Ebben a biciklis projektben egyelőre ma mentem legmesszebb, mert az ilyen iskolai kirándulásoknál először be kell tekernem a városba, és utána következik minden más. Minden izomlázamat és esti hazatekerést összeadva is nagyon felemelő volt viszont ez a Zselic-túra. Nem számítottam rá, mert ezen a környéken nincsenek hegyek és gyalogos kirándulóhelyek, úgyhogy a diákok többségét a középiskolai tanulmányuk alatt ismertetjük meg a gyalogtúra mibenlétével, olyan helyeken, ahová előbb oda kell utazni. Ez nekem a kőszegi gyerekkorom árnyékában megszokhatatlan dolog. Ez azt is jelenti, hogy az iskolai túrákon borítékolható, hogy nem megfelelő cipőben, nem megfelelő erőnlétben, nem megfelelő elképzelésekkel érkezik a lelkes természetbarát. Elsősorban a biosztanárunk szervez kirándulásokat a gyerekeknek, szép tavaszi időben, én azokon a túrákon csak kísérő vagyok, de ez ma most a saját szervezésem volt, a túlélő szakköröseimnek. A 21-ből 8 jött el, ami már biztató volt: a novemberi taknyos idő leválogatta nekem a kicsi Bear Gryllseket.

Megmondom őszintén, hogy szabadesésben vagyok az utóbbi hetekben, és "ahogy esik úgy puffanik" jelleggel készítem elő a programjaimat, tehát hiányzik a látomás, egy intenzív elképzelés hogy majd milyen lesz az esemény, hanem csak elindulok anélkül, hogy a részleteket kigondolnám. Nem a spontánság miatt, hanem mert ennyire futja. Ma is így ültem a kölykökkel a vonaton: az introvertáltak szépen bámultak ki az ablakon, az extrovertáltak meg lekötötték egymást. Új tanulók még nálunk, úgyhogy velem sem tudnak még mit kezdeni, ezért én is csak néztem ki a fejemből, senki nem szólt hozzám, én sem tudtam, hogy mit mondjak nekik. Kicsit szorongani  kezdtem, hogy elrángattam ezt a 8 gyereket, aztán mégis mi értelme lesz... Az útvonalat sem jártam be például. Korábban ilyet nem tettem volna.

Kaposváron leszálltunk, jó órába telt, mire a drámai kiindulópontunkat elértük: a Rockenbauer Pál emlékművet. Ez a táv jó is volt ahhoz, hogy mindenkinek kijöjjön a nyavalyája: az egyik alulöltözött, másik kettőnek a térde rossz, a harmadiknak a sarka a múltkor eltörött és még nem gyógyult be, a negyediknek a talpát dörzsöli a cipő. A másik négy csöndben van, de ez nem jelent semmit. Mégis valahogy nem úgy panaszodnak, ahogy ilyenkor szokás, hanem - a túra végének fényében - úgy mondják ezeket, mint akik kíváncsiak, hogy a kín ellenére vajon le tudják-e járni a távot. Tróger felnőtt módjára szőnyeg alá söpröm a problémát, kiosztom nekik a térképet, kijelölöm a vezetőnket, kezébe nyomom a tájolómat is, aztán indulunk. Ügyes a gyerek, eleinte nem megy neki, de aztán ráérez, és eljuttat minket az első váltóhelyig. Új vezetőt jelölök ki. Könnyebb útszakasz jön, úgyhogy egy bizonytalan gyereket küldök az élre. Csak egyenesen kell menni, de hát ha egyszer oldalról bejön egy út, akkor azért na! Meg kell nézni, hogy még jó úton haladunk-e. Kiváló alkalom megfigyelni a beazonosítható tereptárgyakat vagy helyzeti sajátosságokat. Ez az a rész, amire általában nem kíváncsiak, de ma nemcsak hogy meghallgatják az okoskodásomat, hanem fel is veszik a fonalat, és válaszolnak a kérdésemre, maguk is megfigyelik a környezetüket és a harmadik-negyedik tájékozódási megállónknál már van, aki rávezetés nélkül mondja, hogy hol tartunk a térképen, mert az erdőfolt, meg a tisztás, meg a szintvonal így meg úgy.

