Az utóbbi hetekben nagy barátom lett Széchenyi Zsigmond. Régóta próbálok olyan körülményeket teremteni, hogy képes legyek olvasni, és most aránylag sikerült. Másfél éve álltam neki újra könyvet olvasni, és ezidő alatt E. P. Thompson óta most először van a kezemben olyan szerző műve, akit igazán megkedveltem. E. P. Thompsont még meglehetősen költséges módon olvastam: a közeli gyógyfürdőben két szaunázás között. Aki tudja, hogy az úriember főműve micsoda, az tudja, hogy mi ebben az ironikus. Én mindenesetre többször is kínosan fészkalódtam a nyugágyon, vagy a gyógymedencében.

Sok más könyvet vonaton utazva olvastam ki, és csak nagyon ritkán történt olyan, hogy idehaza leültem volna. Pedig jókat olvastam: Iránról, Afganisztánról kommunista könyveket, Brazíliából emigráns magyar író sorait, és így tovább. Otthon nem olvastam ezeket, otthon csak a gép előtt ültem többnyire. Idén ősszel viszont valahogy ráuntam a hírekre, ráuntam a redditre is többé-kevésbé, és a sorozatok sem tudnak már sok újdonsággal meglepni. Érdekes módon ugyancsak idén ősszel kattantam rá két olyan játékra, amik végre letaszították évtizedes trónjáról az Europa Universalist, és több évtizedes trónjáról a Heroes-t. Ezek a Timberborn és a Shadow Tactics. De ezek ellenére is vannak esték, mint a mai is, hogy nincs kedvem semmi ilyesmihez, hanem inkább olvasni szeretnék. Ennek oka nem a kultúra iránti olthatatlan szomjúság, hanem a spórolás.

Otthonom egy faluban van, ahol nincs gázvezeték. Úgyhogy itt nincs termosztátos fűtés, emiatt meg úgy voltam a házfelújításkor, hogy nem kívánok központi fűtést kazánházzal, ahová el kell csoszogni, hogy tegyek a tűzre, hanem legyen csak egy kályha a szobában és kész. Azt folyamatosan szemmel tudom tartani, és néhány mozdulattal tudom etetni. Az első itt töltött tél viszont hamar meggyőzött, hogy elektromos fűtéssel érdemes a fatüzelést kiegészíteni, a hőtermelést egyenletesebbé tenni. Ki nem állhatom, mikor reggel hideg van. Idén viszont lemondok az elektromos fűtésről, mert a napelemes pályázattal tudjuk mi lett, a sima áram meg tudjuk mennyibe kerül. Marad a kellemetlen hideg reggel, hideg fürdőszobával, amit aztán a hidegben biciklizéssel koronázok meg. A biciklin egyszerre izzadok ki, és dermednek át a szívemtől távol eső testrészeim. Nincs mit csodálkozni hát azon, hogy mikor munkából hazaérek, akkor szívesen ülök le a fotelemet a kályha felé fordítva. Lábfejemet egy zsámolyon pihentetve a tűz melegénél pirítom. És hát ez amilyen kellemes, olyan unalmas, úgyhogy kénytelen-kelletlen könyvet veszek a kezembe, és órákon át olvasok.

