Nyár végén nézegettem az apróhirdetéseket, és bagóért voltak az országúti kerékpárok, mondtam magamban, hogy na majd ha lesz pénzem, rögvest veszek. Közben meg fölment a bagó ára: gyanítom hogy a bölcsészek szeptemberben fölvásárolták az összes olcsó versenybicajt (ami igazából nem versenybicaj), nekem későn érkezőnek ezért maradtak a drága portékák. Persze nem a háromszázezrer forintos pegueot-hoz képest drágák. Párhuzamosan azzal, hogy az árnövekedésre ráébredtem, szerelmes lettem, ami nem túl gyakori, különösen hogy fémtárgyakba nem szerelmesdünk bele csak úgy. Az meg végképp engem minősít le, hogy egy kép alapján MÁR, szóval nem úgy normálisan hogy hmm, de jól néz ki, nézzük meg jobban, hanem wáó mindenáron megveszem, aztán majd utána búsulhatok. Ahogy szoktam. Ubullal is ez volt (Ubul a hűséges számítógépem).

 Szóval azonnal írtam a tulajdonosnak, hogy nem bánom, megvenném, de valójában remegnek a térdeim, hogy eladta-e már vagy sem.

Meg ha már pötyögök ahelyett hogy a könyvtár ajtajánál toporognék a nyitásra várva, tegnap ráébredt a szobaközösség, hogy öregek lettünk mint a postaút. A friss hús, az első évfolyamos geográfus palánta, nos ő tegnap az Egyetemi Napokon szórakozott, mi meg a lakóegységben ücsörögtünk (én különösen), és csak úgy visszafogottan hajnalig. Persze lehet hogy ebből inkább az következik, hogy nekünk már van eszünk, és nem költünk el sok pénzt belépőre egy olyan rendezvényen, ahol drágáért van a rosszízű sör, és utána még haza is kell gyalogolni. A szobabulikon csak eldől az ember, és már haza is érkezett. :)

A koncert persze már érv.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.