Igyekszem nem pátosszal írni ezt a bejegyzést.

Arra talán már utaltam korábbi bejegyzésemben, hogy az iskolában év végén felmondtam, nem egy jobb állás reményében, hanem a tarthatatlan tényállás miatt. Tanulságos, ezért valamennyire megvilágítom: többségében vagyunk Magyarországon azok, akik szarul keresnek és így nem kell magyarázni, hogy mennyi életerőt elvisz az, amikor kattog a "hogyan oldjam meg..." lemez. Az iskolában, mint munkahelyen is van ez a probléma, most közeleg a fűtésszezon, majd megint olvashatunk olyan iskolákról, ahol kényszerszünetet tartanak pénzhiány miatt. Én alternatív iskolában tanítottam, ott még rosszabb a helyzet, mert azoktól a kormány különösebb feltűnés nélkül meg tudja vonni a pénzeket, fel sem fogva, hogy milyen kárt tesz a jövőben. Az iskola, mint munkahely egy depresszív mező, persze a tanterem, a tanítás az más tészta. Az jó. De mint munkahely, egy évszázadok óta csődeljárás alatt lévő üzem, tehát nincs meg az a hangulat, hogy "idővel javulni fog", hanem hogy "idővel lepukkansz te is, mint a munkahelyed". Emellett az iskola, ahol én tanítottam, tele van különleges emberekkel, akik különleges módon működtetik a dolgokat odabent, és ez a harmadik évem végén már elfogadhatatlan volt egy magamfajtának. Sajnálom, mert nagyon jó dolgokat vittünk volna véghez együtt, ha mindez nem követeli meg tőlem a gyors kiégést.

Az álláskeresésbe azonnal belekezdtem, ez is tanulságos, erről is írok: állami iskolákba jelentkeztem első körben. Az egyik iskolában már megvolt, kit vesznek fel, de meg kellett hirdetni a közigálláson is. Sok iskolából nem jeleztek vissza, és volt egy, ami meg engem ébresztett fel. Teljesen korrekt elvárásaik voltak: sajátítsam el az "elődöm" munkamódszereit egyfajta minőségbiztosításként, vegyem ki a részem az iskola programjainak megszervezésében és lebonyolításában, iskolaújság koordinálása, továbbképzés, plussz szak elvégzése, hosszú távú elköteleződés. Ez még kevesebb is, mint amiből jöttem. És akkor a másik fele: félállás, nettó 45.000 forint. Hogyan is fogalmazzak? Nyilvánvalóan előtte is tudtam, hogy ennyit keres egy tanár. De a 45.000 forint bekapcsolta az életem filmjét annál a fejezetnél, amikor rakodó voltam a reptéren mellékállásban havi 45.000 forintért. Életem második legjobb munkája az volt a fagyigyár után. Úgy kerestem 45.000 forintot, hogy úgy éreztem, nagyjából szinkronban van a kifejtett erőfeszítésemmel. Így történt, hogy elhatároztam: ha már 90.000 forintra van kilátásom tanárként, akkor ezt a pénzt inkább úgy keresem meg, hogy az szinkronban legyen a kifejtett erőfeszítésemmel.

Kis kitérő persze volt előtte, hiszen mindenki ismeri azt a mondatot, hogy "három diplomával és kilenc nyelvvizsgával nem fogok 80 ezerért elmenni dolgozni", magyarul megpróbáltam megcsípni olyan munkákat, amikhez magasabb végzettség kell. Ehhez annyit fűznék hozzá, hogy lövésem sem volt, és most sincs sokkal több, hogy a diplomáimmal (le sem írom milyenek, mert kiröhögtök, na jó: földrajz-történelem tanár, és történész) egyáltalán milyen ajtón kopogtassak, ha nem tanítani akarok. Annyi agyam azért volt, hogy például ahol specifikáció nélkül egyszerűen csak annyit írtak végzettségi követelményként, hogy "egyetemi diploma", azokra nyilván jelentkeztem, meg hát átszűrtem azokat is, ahol a diplomám nem volt pont az, amit odaírtak, de az elvárt tapasztalatokkal rendelkeztem bőven. Eredmény: nem jeleztek vissza sehonnan.

