik, hogy a kommunizmus a rosszul megépített vár, nem pedig a társadalom (kommunizmusostul-mindenestül).

- 1990-napjainkig: a rendszerváltó értelmiség jóhiszeműen kisemmizi önmagát először lelkileg, aztán politikailag. Új gazdasági erő kezd kitenyészni az állami gazdaságok romjain, de az állami romok mérgezett talaj. Megjelenik a vállalkozó, mint faj. Belendül a magyar popkultúra, ami egy generáció ízlését bombázza vissza egy sugárfertőzésbe (Erica C és Rob D). Barackszínű szobabelsők, stukkó ablakszegély, szabadidőfelső. Éjjelnappali. Megérkeznek a külföldi turisták, akiknek el lehet panaszolni mindazt, amit eddig felsoroltam.

Ebből a kis összefoglalásból is látható, hogy bizony zajlik az élet, és nem kizárólag háborúk és békék, diktatúrák és demokráciák története a múlt. Ezeknél százszor fontosabb, hogy mik voltak azok a társadalmi igények, amikre a kormányzatok nem adtak válaszokat, mert ha ezeket is ismerjük, akkor nem ér felkészületlenül egy olyan probléma, mint népességfogyás, vagy mint kétharmad/mszp/megmentő szavazó, vagy mint cigányozás.

De ennél több kell, és igazából itt kéne belekezdenem igazán a poszt írásába (pedig pont itt ér véget), hogy a társadalmi folyamatok ismeretéhez elő kéne rukkolni újabb és újabb szellemi találmányokkal. Itt Európában végigjárták azt az utat, amibe Ázsia Európa miatt még csak most tud belekezdeni (most Kelet-Európát hagyjuk): dúsgazdaggá válás. Európa társadalma teljesen átalakult a jólét hatására, és a történelem szabályai szerint egy hanyatlás és elhalványulás vár rá, mert jön a következő erőtér felemelkedése. Ezen önmagában nem változtat az sem, hogy az Európai Unió a jóllakottakat (Ny-Eu) összeköti a habzsolni akarókkal (K-Eu), mert a jóllakottak elbutultak, a habzsolni akarók meg ilyen állapotban nem tudnak gondolkodni. Európa elbukhatja minden társadalmi tapasztalatát, ha nem marad talpon, és több száz év tévedése kezdődni fog elölről máshol. Azt mondják a haladóan gondolkodó öreg szakemberek, hogy a kommunizmus ellenpontozására kapitalista alapon (nem mindenki számára hozzáférhetően) Nyugaton is felépítettek egy kvázi-kommunizmust (jólét), ami a keleti "jóléthez" hasonlóan szintén fenntarthatatlan. Ezért Nyugaton is le kell építeni a szolgáltató állam rendszerét. Attól félek, hogy a társadalmi körültekintés megint elmarad. Egész más egy olyan társadalomban leépíteni a szolgáltató államot, amelyikben az iskolában arról tanultak, hogy az emberiség hogyan próbálta felszámolni a társadalmi feszültségeket, mint egy olyanban, ahol  egy panaszlistát kap mindenki kézhet (trianon, padlássöprés, privatizálás). Meg egy olyan társadalomban leépíteni a szolgáltató államot, ahol 16%-os adó + EHO + NYJ + IPA + mánememlékszem fölött még beszednek 26% ÁFA-t is. De ez már egy másik ügy.

A cikk, amit az elején linkeltem, azt mondja, hogy támogatni kell az adaptív folyamatokat. Alkalmazkodni kell, és el kell engedni a régi álmokat. Az alapítványi iskola, ahonnan eljöttem, a fojtogató kormányzat és a rossz gazdasági helyzet ellenére azért fog működésképtelenné válni, mert a vén csontok ragaszkodnak ahhoz, amit elértek. De hát a kanyarban kanyarodni kell!

