Lehet, hogy most, mikor lóg a belem, nem kéne írnom, de legalább azért lóg a belem, mert teljesen témánál vagyok. Az hasznos lehet mindenki számára, ha kicsit belegondol, hogy mi is az értelme az iskolának. Van-e egyáltalán.

A gondolatmenetet ott hagytam abba, hogy a tanórai tevékenység mikor reformpedagógia, és mikor nem az, és hát most jön a nagy csavar, hogy a reformot nem is ott kell keresni!

Mikor elbizonytalanodok a saját munkámmal kapcsolatban, és úgy érzem, hogy szart sem tudtam kipréselni a gyerekekből, semmi értelme nem volt az egésznek, vissza gondolok a Mesterre, Bánhidy tanárúrra. Bánhidy tanárúr két dolgot préselt ki belőlünk: egy összesítő ábrát a földkéreg mozgásairól kilencedikben, és a relatív páratartalom megértését tizedikben. Erre 45-45 percet szánt. Aki ismeri a kerettantervet, az tudja, hogy ez a semminél éppen hogy csak egy kicsit több. Ennek ellenére nem volt kudarcra ítélve a földrajz szakra jelentkezésem, hovatovább azóta le is diplomáztam belőle. A földrajzórák abból álltak, hogy hallgattuk, ahogy 45 percen át a Mester arról beszél, milyen a világ. Frontális óra, a diákok csak befogadók voltak, nem kellett véleményt sem alkotni, satöbbi. Ennek ellenére a Mesterétől eltérő szemléletem van ma, addig meg amíg nem volt önálló szemléletem, jó szolgálatot tett az övé. Szóval nem értem a dolgokat. Nem tanultam sokat az iskolában, mégis boldogulok, ráadásul amit gimiben nem tanultam meg, azt megtanultam könyvekből.

Ez azért izgalmas, mert egyes álláspontok szerint az iskola jelenleg nem más, mint egy bürokratikus intézmény. Mégpedig azért, mert eredetileg iskolák azért jöttek létre, mert voltak emberek, akik át akarták adni tudásukat, és voltak emberek, akik akarták ezt a tudást. Először ezt a tudás-akarást tették kötelezővé (általános iskolakötelezettség), emiatt pedig a tudásátadás-akarás vált munkahelyszerűvé (iskolákba tanár kell). Így aztán jelenleg több diák van, mint amennyi diák akar lenni, és több tanár van, mint amennyi valójában tanár akar lenni, mármint az ősprototípus értelemben. Mert hát minden tanár azért lett tanár, hogy tanár legyen, nade tanár-e a tanár?

A mai társadalomban persze az iskola a nevelés és a szocializáció színhelye - a szülők sokszor csak éppolyan ellenszelet okoznak, mint mondjuk az Öribari kerestetik és a Szexi vagy nem. Az iskolában tanulunk meg írni és olvasni és számolni. Ott ismerjük meg a hősöket és ott alakul ki bennünk a nemzettudat. Az iskolában alapozzák meg hogy később tud-e illeszkedni a környezetéhez az ember.

Írni, olvasni, számolni és nemzeti hősökről, érzelmi árnyalatokról, természet tudományos törvényekről tudomást szerezni nélkülözhetetlen dolog, nem hülyeség, hogy kötelező.

És ez történik-e, ha dolgozat hegyeket iratok, pedáns óravázlatokkal készülök az órákra, és alkalmazom a legújabb didaktikai vívmányokat? És ez történik-e, ha újabb közoktatási törvény jön ki, és életpályamodell, meg ellenőrzések, meg ilyesmik lesznek? Az egyik oktatásmódszertani tanárom azt mondta, nem kéne semmi új törvény most egy darabig, és most úgy látom, igaza van. A problémák megoldását törvénytől várni olyan, mint levelet írni a Mikulásnak ezügyben.

