"Csak kedvem nincs, az meg megjön menet közben" - mondtam Ildinek mikor hívott, és bárcsak mindig ilyen bölcs lennék: az Echoes of Pink Floyd olyan Pink Floyd élményt adott, amit ennyi áthallgatott jó és rossz koncert után annyira sem vártam, mint Húsvétkor a nyúl felbukkanását.

Mielőtt rátérnék arra, hogy képtelenség volt az élmény amit nyújtottak, annyit meg kell említenem, hogy tegnap Rick Wright emlékkoncert volt Soroksáron a művházban, a három magyar Pink Floyd tribute közreműködésével, erről írok most. A sort a Marooned nevű kéttagú formáció nyitotta, ők Szolnokról jöttek, és Ildivel nagyon szenvedtünk. Nem pusztán a "sáj-nánánáj" stílusú éneklés fel-felbukkanása miatt, hanem mert mi a Pink Floydnak az elsődleges értelmét szeretjük, nem a nyolcvanas években rárakódott félreértését. Nem akarok szemét lenni, úgyhogy nem is írok róluk többet: a koncert célja a megemlékezés volt, és szép dolog, hogy sikerült egyeztetni egy időpontot és repertoárt.

Középső szuperprodukcióként (nak gondolva magát) a Hit Rock indította magát, és bár a Dark Side Of The Moon nagy részének eljátszása után már elköszöntek, egyszerűen félreértették a közönség tapsát, és még háromszor annyit játszottak. Mármint komolyan.  Én ilyet még nem tapasztaltam. "Na jó, ha ennyire szerettek minket ["csak tapsoltunk"], akkor most további két óra belőlünk." Most hogy ha jóból is megárt a sok, akkor a rosszból vajon megárt-e a sok? Megárt. Úgyhogy Ildivel a második szám után kimentünk a büfébe, több kifogásunk is volt, de ezt Rick Wright emlékének tisztelegve nem hántorgatnám itt fel, nem arról szólt az este.

Tényleg annyira szívesen fikáznék, de megússzák az öregek...

Zárva a sort, az Echoes of Pink Floyd közel háromnegyedórás beállás után indított a Cluster One-nal, közben leálltak Attis kontrollja miatt, de aztán anélkül hogy darabjaira hullott volna a szám, folytatták tovább. A fáradozásnak köszönhetően nagyon szépen szólt minden. A hangszereken továbbra sem felejtettek el játszani. Én a Kultiplexes koncert alkalmával már említettem, hogy ők képesek, de most megint kell ömlengenem.

Tribute zenekarról van szó: ők is szeretik a Pink Floydot, meg mi is, és ők eljátszák, mi meg örömködünk. Ennyi az "alapkövetelmény". Ezt jelenti számomra a tribute. Többnyire nem is szoktam írni tribute koncertekről. De hogy hívják azt, amikor feltámasztják a zenét? Nem viccelek, meg túlzok. Ettől dobtam a hátast, nem attól hogy a PF mennyire jól komponált. Hogy hívják azt, amikor ott ülsz egy művházban, minden mellékhatásával, és ennek ellenére azzal szembesülsz, hogy nem csak a szerző a zseni, hanem ők ott a színpadon mind. Annál is többről van szó, hogy élettel megtöltve játszották a Pink Floydot, pedig már ez is csak évente egyszer fordulhatna elő. Arról van szó, hogy például a Shine on you crazy diamond part2-t mikor játszották, nem az eredetit játszották hangról hangra, de annyira adta magát amit játszottak, annyira helyén volt és pinkfloydos volt, annyira mértékletes volt az önmegvalósítás és mégis lehengerlő, annyira beleilleszkedett a sorba, hogy a fülemig ért a szám. Tehát nem reprodukció volt. Nem kiválóan eljátszás volt. Ha kritikus lennék, úgy fogalmaznék: nagyon ott volt, teljesen a Pink Floyd örökségbe illeszkedő felfrissítést hallhattunk.

De mivel egy dagályos-ömlengős alkat vagyok, ennyinél nem állhatnék meg, csak elfogytak a hasznavehető szavak. Higgyetek nekem!!! :DDD Annyira fájt volt hogy csak mi hallhattuk, ilyen a világon nem volt még egy! Egy művházban, te jó ég! Pedig a legutóbbi jókai klubos koncertről annyira lemondóan mentem el. Azt hittem meguntam a Pink Floydot. És akkor kiderül, hogy a Pink Floyd még micsoda...

ildibildi kössz a képeket!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.