És akkor még ott volt a tőzsde project, ahol a halál torkából háromszor is visszatértem. De ahogyan üres gyomorral veszélyes bemenni egy ABC-be, összevásárolna az ember mindent, ugyanígy a tőzsdén mindhárom megmenekülésemet néhány mohó kontraktussal semlegesítettem is. Itt persze hosszú stresszes hónapokra kell gondolni, munka mellett. Arra azért még így is büszke vagyok, hogy az elemzésben gyorsan fejlődtem, nem a spekulációval volt az alapvető baj. De ez csak kozmetikázás, a rideg végeredményt nézve: béna voltam.

Az időm eközben vészesen fogyott, hiszen a felmondást követően 3 hónapig jár csak a segély, tehát úgy terveztem, hogy augusztus végére akármilyen munkát is, de szerezni fogok. Nem volt bennem semmi kétségbeesés. Szóval nagy magabiztossággal küldözgettem az önéletrajzokat, és áztattuk Robival a lábunkat az üvegszilánkok között a Duna parton. Meggyőződésem, hogy aki akar dolgozni, az fog is tudni, de Robinak fantasztikus meglátása volt: miért itthon célzom meg a minimálbért, menjünk ki külföldre! Hogy ez a project hogyan végződik, az még nyitott kérdés, de már így is rengeteg érdekességgel szolgált.

Először is az iskolában a felmondásomkor nagy felelőtlenségnek tartották, hogy úgy mondok fel, hogy nincs kilátásban új munkahely. Igaz, hogy valóban nincs azóta sem munkaviszonyom, de életem legjobb döntésének tartom ezt a felmondást. Komolyan, néha eszembe jut az a pillanat, mikor felmondtam, és olyankor orgazmus-szerű bizsergés fut végig az idegpályáimon, legutóbb például tegnap. Ezt csak az értheti, aki benne volt. Szóval igen, egy karrier tanácsadó azt mondaná: az ilyen embereknek, mint én, nem tartogat semmit az élet. Akinek ennyi esze van, az utána ne sírjon, hogy jaj nincs munkám. Ezért nem is fordulok karrier tanácsadóhoz. Mindenkit biztatnék arra, hogy csak mondjon fel szépen, ha olyan a helyzet. Kikerülve az "olyan helyzetből" sokkal frissebben lehet szétnézni a munkaerőpiacon. Persze azt lehet olvasni, hogy inkább a munkanélküliség okoz "olyan helyzetet", és pont hogy munkanélküliként nehezebb munkát keresni, de lecsúszott középosztálybeliként ezt a saját tapasztalatommal cáfolom. Még ha lenne gyerekem, akkor is mi lenne: felmondtam egy káros munkahelyen, ahol  100.000-t kerestem, és a történet végén legrosszabb esetben bejutok egy hasonlóan káros munkahelyre, ahol folyton van üresedés, annyira borzasztó hely, szintén 90-100.000 forintért. Még ha így csöbörből vödörbe kerülök is, az új vödör legalább ideig-óráig érdekes. Aztán jöhet a következő vödör. A másik összetevő az, hogy a munkanélküli ember beszűkült tudatállapotba kerül a pánik miatt, és így nem tudja számításba venni, hogy milyen munkákra lenne esélye, és ezért mindjárt a legalját veszi célba, csak legyen végre munkája. Én a felmondásom előtt azt sem tudtam volna elképzelni, hogy bárhová is fölvesznek. És tényleg nem vettek még föl sehová, de már el tudom képzelni. Kezd visszatérni az önbizalmam, az önbecsülésem, a kiegyensúlyozottságom.

A másik tapasztalat már közvetlenül a külföldi munkavállalással kapcsolatos. Angliát vettük célba, mert az jól be van járatva, és valóban: a neten borzasztó sok tapasztalat halmozódott fel az évek során, könyveket is adtak ki. Igaz, hogy izgalmasabb lenne Dél Afrikába menni, de most első körben ilyen kommersz, lerágott csont is megteszi, mint amilyen Anglia. Olcsó kiutazás, rengeteg blog, komment, GYIK, film, stb. Ami elképesztő, hogy már könyékig beleástuk magunkat a témába, de még mindig zavarba tud ejteni a magyar kétpólusúság. Egyesek szerint kalandorság kimenni, és kint keresni munkát, de a másik vallás szerint pont hogy annak van értelme egyedül. És akkor ugyanez a megosztottság a nyelvtudás kérdésében: megkérdezi az ember, hogy mennyi nyelvtudással lehet boldogulni, és az egyik akadémiai csoport azt javasolja, hogy az ilyen alja, angolul nem jól tudó kalandorok teszik tönkre ezt a társadalmat, a másik néppárt pedig arra esküszik, hogy nem tud angolul, mégis cégvezető London belvárosában, varrjál rá gombot! És sok más hasonló, egyszerűen megválaszolható kérdésekre adott szélsőséges válaszok azt az érzést keltik bennem, hogy egyszerűen ki kell menni, és talpra kell esni, megfelelő útmutatást ne is várj.