A Magyar Televízió szó szoros értelemben véve magyar televízió lett, összetéveszthetetlen híradójában végre csak arról hallok, amibe bele lehet szőni azt, hogy magyar nemzet. A magyar nemzet jövőjét tudományos alapokon fogják kutatni, tudtam meg, sőt végre nem a köldökünket nézzük, hanem végre hallani lehet híreket az egész Kárpát-medencéből, így a helyi problémáinkat helyesen illeszthetjük be a nemzetközi folyamatokba.

Na mindegy. Régi vicc ez már, sokan köszörülték a nyelvüket rajta kínjukban. Csak megütötte a fülemet, hogy a ma esti híradóban mennyiszer elhangzik az, hogy Székelyföld, de ledermedtem, hogy tényleg létre fognak hozni egy székelyföldi-csonkamagyarországi intézményt, aminek az lesz a feladata, hogy kutassa a magyarságot, hogy egy jövőképet, egy stratégiát fel tudjanak állítani. Hát hékás! - mondtam magamnak - Dehogy megyek külföldre, itt a nagy lehetőség! Jelentkezek ebbe a központba kutatónak, és három legyet ütök egy csapásra: a hazámat szolgálom, kapok fizetést, és nem kell mindezért csinálnom semmit. Leülök az íróasztalomhoz, és leírom, hogy ez, meg az van mondjuk történelmi tapasztalatok alapján, ÉS hogy ez alapján az kell, hogy legyen a nemzeti stratégia alapelve, hogy használjuk ki az erőforrásainkat. Egyszerűen leradírozom Klebelsberg Kunó programjáról a fószer nevét, ráírom a magamét, és talán még fel is ajánlanak ezért valami tisztességes pozíciót. Hiszen köztudott, hogy a kormány tiszteli Klebelsberg Kunó oktatáspolitikáját, nem véletlenül nevezte el az iskolák államosításának projectjét róla.

Bár jobban belegondolva - mert hát legyünk reálisak! - nem árt, ha inkább egy kommunista stratégiát másolok le, és arra ráírom Klebelsberg nevét, mert az államosítás és a létminimum terve jobban tetszene a kormánynak, mint az, amit Klebelsberg valóban vallott. Na jó, akkor ezt is kitaláltam.

Szóval kutatóintézetet hoznak létre? Véletlenül sem a gazdasági vonzerőnkön kéne javítani, vagy az oktatás színvonalát kéne emelni. Az Finnországban, Nagy Britanniában, az Egyesült Államokban bejött a 90-es években (miről is beszélek: itthon még él a sztereotípia, hogy Nyugaton csak simizik a buksikat, nem tanítanak), de Magyarország más tészta, mi nem évtizedekre tervezünk, hanem évezredekre. A törvényeinket lehet, hogy pikk-pakk terjesztjük be, a szakmai vitára nem hagyunk időt, a hatástanulmányokat nem készítjük el, de a nemzet stratégiáját tudományos alapokon kutatjuk ki, nem is marad el a hatása. Ha még mindig tanár lennék, és nem jövő héten emigrálnék, akkor olyan sztrájkot...

Igyekszem nem pátosszal írni ezt a bejegyzést.

Arra talán már utaltam korábbi bejegyzésemben, hogy az iskolában év végén felmondtam, nem egy jobb állás reményében, hanem a tarthatatlan tényállás miatt. Tanulságos, ezért valamennyire megvilágítom: többségében vagyunk Magyarországon azok, akik szarul keresnek és így nem kell magyarázni, hogy mennyi életerőt elvisz az, amikor kattog a "hogyan oldjam meg..." lemez. Az iskolában, mint munkahelyen is van ez a probléma, most közeleg a fűtésszezon, majd megint olvashatunk olyan iskolákról, ahol kényszerszünetet tartanak pénzhiány miatt. Én alternatív iskolában tanítottam, ott még rosszabb a helyzet, mert azoktól a kormány különösebb feltűnés nélkül meg tudja vonni a pénzeket, fel sem fogva, hogy milyen kárt tesz a jövőben. Az iskola, mint munkahely egy depresszív mező, persze a tanterem, a tanítás az más tészta. Az jó. De mint munkahely, egy évszázadok óta csődeljárás alatt lévő üzem, tehát nincs meg az a hangulat, hogy "idővel javulni fog", hanem hogy "idővel lepukkansz te is, mint a munkahelyed". Emellett az iskola, ahol én tanítottam, tele van különleges emberekkel, akik különleges módon működtetik a dolgokat odabent, és ez a harmadik évem végén már elfogadhatatlan volt egy magamfajtának. Sajnálom, mert nagyon jó dolgokat vittünk volna véghez együtt, ha mindez nem követeli meg tőlem a gyors kiégést.

