Egész régen írtam igazán személyeset, és teljesen megihletett a kisebbik nővérem blogja, úgyhogy most tessék feljajdulni, hogy "jaj, ne pistu!", de azért csak olvassátok egészséggel... Aláfestésnek pedig hallgatni ezt.

Reghét van, már a múlt hetem is üres volt, mindjárt múlt hét hétfő reggel leadtam az indexemet, mert végeztem mindennel, rém szar átlaggal. Indexleadás közben beszélgettem T kollégával, és valószínűleg csúszni fog, mert tavaly eldolgozta az évet, és jópár tanegysége még hiányzik a szigorlathoz. Mondta, hogy inkább bevállalja a csúszást, így több ideje jut egy-egy tantárgyra, aztán mindenből jó jegyet szerez. Én viszont azt mondtam, hogy mielőtt a szüleim munkaképtelenné robotolják magukat, próbálom  megszerezni azt a hülye papírt, aztán irány a karrierépítés, az sem érdekel, ha a szigorlataim átlaga kettes lesz. A dilemma (nem az enyém, nekem nincs dilemmám, jelenleg vágyak nélküli állapotban mosolygok): precízen elvégzett tanegységek vs. 5 év alatt végezni.

Ahogy olvastam pircsók blogját, hatalmas kontrasztot láttam az ő és az én életem közt. Pedig testvérek vagyunk. Nekem csak filmből ismertek azok a fogalmak, mint a túlhajszoltság, főnök, karrier, lakás. Mostanában odáig jutottam az élet kiélvezésében, hogy többször is csak úgy hanyattfeküdtem az ágyamon, föltettem a fejhallgatómat, és zene. Feküdtem, semmi hasznot nem hoztam a társadalomnak. Áramot fogyasztottam, de ezt leszámítva. Tavasszal persze ha minden jól alakul, akkor ki fogok égni én is.

Ma például már neki kéne állnom a Nyúzba irányzott háromrészes hozsannának, amit a Paksi Atomerőműről fogok írni. Ha a Nyúzra gondolok, összeugrik a gyomrom, mert a főszerkesztői programomból (amit nagy bölcsen sosem írtam le) semmit sem valósítottam meg, egyet persze igen: a tizenhatéves hagyománynak megfeleően hetente volt Nyúz. Ennek szerencsére már több mint fél éve vége. Viszont elvállaltam a továbbiakra nézve, hogy a webes megjelenést elrendezem, aztán abból még annyi sem valúsult meg. Ezen kívül. Az ágyam alatt ott vannak egy dobozban az archiválandó számok, a vinyómon pedig 4 GB-ot foglal az első félévfolyam beszkennelve, mert a digitalizálást is elhatároztam. Minden alkalommal csak arra emlékeztet, hogy az elképzeléseim milyen nagyszabásúak, de fúzionál a szintén nagyszabású lustaságommal, és a két ellentétes erő végül tökéletesen átlagos tetteket szül. Ezt akkor látom, amikor megmosolyognak olyanért, hogy most tavasszal behozom a lemaradásom földrajzból. Pedig volt ennél már nagyratörőbb elképzelésem is.

A Nyúz egyébként eléggé lefárasztott, meg a Szenest sem bírtam, úgyhogy ősszel teljesen visszavonultam a kis kollégiumom 205/c szobájába, a 2-38-as jelzésű internetaljzat közvetlen közelébe. Most, hogy Szenes távozott a HÖK éléről, felmerült bennem, hogy jó képviselőként dolgozzak is valamit a HÖK-ben. Viszont egyértelműen jobb csak a saját dolgaimmal foglalkozni, úgyhogy elnézést a szavazóimtól, de nem fogom képviselni őket a HÖK ügyrendi szavazásait követő alapszabály-módosító szavazásokon túli személyi kérdésekben. És nem fogom őket szolgálni az ösztöndíj-bizottság munkájában sem, ahogy a tanulmányi elnökhelyettes szárnysegédje sem leszek, hogy számonkérhessem a hanyag tanárokat, vagy kiskapukat találjak a hanyag hallgatóknak.

Van itt egy másik dolog is egyébként. Nem arról van szó, hogy csak a magam érdekeit képviselem, de valami hasonló. A koli diákbizottságában is részt veszek, én vagyok a titkár, és itt vettem észre, hogy sokkal jobb egy emberléptékű közösségben ügyködni. Családias, még a viták is viccesek, hogy a Lili meg a Csilla jól kiakadtak egymásra a degu miatt meg a Csilla hűtőfeliratai miatt. Falu. Szeretem.

Egyelőre pedig nagy a nihil, nem tudok fölvenni tanrend szerint "most kell fölvenni" tanári tárgyakat, mert rangsor alapján sehová sem férek be. A tennivalók hiányát ki is használtam, vasárnap föltekertem a Sas-hegyre, kapucnis pulcsiban, amilyenben kocogni szoktak az amerikaiak. Lefelé jövet áthajtottam néhány parkon, ahol apák labdáztak a gyerekeikkel, kis gyökrerek feszítettek a padoknál, kosaraztak, vonat kürtölt, vasárnapi nyugalom volt az utakon. Kedden a sokat beszélő Krisztával és a szobatársával megtiszteltem a jelenlétemmel a Bach-misés koncertet a MüPában. Van ez a 200 forintos, "kezdés előtt egy órával kell megvenni"-diákjegy. Gondoltam, ha már úgysincs mit csinálnom, és Bachhot hallgatni már valami, és úgyis csak 200, akkor -hangsúlyozom, hogy nem elhivatottságból, meggyőződésből, műélvezetből vagy szimpla feltörő kultúrszomjtól vezérelve- akkor már elmentem. Nem fájt, csak a magyarázkodás Petyának, hogy miért van rajtam ing és nyakkendő. Mondhattam volna azt, hogy a Lede kötelezővé tenné a férfiaknak az ing viselését, azért. Tegnap pedig Ildibildivel néztük meg a Kalandorokat, ami tényleg jó film, de kevésbé vicces, mint a Megy a gőzös, és inkább búval terhelt, mint humorral. Olyan filmre vágyok, ahol bénák az emberek, de képesek változtatni, és kijönnek a gödörből. Amerikai nyál, de akkor is.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.