Mióta megjöttem mindössze egy sört ittam meg. A repülőről az ágyamba zuhanva továbbra sem akart jönni álom a szememre. Egy Kozel várt rám a hűtőben, nem is az enyém volt, és nem esett jól, de tényleg elálmosodtam tőle, és hajnali kettőkor végre horkolni kezdtem. A sörnek tehát nélkülözhetetlen szerepe van az ember életében, az enyémben is, és megkímélek mindenkit az alábbi öt sör és pityu közös emlékeitől, de a következtetéseket konklúziót (elvégre már ötödéves vagyok, most már így kell beszélnem) levonom.

Sokáig nem is találkoztam kulináris élményt okozó sörrel, de úgysem abból a kultúrkörből vagyok, akiknek kulináris sörélmény kell: szóljon a blues és tudjak büfögni. Ilyen esetben az ár dönt, úgyhogy nem Budweisert ittam, de az első időkben ez segített feldolgozni a kultúrsokkot, mert első ránézésre ez volt a legoptimálisabb sör, ezt vettük tehát. Egy-egy sör esténként közösen, olyanok voltunk mint a századelő falusi emberei. Kinn a házikó előtt, fogadóórát is tartva egyben, meg vicceket megosztva. Ehhez volt az alapsör a Budweiser. Kalóriaszegény változata a Bud Light (vagy Bud Lite? vagy az a Miller Lite? Tökmindegy, mert) a kalóriaszegény sörök ócskák voltak. Mindegy melyik főzdéből jöttek. Egy ismerősöm aki New Hamshire-ben dolgozott, találóan Kőbányainak nevezte a Budweisert, mert funkcióra és ízre is közel állnak egymáshoz, és ez nem degradálja vagy valami. Nekem a bajom az volt a Budweiserrel, hogy volt nála olcsóbb is, a Milwaukee Best, ami mindenki szerint borzalmas sör, de hidegen megállta a helyét, belefolyt mindig a gyomromba.

Az utolsó fizetésemig spóroltam a pénzemmel, úgyhogy csevegősörnek sosem vettem cirkalmas nevű (=lélektani határ feletti árú) sört. A tábor végén aztán megkóstoltam az addig nyálcsorgatva távolról csodált sörök egy részét. (Illetve az egyik szabadnapomon volt szerencsém a maine-i sörök állítólagos gyöngyszeméhez -fotó nincs- a Shipyardhoz, ami röviden szólva kimagaslóan finom volt) A George Killian's vitte a prímet egyértelműen, íze mint a legfinomabb söré amit valaha ittam, ami azért nem mérvadó, mert többnyire a sörön spórolok, viszont azért mérvadó mégis, mert már jártam Csehországban. Hogy tárgyszerűen is írjak: vörös sör, az első kortyok frissítően szomjat oltanak, nem úgy mint mondjuk a barna sör, a további kortyok pedig az ízlelgetést szolgálják, szóval felfrissülsz az első húzástól, és utána már nem is akarsz vedelni, mint egy igásló. Nem olyan súlyosak a kortyok, mint a barna sörnél, de nem is úgy folyik le, mint a világos sörök. És nem érzed magad alkoholistának ivás közben. De a legjobb az volt, hogy nem úgy volt finom, mint valami exkluzív sör, hanem úgy volt finom, mint egy jó gulyás.

Utoljára Németországban ittam fanyar sört, úgyhogy már el is felejtettem azt a kumisz-szerű poshadt vázalére emlékeztető sörízt, amit sznombságból nagyra értékeltem, valamint amiatt, mert lecserélte az állott nyálamat (elnzézést). Mikor az ember össze-vissza eszik mindent, nagyon jó egy emlékektől független söríz, valami új, ami elnyom minden addigi ízt, és rendet tesz. Ezt a sört azért kóstoltam meg, mert feltételeztem, hogy a déli népek nem értenek a sörfőzéshez, pedig ez a jamaikai pontosan olyan mint az a -nevére nem emlékszem, de berlini volt- német fanyar sör. Ettől függetlenül ez a sör sosem fog hiányozni.

A hülyeség áldozata lettem, amikor Sámuel Ádámszra ruháztam be. Megjelent a fejemben a bostoni teadélután, ahogy a részeg indiánok burogatják a tealeveleket a sós vízbe; a gyarmati idők sörszaga; a hagyomány és tradíció háromszáz éve; a Samuel Adams kék címkéje, és arra gondoltam, hogy ez elég elegáns sör ahhoz, hogy megvegyem, és utolsó előtti amerikai estémen ezt igyam, élvezzem, ízlelgessem. Miközben ez a sör egy közönséges sör. Soproni. Megittam és kész. Csalódás.

Végül. Az alap. Nagyjából a második héten számolta ki Laci, hogy ez a legolcsóbb sör, és ahhoz képest nem is rossz, pontosabban azt számolta ki, hogy ár-érték alapján ez a legelőnyösebb vétel. STEEL RESERVE. High Gravity. 8,5%-os alkoholtartalom. Rock. Most ez egy olyan sör volt, hogy fintorogva megittuk az első dobozzal, a másodiknak pedig már nem éreztük az ízét, a harmadiknak pedig a szükségét. Sosem felejtem el a vízbe lógatott lábbal elfogyasztott acéltartalékot, aminek pontosan olyan színű doboza volt, mint a diet coke-nak, úgyhogy lehetett inni a tóparton a főnök háza mellett is akár.

Oké, ennyi.

Ja, erre utólag bukkantam:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.