Ettől valahogy én is visszatérek az élők közé, és kezdek társasági emberré válni. Meg a táj is egyre jobban tetszik. Az oldalon, ahol a túraútvonalat találtam, valaki azt kommentelte, hogy unalmas szar ez az útvonal, és tiszta dzsindzsa. A jelek szerint azonban novemberre a buja növényzet alábbhagyott, teljesen járható minden. Iszonyat sár lapul az avar alatt, de attól még az ifjú Rockenbauer Pálok hallgatnak rám, és aprókat lépnek ahol olyan a terep, oldalazva lépnek, ahol arra van szükség, és még segítenek is egymásnak. Ilyen sáros terepen 21 kilométert gyalogolva egy megcsúszás sem történt. Meg a táj, de most komolyan! Így, hogy a növényzet lombját vesztette, a terep morfológiája szemet gyönyörködtető. Lösz sokfelé az alapkőzet, emiatt kis területen is folyókhoz hasonló teraszosság alakul ki a patakok "medencéiben". Nem olyan, mint a Mátra, vagy a Börzsöny, itt a patakok aránylag széles zónában meandereznek. Jól néz ki. Az egyik gyerek a gombák apropóján kérdezi, hogy milyen fák között járunk, milyen gombára számíthat? Többen is kíváncsiak, hogy miről ismerni fel a bükköt, a tölgyet, az erdeifenyőt. A színek pedig ugyancsak meglepnek: szutykos barna depresszióval számoltam, de az erdő lángol: sárga bükk, a barna és a vörös között az összes árnyalatot hozzák a tölgyfák és erdeifenyők. A sárga bükklevelek a hűvösen zöldellő aljnövényzetbe hullanak, a tisztásokon pedig rikító zöld a fű a tegnap esti esőtől.

A tűzrakás nem sokukat érdekel, bár abban egyet értettek, hogy ilyen vizes erdőben nem lehet, és másodmagammal mégis 5 perc alatt megoldjuk. Egy lány kenyeret pirít, egyébiránt még melegedni sem jönnek oda, inkább az esőbeálló száraz padjain pihegnek. Gondolom a füstszag meg hogy vonatozni kell hazafelé így együtt béna kombó.

Egy láp peremén baktatunk. Egy indát vesz észre az egyik serdülő, és megkérdezi, hogy hintázhat-e rajta. Engedélyt kérni nagyon szeret, mert minden hülye javaslatára igent mondok (tudván, hogy nem kivitelezhető: a kutya velünk jöhet? a borospincébe bemehet? fürödhet a tóban? stb.) (egyébként Béla, a kóborkutya simán megfürdött a tóban), engedékenyebb vagyok, mint II. Ulászló (1490-1516). Adok neki egy bicskát, hogy elvághassa az inda alját, de az osztálytársa gyorsabb, és már fűrészeli is a saját bicskájval, miközben további három bicska-felajánlást kap. Mindig elfelejtem, hogy Somogyban hányadán állunk a bicskával. Pár éve a kecskeméti repülőnapon jártam meg a somogyi bicska-mániával, de ezt most nem mesélem el. Lengnek a liánon, ami a szememben a kultúra fokmérője: aki indát látva hintázni akar, az rokonlélek. A többiek is beavatást nyernek a liánozásba, persze az utolsó nagyot puffan, ahogy kell, de nem esik baja.

Pár kilométer van csak hátra, a lábsérültek kínja egyre nagyobb. Elérjük az első buszmegállót, és busz is jönne 10 percen belül, de egyszerűen nem adják fel. Kegyetlen lassan gyalogolnak a fájdalom miatt, de végig akarják gyalogolni. A lányok is (nem mintha fiú-lány tengely mentén válna ketté ez a kérdés). Én kicsit attól is félni kezdek, hogy lekéssük a vonatot, pedig bőséges rátartással terveztem a hazautat: a túra katalógus alapján több, mint 2 órát unatkoztunk volna a kaposvári állomáson. Ehhez képest végül 15 perccel az indulás előtt cammogtunk be. A vonaton hatalmas falatozás: ugye ülésen ülve egyrészt, másrészt melegben... nincs az a szendvics, ami ilyenkor ne tűnne a világ legfinomabb szendvicsének. 

Jó, kicsit pátoszos ez az egész, de esküszöm egy szót sem írtam volna az esetről, ha nem így történt volna. Ezt egy elcseszett szombatnak gondoltam, aztán tessék. Kiderült, hogy az idei szecskák jófejek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.