Az álláskeresésbe azonnal belekezdtem, ez is tanulságos, erről is írok: állami iskolákba jelentkeztem első körben. Az egyik iskolában már megvolt, kit vesznek fel, de meg kellett hirdetni a közigálláson is. Sok iskolából nem jeleztek vissza, és volt egy, ami meg engem ébresztett fel. Teljesen korrekt elvárásaik voltak: sajátítsam el az "elődöm" munkamódszereit egyfajta minőségbiztosításként, vegyem ki a részem az iskola programjainak megszervezésében és lebonyolításában, iskolaújság koordinálása, továbbképzés, plussz szak elvégzése, hosszú távú elköteleződés. Ez még kevesebb is, mint amiből jöttem. És akkor a másik fele: félállás, nettó 45.000 forint. Hogyan is fogalmazzak? Nyilvánvalóan előtte is tudtam, hogy ennyit keres egy tanár. De a 45.000 forint bekapcsolta az életem filmjét annál a fejezetnél, amikor rakodó voltam a reptéren mellékállásban havi 45.000 forintért. Életem második legjobb munkája az volt a fagyigyár után. Úgy kerestem 45.000 forintot, hogy úgy éreztem, nagyjából szinkronban van a kifejtett erőfeszítésemmel. Így történt, hogy elhatároztam: ha már 90.000 forintra van kilátásom tanárként, akkor ezt a pénzt inkább úgy keresem meg, hogy az szinkronban legyen a kifejtett erőfeszítésemmel.

Kis kitérő persze volt előtte, hiszen mindenki ismeri azt a mondatot, hogy "három diplomával és kilenc nyelvvizsgával nem fogok 80 ezerért elmenni dolgozni", magyarul megpróbáltam megcsípni olyan munkákat, amikhez magasabb végzettség kell. Ehhez annyit fűznék hozzá, hogy lövésem sem volt, és most sincs sokkal több, hogy a diplomáimmal (le sem írom milyenek, mert kiröhögtök, na jó: földrajz-történelem tanár, és történész) egyáltalán milyen ajtón kopogtassak, ha nem tanítani akarok. Annyi agyam azért volt, hogy például ahol specifikáció nélkül egyszerűen csak annyit írtak végzettségi követelményként, hogy "egyetemi diploma", azokra nyilván jelentkeztem, meg hát átszűrtem azokat is, ahol a diplomám nem volt pont az, amit odaírtak, de az elvárt tapasztalatokkal rendelkeztem bőven. Eredmény: nem jeleztek vissza sehonnan.

És akkor még ott volt a tőzsde project, ahol a halál torkából háromszor is visszatértem. De ahogyan üres gyomorral veszélyes bemenni egy ABC-be, összevásárolna az ember mindent, ugyanígy a tőzsdén mindhárom megmenekülésemet néhány mohó kontraktussal semlegesítettem is. Itt persze hosszú stresszes hónapokra kell gondolni, munka mellett. Arra azért még így is büszke vagyok, hogy az elemzésben gyorsan fejlődtem, nem a spekulációval volt az alapvető baj. De ez csak kozmetikázás, a rideg végeredményt nézve: béna voltam.