Mondták nekem, hogy még annak idején elkészítették az 1848-at feldolgozó körökre osztott stratégiai játékot, és hogy van egy tanár, aki ennek segítségével dolgoztatja fel a gyerekekkel a témát. Mármint hogy reformpedagógia ugye, biztosan érdekel.

Mióta ebben a suliban dolgozom, eléggé foglalkoztat a dolog, hogy mitől reformpedagógia egy reformpedagógia. Olykor például lazításképpen elengedem magam, nem készülök feladattal és lazábban fogalmazom meg a tananyagot a tizenkettedik évfolyamon, drámai és komikus pillanatok követik egymást, az arusal-szint az egekben. Az eredmény változó: akinek tetszett a poén vagy megérintette a tragikum, az megjegyezte egy időre, aki föl sem fogta, az csak mosolygott/elcsöndesedett egyet. A dolgozatot megírják viszonylag jól tanulás nélkül is. Mégis a poroszos technikával dolgozom ilyenkor, csak én beszélek. Nem fejlődik az önálló ismeretfeldolgozó-képességük, nem fejlődik a fogalomalkotó képességük, meg még sok más sem fejlődik bennük. Több információ birtokába jutnak, és kész. Mégis az információátadás hatékony, és a hagyományostól eltérő. Most akkor mi ez?

Aztán ott van a technikák netovábbja, a csoportmunka, amiben a diákok önállóan dolgozzák fel a tananyagot, én csak szervezője és segítője vagyok a folyamatnak. Formabontás ez a javából: nem én beszélek, hanem a tények és a diákok. Itt viszont az információszerzés szenved csorbát, mert a különböző csoportok különböző szinvonalon termelik ki az információt, úgyhogy ezt többnyire összefoglalásra sütöm el, vagy "lazításra" (valójában minden résztvevőtől sokkal több energiát vesz el). Szinte kontrollálhatatlan, hogy minden csoportban mindenki dolgozzon, s így mindenki fejlessze a képességeit (a lehetőség persze legalább megvan).

Meg vannak még a kombinált technikák, meg az egyéb technikák (nem készülök referálni a témából, most csak hangosan gondolkodom), de hát azokban is annyi a reform, mint a harmat. A közgondolkodásban már az is reformnak számít persze, ha az ember használ szemléltetést, vagy provokálja az osztályt, vagy gondolatébresztést folytat, kérdve kifejt - magyarul pusztán megfelelő előadó - és hát éppen ez az, éppen ezen gondolkodom egy ideje: mi a reformpedagógia igazából?

A napokban a kezembe akadt egy felnőttoktatásról készült bevezető összefoglalás, és attól jutott eszembe a sokminden más, amit még az egyetemen tanultunk. Olyan kár, hogy mikor tanuljuk, nem tudjuk miért lesz majd szükség rá, s mikor tanítunk, eszünkbe sem jut, hogy milyen alapvető dilemmák vannak a munkánkban.

A történelem tanításban például a kézenfekvő dilemmák a következők. Haladjak-e a korral, és vonjak-e be forrásokat a tanítás-tanulás folyamatába? Mennyi legyen a cselekedtetés, és mennyi legyen az információközlés? Milyen színvonalon kérjem számon a tudást? Milyen színvonalon adjam át nekik, milyen jelleggel? Tanítsam esetleg csak a vázlatát az eseményeknek, a motívumait, mozgatórugóit, vagy legyek pedáns? Hol tudok utalni a más tantárgyakkal meglévő kapcsolatokra? Hogyan érünk végig a tananyagon év végéig? Milyen szerepe legyen a tankönyvnek, milyen az atlasznak és milyen a füzetnek? Ezekre a kérdésekre adott válaszok adnak ki tanítási stílusokat, pedagógiákat, s a pedagógiák között azt, ami máshová helyezi a hangsúlyt, mint korábban, azt már reformpedagógának tekintik. Különösen érdekes, hogy általában a minisztérium részéről is ilyen szokott lenni a hozzáállás: a reformpedagógia nem más, mint áthangolás. A gitár gitár marad, csak másként pendül.

