Tarthatatlan volt már ahogy a könyvekhez viszonyultam, úgyhogy most olvasok. Még születésnapomra kaptam egy könyvet, és a szokásos módon estem neki: tartalomjegyzéket átfut, előszót-utószót, és egy szimpatikus fejezet elolvas, könyvet becsuk, polcra tesz. És hát leesett, hogy ez nem az a műfaj, ezt nem így kell, úgyhogy azóta érzem szükségét annak, hogy szórakozásból is olvassak, ne csak felkészülésként.

Ezért hoztam haza Churchill könyvét, amit a Második Világháborúról írt, de aztán itthon meg még jobbat találtam. Churchillben az a jó, hogy volt stílusa, és olyan témát választott, amiről elég élményszerűen tudott írni. Még csak egy kis részt olvastam az elejéből, de telitalálat. Viszont most félretettem, mert mikor hazaértünk, megbeszéltük kivel mi van, és végre lefeküdtem, a velem szemben lévő polcon megláttam a Copperfield Dávid gusztustalan színű könyvgerincét, és levettem, és olvasni kezdtem.

Tizenvalahány évvel ezelőtt volt egy időszakom, amikor faltam a könyveket, a béna ifjúsági regényektől a kötelező irodalmon át egészen addig, amíg a polcon volt valami, úgyhogy Copperfield Dávid is (az elsők között) áldozatom lett. Azt mondanom sem kell, hogy a komoly irodalmi alkotások nem igazán szórakoztattak, amelyik nem tobzódott az eseményekben, hanem mondjuk egy átutazó ember egy faluban ragadásáról szólt, azt szegényesnek és nyomasztónak találtam. Ezért van most az, hogy a Copperfield Dávidot újraolvasva az első mondattól fogva csak pislogok, hogy ez milyen jó regény. Mondjuk gyanítom, az hogy Ottlik fordította, az jelentősen növelte a humorfaktort, de hát most egyáltalán nem volt zavaró azt olvasni, hogy Copperfield Dávid egy temető melletti birtokon lakott, aminek a neve Varjútanya volt, varjak nélkül, és Copperfield Dávid egyetlen rokona mindjárt azután, hogy kiderült Copperfield Dávidról, hogy fiú, sarkon fordult, és eltűnt.

Persze meg kell várni a végét, lehet hogy majd a londoni hányattatásokra már elfogy a derű, és a történetmesélés pont olyan szomorú lesz, mint amilyen szomorú történetre emlékezek.

Amúgy meg egyre gázabb, hogy mostanában ha hazajövök, úgy viselkedek, mintha üdülőbe jönnék. Régen azért rendesen a munkáról szólt itt minden. Persze így hó nélkül...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.