Az időm eközben vészesen fogyott, hiszen a felmondást követően 3 hónapig jár csak a segély, tehát úgy terveztem, hogy augusztus végére akármilyen munkát is, de szerezni fogok. Nem volt bennem semmi kétségbeesés. Szóval nagy magabiztossággal küldözgettem az önéletrajzokat, és áztattuk Robival a lábunkat az üvegszilánkok között a Duna parton. Meggyőződésem, hogy aki akar dolgozni, az fog is tudni, de Robinak fantasztikus meglátása volt: miért itthon célzom meg a minimálbért, menjünk ki külföldre! Hogy ez a project hogyan végződik, az még nyitott kérdés, de már így is rengeteg érdekességgel szolgált.

Először is az iskolában a felmondásomkor nagy felelőtlenségnek tartották, hogy úgy mondok fel, hogy nincs kilátásban új munkahely. Igaz, hogy valóban nincs azóta sem munkaviszonyom, de életem legjobb döntésének tartom ezt a felmondást. Komolyan, néha eszembe jut az a pillanat, mikor felmondtam, és olyankor orgazmus-szerű bizsergés fut végig az idegpályáimon, legutóbb például tegnap. Ezt csak az értheti, aki benne volt. Szóval igen, egy karrier tanácsadó azt mondaná: az ilyen embereknek, mint én, nem tartogat semmit az élet. Akinek ennyi esze van, az utána ne sírjon, hogy jaj nincs munkám. Ezért nem is fordulok karrier tanácsadóhoz. Mindenkit biztatnék arra, hogy csak mondjon fel szépen, ha olyan a helyzet. Kikerülve az "olyan helyzetből" sokkal frissebben lehet szétnézni a munkaerőpiacon. Persze azt lehet olvasni, hogy inkább a munkanélküliség okoz "olyan helyzetet", és pont hogy munkanélküliként nehezebb munkát keresni, de lecsúszott középosztálybeliként ezt a saját tapasztalatommal cáfolom. Még ha lenne gyerekem, akkor is mi lenne: felmondtam egy káros munkahelyen, ahol  100.000-t kerestem, és a történet végén legrosszabb esetben bejutok egy hasonlóan káros munkahelyre, ahol folyton van üresedés, annyira borzasztó hely, szintén 90-100.000 forintért. Még ha így csöbörből vödörbe kerülök is, az új vödör legalább ideig-óráig érdekes. Aztán jöhet a következő vödör. A másik összetevő az, hogy a munkanélküli ember beszűkült tudatállapotba kerül a pánik miatt, és így nem tudja számításba venni, hogy milyen munkákra lenne esélye, és ezért mindjárt a legalját veszi célba, csak legyen végre munkája. Én a felmondásom előtt azt sem tudtam volna elképzelni, hogy bárhová is fölvesznek. És tényleg nem vettek még föl sehová, de már el tudom képzelni. Kezd visszatérni az önbizalmam, az önbecsülésem, a kiegyensúlyozottságom.

A másik tapasztalat már közvetlenül a külföldi munkavállalással kapcsolatos. Angliát vettük célba, mert az jól be van járatva, és valóban: a neten borzasztó sok tapasztalat halmozódott fel az évek során, könyveket is adtak ki. Igaz, hogy izgalmasabb lenne Dél Afrikába menni, de most első körben ilyen kommersz, lerágott csont is megteszi, mint amilyen Anglia. Olcsó kiutazás, rengeteg blog, komment, GYIK, film, stb. Ami elképesztő, hogy már könyékig beleástuk magunkat a témába, de még mindig zavarba tud ejteni a magyar kétpólusúság. Egyesek szerint kalandorság kimenni, és kint keresni munkát, de a másik vallás szerint pont hogy annak van értelme egyedül. És akkor ugyanez a megosztottság a nyelvtudás kérdésében: megkérdezi az ember, hogy mennyi nyelvtudással lehet boldogulni, és az egyik akadémiai csoport azt javasolja, hogy az ilyen alja, angolul nem jól tudó kalandorok teszik tönkre ezt a társadalmat, a másik néppárt pedig arra esküszik, hogy nem tud angolul, mégis cégvezető London belvárosában, varrjál rá gombot! És sok más hasonló, egyszerűen megválaszolható kérdésekre adott szélsőséges válaszok azt az érzést keltik bennem, hogy egyszerűen ki kell menni, és talpra kell esni, megfelelő útmutatást ne is várj.

