Gondoltam nem teszem közzé szigorlatra készülős perceimet, de ahhoz többminden kéne, mint hogy gondolok rá. Hiába ülök le újra és újra, minden tétel után felállok, ilyet szólva: "feladom." Így megy ez már napok óta, hétfő óta, de ezúttal a biztos bukás állapotában vagyok: ahhoz már eleget tanultam, hogy ellazázzam a czélegyenest, ahhoz viszont nem tanultam eleget, hogy átmenjek a szigorlaton.

Ezért pihenésképpen közbeiktatok egy pihenésképpen hirtelen felindulásból összefirkált képet a vén rozmárról, akit dédapáink annyira imádtak, de ükapáink egy része még ízekre szaggatta volna:

Én csak félbevágtam. Sokkal szívesebben tanultam volna meg azt, hogy az áprilisi törvényekben meglátja Ferenc József a jövőt. Hogy azt mondta, tisztelt tisztek, önök leverték a bécsi forradalmat, most a magyar lenne soron, meg hogy engem koronázzanak császárrá decemberben, de ezeknek a forradalmároknak igaza van! Birodalmunk eddig is folyamatosan hanyatlott, mert mindenki csak szabadulni akart ravaszkodó családunktól. Az örökösödési háborút és Napóleont megúsztuk, mert a magyarok akkor szeretnek minket, amikor szarban vagyunk, és akkor tartják a markukat, amikor már jól nyakonbaszarinthatjuk őket nyugodt lélekkel. Azt mondom azonban, hosszú távon ez nem vezet sehová. Azt mondom, nekünk csak az kell, hogy follyon be a pénz, és legyen erős hadsereg. Hogy most a tartományaink sorra mozgásteret kívánnak, hát leszarom. Kapjanak! Birodalmunk sorsa és ereje nem azon múlik, hogy erővel fenn tudunk-e tartani egy ezer felé húzó birokállományt. Birodalmunk sorsa azon múlik, hogy a tagállamok szeretnek-e összedolgozni. Mintha unióban lennénk. Szerintem működne.

Ezalatt I. Miklós cár... (Fakanálfejű posztóbábú jobbra-balra billegve, eltorzított hangon beszél, műszakállal)

"Én döntök, úgyhogy kár minden szóért, de annyit azért mégis, hogy 120ezer katonát nem fogok küldeni a taknyos Ferenc József megsegítésére. Épp elég bajom van, hogy nem tudom a Balkánt jól zsebrevágni, mert osztozkodnom kell rajta az osztrákokkal. Mit ad Isten, erősek a hunok, nem bír vele a Habsburg? Hállelúja, de most komolyan!"

Sajnos nem pontosan ezek jártak az uralkodók fejében. Sőt sajnos a században nem a forradalom leverése, és így a modern új törvényeink elvesztése volt a legnagyobb tragédia, hanem hogy a kiegyezés után mit csináltak a magyarok. Ugyan azt csinálták a nemzetiségekkel, amit addig kétszáz éven át a királyaiktól ők kaptak. A rendszer működni látszott, kezdtek ráharapni a rövidlátás ízére, csakhogy a századfordulón egyre csak sorjáztak a kisebb háborúk, míg el nem jött 1914.

Gondolná az ember, hogy a történet vidám befejezéssel ér véget, de sajnos a könyvem végén az áll, hogy a helyzet csak rosszabb lett, mert végül a Monarchiában mindenki ment a maga útjára, amint rosszra fordult a világháború. Ránk meg ránkborult az addig felhalmozódott nemzetiségi indulat. Köszönjük az előrelátást!

ezt nyomasztó megtanulni.

Tanulság: előre kell látni. Mindig.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.