Csakhogy ez észrevétlenül átsiklik egy alapvetőbb dilemma alatt. Arról majd legközelebb.

Rég nem készítettem ilyen sok szöszöléssel oktatási anyagot, úgyhogy ezt most megosztom veletek! A világ legjobb prezentációs programjával (magyar fejlesztésű amúgy) készítettem. A benne lévő képek minősége khm... de azért... térkép...

Az ember már az iskolában megtanulja azt a fanyar magyar hozzáállást, a föntről jött utasítást hülyeségnek tartani és a föntieket szidalmazni, de közben lenyelni, végrehajtani, satöbbi. Aztán ezen lovagol, ha pihenne egy kicsit. Ott van a híres magyar jobbágy szent István idejéből,

Ugyan ez még csak  a második januárom egy tanáriban, de meg vagyok győződve róla, hogy a januárok már csak ilyenek:

Egy tanár számára felkelni januárban legalább olyan nehéz, mint elaludni. Elaludni azért nem tud, mert addig halogatta a tennivalókat, míg az álmosságra hivatkozva le nem feküdt - ott aztán álmatlanul forgolódik, felkelni pedig azért nem, mert egész éjjel rosszul aludt, és mindig akkor a legpuhább a párna, mikor csörög az óra. A hétvégét pihenésre használja fel, a tennivalókat majd hétfőn gyorsan bepótolja, de vasárnap megbetegszik.

Ha órát tart, úgy érzi ilyenkor megfeledkezik a problémákról, és csak a pillanatban van benne, és a gyerekekért van ott, ahogy mindig - valójában lassan beszél, magánál tartja a szót, arcára van írva a fejfájás, és a legkisebb rendbontást is a lehető legrosszabbul reagálja le. Hajlik arra, hogy elengedje a már elfogadtatott büntetést, mondván, hogy mindenkinek lehet rossz napja, vagy túlzott büntetést szab ki dühből, mert fáradt.

A tanáriban aztán remegő kézzel rohan a kávéhoz, extra adag cukrot tesz bele, de nem segít semmit. Kimerülten leül az asztalához, adminisztratív feladatokba már nem fog. Helyette megszólítja a közelében lévő kollégákat, és kibeszélnek valakit.

Mikor helyettesítésre kérik, fájó semmittevéssel próbálja elverni az időt, a diákokat és magát is halálra kínozza az unalmas beszélgetni próbálással. Az óra negyedénél néhányan már bepróbálkoznak a kikéreckedéssel, és az óra hátra lévő részében arról beszélgetnek, hogy miért nem maradhatna el az óra inkább.

A menzára menet sóhajtva köszön a kollégáinak, mondják egymásnak együttérzően: "Már csak négy nap szombatig!" Az ebédlőben aztán a zsivajban ül magába roskadva, és üveges, nihilista tekintetével szépen lassan elveszi minden gyerek felhőtlenségét. Nem fegyelmezi magát, ő is kritizálja az ebédet. Mócsingos a hús, üres a leves, kicsi az adag, satöbbi - veti oda a közelében ülőknek.

A folyosón ha "letámadja egy diákja", néhány mondatot használ csak a kommunikációra, úgymint "Igen." "Nem." "Keressen meg holnap!" A diák csalódottsága felbosszantja, és még utánaszól, hogy "Nem értem, egy x éves ember miért nem tudja megoldani a problémáit önállóan!"

Utolsó óráján végig az megy, hogy "így nem lehet tanítani", csak a gyerekek magaviseletével foglalkozik, végül feladja, és öt perccel hamarabb hazaengedi őket, és azzal a lendülettel már lent is van a tanáriban, pakol be a táskájába, és rohan a villamosra, hogy még a gyerekek előtt elhúzzhasson a megállóból.

(nem ismerek senkit, aki egyszerre mindezt a tünetet produkálná - a biztonság kedvéért ez is legyen leírva)