Ettől függetlenül számomra fontos kérdésekre sikerült megnyugtató választ találnom, úgymint: Robi és az én nyelvtudásom alkalmas-e a munkavállalásra - Alkalmas. Lehet-e rövid időn belül alja munkát szerezni - Lehet. Lehet-e lakást bérelni minimálbérből Nemlondonban úgy, hogy még félre is lehessen tenni - Lehet. Kezdetnek ennyi elég.

Egy harmadik tanulság akkor jelentkezett, mikor az előkészületekben már nyakig benne voltunk, és gondolatban már eloldoztuk a köteleket, már néhányszor végigzongoráztuk a munka- és lakáskeresés lépcsőit, tehát az utóbbi néhány napról van szó. Tanulságos, hogy milyen érzéseket váltanak ki a politikai hírek. Még csak egyetemre jártam, de már elégedetlen voltam hazám állapotával, szóval az nem meglepő, hogy nyilván Robiban is meg bennem is van egy "Szard össze magad Orbán Viktor" életérzés, de túlzás lenne azt mondani, hogy a Clockwork Orange elől menekülünk. Eleve nem menekültek vagyunk, hanem magyarok, és mint ilyenek, ha állást kell keresnünk, akkor az Unió teljes területén érdemes szétnéznünk. Szóval nincs bennem sértettség, meg ilyen, hogy "nem találtam meg a számításomat a hazámban", mert csak átköltözök egy jobban fizető városba, ez minden. Ettől még bárkinek kell bármi "Mordorban", állok rendelkezésére. Annyi van csak, hogy az ember nyilván számot vet azzal, hogy mi zajlik Angliában, és mi zajlik Magyarországon, és például a korrupció területén sok hasonlóság volt a kiábrándító 2000-es években, de most már e tekintetben inkább Kazahsztánra hasonlítunk, hogy ne egyből Oroszországot és Azerbajdzsánt írjam. Lehetne azzal viccelődni, hogy az államformát illetően ismét hasonlóság készülődik Anglia és Magyarország között, de inkább őszintén leírom: történelmi tanulmányaim, és az ifjúkori "fidesz-loved" énem és ifjúkori barátaim ifjúkori látásmódja, gondolkodásmódja alapján nekem az jön le, hogy szép csöndben kikapcsolták a biztonsági kamerát 2010-ben, most pedig őrölni kezdenek a malmok. Furcsa módon a mélyen elítélt 2006-os zavargásokban való részvételem ébresztett rá a demokrácia fontosságára, és aztán az idő ezt elmélyítette, és most biztos vagyok benne, hogy a demokrácia betartatása az egyetlen biztosítéka egy jobb kornak. Fel kéne nevelni egy generációt, amelyik természetesen bánik a demokrácia eszköztárával: a kormányra mint szolgálatot teljesítőkre tekint, az országgyűlésre mint jogalkotók gyülekezetére, nem többre, nem kevesebbre, magára pedig mint teljes értékű emberre, akinek nincs szüksége gyámra. Mivel a Fidesz a demokráciát okolja a komcsik két évtizedes kártevéséért, hogyan is várhatnánk, hogy a demokráciát értéknek tartsa? Így a civil életnek kell megmogyorózni az egész parlamentet, mielőtt még a demokrácia végleg szitokszóvá válna. Tanárként könnyen tudtam tenni az ügy érdekében, meglátjuk ezután hogyan lesz. Nyilván amíg van választójogom, felelősséget érzek, még akkor is, ha a pénz miatt Bristolban leszek.

Bristolt csak vaktában választottuk ki: kell sós víz, kell édesvíz, dombok, és legyen egy közepesen nagy város, de utólag kiderült, hogy más elvárásnak is megfelel: innen indult a Massive Attack, van reptere, kikötője, és a művészeti élet említésre méltó, ami engem nem érint, viszont még tartogathat meglepetéseket Robinak. Nekem a reptér elég. Egyelőre.