Karácsonykor mindenki a szeretettel van elfoglalva, de aki mégis blogot olvas, annak csalódást kell okoznom: a tovább gombra kattintva csak a húgom lesz ott, meg kaja.

Ez a bejegyzés arról szól, hogy a húgom és én mennyire jó testvérek vagyunk, és a szüleinknek mennyi örömöt szerzünk. Ezt demonstráljuk itt. Azért jó ez, mert szinte egyikőtök sem tudja, hogy ez mennyire nem így van, úgyhogy annak ellenére is elhiszitek, hogy ezt még meg is cáfoltam ebben a mondatban.

Azt hittem egyedi módon megy szembe a család a karácsonyi szokásokkal, de délelőtt kiderült hogy nem. Anyám a vallási vonulatra akarván koncentrálni, idén bejelentette, hogy ajándékmentes lesz a Karácsony, tegyük hozzá ez számunkra azért értelmes, mert igazából a kajálásra fókuszál az egész család, meg hogy egész évben alig látjuk egymást, és hát mi vagyunk ajándékai egymásnak nem? hehhe...

Délelőtt összeverődtünk négyen a régi játszópajtások közül (oké, Dorka nem autentikus játszópajtás volt, de hát éveket lógtunk együtt így is), és Kristóf mondta hogy idén náluk nem lesz ajándékozás, hanem mindenki főz valamit. Egyből fölhívtam a húgomat, hogy na, akkor amiről fantáziáltunk, hogy a családot meg kéne lepni hortobágyival, azt szépen meg is valósítjuk, mert a Kristófék is ilyen koncepció szerint karácsonyoznak, úgyhogy egy érvvel több. Ma úgyis csak ketten vagyunk itthon.

Még sosem csináltam hortobágyit, de mindig akartam, és bár sokmindent kell csinálni, de pofon egyszerű. Kell egy csirkepaprikás, egy húsdaráló, meg palacsinták. Palacsinát a Nusi sütött, én meg addig lerendeztem a csirkehúst. Nagyon finomra sikerült, legalább annyira, mint a tegnapi spagetti, úgyhogy most nagyon nagy a mellényem.

Nusi is jól nyomta, de azért csak röhögjük ki szépen, milyen amerikai pencake-et  sütött:

Ez egy kivételesen béna darab lett, de amúgy nagyon mester volt, próbáltam lefényképezni, ahogy a levegőben megforgatja a palacsintát. Csak sokadjára jött össze, viszont hogy a többi kép se vesszen kárba, összefűztem őket. Azért tettem szürkeárnyalatba, hogy ne látszódjanak a serdülőkori kráterek a fején...

Tehát míg Nuska a palacsintával bíbelődött, addig megfőztem a csirkét, jellemző módon beleokoskodtam, és a receptek ellenére tettem bele köményt meg borsot, meg majorannát is [ma hallottam egy történetet a biotékából: bement egy bácsi, aztán mondta hogy kér egy marihuánát. Visszakérdezett az eladó, hogy pardon, ő meg csak magyarázta, hogy ilyen tasakban lehet kapni, kér kettőt. Aztán az eladó kérdezte, hogy egészen biztosan marihuánára gondol, a bácsi meg elmagyarázta hogy ő nem tudja, a felesége mondta hogy tasakban lehet kapni, hozzon, meg hogy arra emlékszik, hogy egy női név volt benne. Az eladó a biztonság kedvéért megkérdezte, hogy nem majorANNÁt kér-e a kedves feleség, és hát persze hogy azt kért], és sokkal finomabb lett, mintha csak paprikát tettem volna bele. Meg akkor már nyomtam bele csípős gulyáskrémet is, mert az a spagettinek is jót tett, és próba szerencse, és szerencse lett, mert hétországra szólóan jó lett, attól függetlenül írom ezt így le, hogy ripacs dolog önmagamat magasztalni. Ennyire jó lett. Itt éppen fől:

Az egészben a húsdarálás volt a legjobb: leszűrni a paprikás levét, azt habarással összekotyvasztani, a húskockákat pedig ledarálni a régi kézzel hajtós darálón. Jöttek ki a giliszták, jó értelemben véve. Azt bele a palacsintába, rá egy kis kotyvalékot, és kész. Ezt holnap fogjuk a család elé tárni, úgyogy addig eldugtuk a hűtőszekrény hőmérsékletű garázsba, jól befóliázva, nehogy kocsiolaj szaga és íze legyen.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.