Ettől függetlenül számomra fontos kérdésekre sikerült megnyugtató választ találnom, úgymint: Robi és az én nyelvtudásom alkalmas-e a munkavállalásra - Alkalmas. Lehet-e rövid időn belül alja munkát szerezni - Lehet. Lehet-e lakást bérelni minimálbérből Nemlondonban úgy, hogy még félre is lehessen tenni - Lehet. Kezdetnek ennyi elég.

Egy harmadik tanulság akkor jelentkezett, mikor az előkészületekben már nyakig benne voltunk, és gondolatban már eloldoztuk a köteleket, már néhányszor végigzongoráztuk a munka- és lakáskeresés lépcsőit, tehát az utóbbi néhány napról van szó. Tanulságos, hogy milyen érzéseket váltanak ki a politikai hírek. Még csak egyetemre jártam, de már elégedetlen voltam hazám állapotával, szóval az nem meglepő, hogy nyilván Robiban is meg bennem is van egy "Szard össze magad Orbán Viktor" életérzés, de túlzás lenne azt mondani, hogy a Clockwork Orange elől menekülünk. Eleve nem menekültek vagyunk, hanem magyarok, és mint ilyenek, ha állást kell keresnünk, akkor az Unió teljes területén érdemes szétnéznünk. Szóval nincs bennem sértettség, meg ilyen, hogy "nem találtam meg a számításomat a hazámban", mert csak átköltözök egy jobban fizető városba, ez minden. Ettől még bárkinek kell bármi "Mordorban", állok rendelkezésére. Annyi van csak, hogy az ember nyilván számot vet azzal, hogy mi zajlik Angliában, és mi zajlik Magyarországon, és például a korrupció területén sok hasonlóság volt a kiábrándító 2000-es években, de most már e tekintetben inkább Kazahsztánra hasonlítunk, hogy ne egyből Oroszországot és Azerbajdzsánt írjam. Lehetne azzal viccelődni, hogy az államformát illetően ismét hasonlóság készülődik Anglia és Magyarország között, de inkább őszintén leírom: történelmi tanulmányaim, és az ifjúkori "fidesz-loved" énem és ifjúkori barátaim ifjúkori látásmódja, gondolkodásmódja alapján nekem az jön le, hogy szép csöndben kikapcsolták a biztonsági kamerát 2010-ben, most pedig őrölni kezdenek a malmok. Furcsa módon a mélyen elítélt 2006-os zavargásokban való részvételem ébresztett rá a demokrácia fontosságára, és aztán az idő ezt elmélyítette, és most biztos vagyok benne, hogy a demokrácia betartatása az egyetlen biztosítéka egy jobb kornak. Fel kéne nevelni egy generációt, amelyik természetesen bánik a demokrácia eszköztárával: a kormányra mint szolgálatot teljesítőkre tekint, az országgyűlésre mint jogalkotók gyülekezetére, nem többre, nem kevesebbre, magára pedig mint teljes értékű emberre, akinek nincs szüksége gyámra. Mivel a Fidesz a demokráciát okolja a komcsik két évtizedes kártevéséért, hogyan is várhatnánk, hogy a demokráciát értéknek tartsa? Így a civil életnek kell megmogyorózni az egész parlamentet, mielőtt még a demokrácia végleg szitokszóvá válna. Tanárként könnyen tudtam tenni az ügy érdekében, meglátjuk ezután hogyan lesz. Nyilván amíg van választójogom, felelősséget érzek, még akkor is, ha a pénz miatt Bristolban leszek.

Bristolt csak vaktában választottuk ki: kell sós víz, kell édesvíz, dombok, és legyen egy közepesen nagy város, de utólag kiderült, hogy más elvárásnak is megfelel: innen indult a Massive Attack, van reptere, kikötője, és a művészeti élet említésre méltó, ami engem nem érint, viszont még tartogathat meglepetéseket Robinak. Nekem a reptér elég. Egyelőre.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.