Így került sorra Széchenyi Zsigmond három könyve is: Alaszkában vadásztam, Csui és most a Hengergő homok. Egy barátom adta kölcsön, és csak a lelkiismeretem megnyugtatására kezdtem bele, hogy ne úgy adjam vissza, hogy egy sort sem olvastam el. Afrika teljesen hidegen hagyott, Alaszkát némileg szeretem egy szemináriumi dolgozatom óta (Aleut-szigetek, egyszer talán megírom ide is), ezért azzal kezdtem. Azonnal elkapott. Gyerekként nagyon tetszett Kittenberger Kálmán könyve Kelet-Afrikáról, de eszem ágában sem lenne felnőttként vadászkalandokról olvasni. Csakhogy Széchenyi nem ott kezdi a könyvet, hogy az oroszlán ordítva beronott az alvó táborba, és a tűztől pánikolva széttépett mindent, ami az útjába került, vagy hogy a víziló megtámadta a falut, hanem hogy kikötött a gőzös New Yorkban. Onnan vonattal tovább Chicagoba. Onnan egy másik vonattal Seattle-be. Onnan ismét gőzhajóval tovább Sewardba, és így tovább. Milyen volt a vonat, hogyan utaztak az emberek hálókocsiban, mit csináltak, miről beszéltek? Milyennek látta egy magyar arisztokrata Seattle szállodáit, az amerikai kultúrát. Milyen volt a kibontakozó félben lévő turista-infrasturktúra, milyen volt úgy utazni, hogy az ember volt itthon valaki, de odakint csak egy külföldi? Egyrészt tehát az 1930-as évek technikai és társadalmi tükre van ezekben a könyvekben mindenféle utólagos okoskodás nélkül, csak úgy egyszerűen használat közben (vonat, rádió, zseblámpa, hálózsák, cipzár, hordozható gramofon, stb.). Másrészt a szerző meglepően rokonszenves lelkületű. Abban a korban talán kiváltságos volt, hogy ennyit utazhatott, hiszen egyik birtokát is el kellett adnia emiatt, ugyanakkor egy mai utazós youtubernél nem élt nagyobb lábon. Nem jó a megfogalmazásom, de nem tudom jobban megfogalmazni. Megpróbálom konkrétabban: a mai emberhez egészen könnyen tud kapcsolódni, mert a műfaj a youtubecsatornák v-logjain újjászületve tovább él, és mert amit csinál, azt ma egy felső-középosztálybeli ember is megteheti, egy alsó-középosztálybeli ember pedig életének egy bizonyos szakaszában kipróbálhatja.

Mivel arisztokratáról van szó, és trófea vadászról, ezért egy arrogáns pöcsnek gondoltam a szerzőt. Az első oldalak elkaptak, de a fenntartásaim egészen addig megvoltak, míg Alaszka vadonjában nem szembesültem azzal, hogy ez a fickó egyébként hogy viszonyul ahhoz, hogy a helyben felbérelt szolgái nem gondolják szolgának, inkább szolgáltatónak magukat, vagy hogyan éli a vadonban a világát ő ugyanúgy, mint a helyiek. Az alaszkai könyvben egyébként is többet foglalkozik burkoltan ezzel az arisztokrata polgárosodással, vagy más szögből nézve: a "minden ember egyenlő" eszmével. Afrikában is osztozott a szolgák sorsán, de Alaszkában a szolgák munkájában is részt kellett vennie bizonyos mértékig, és nem panaszkodásból, vagy leereszkedésből mesélte ezeket. Mivel eleinte plebejus öntudattal megvetettem a patrícius szerzőt, különösen figyeltem azokat a leírásait, beszámolóit, amiket a feketékkel vagy az amerikai őslakosokkal kapcsolatban tett. 1930-as évek, és a rasszizmusnak a nyomát sem találtam, a kultúrfölény érzetének csak az árnyékát, egyébként pedig sajátos magyar szemüvegen keresztül nézett mindent, ami szokatlan volt. Párhuzamai révén sokat felvillant az archaikus magyar világ akkori maradványaiból is: a Hengergő homokban például beszámol egy helyen arról, hogy a tizennyolc napi sivatagi magányt követően végre egy három kunyhóból álló szudáni falu közelében ütnek tábort, és a falu kutyáinak ugatását mennyire jó hallgatni, egészen otthon érzi magát, ahol az éj csendjét kutyák ugatása és a juhász furulyája szövi át. 

Igaz, hogy a vadászok a mostoha munkakörülmények miatt bizalmasabb közelségbe kerülnek a segítőkkel, és így az arisztokrata vadász szóba áll a paraszton át a cselédig mindenféle társadalmi réteggel, de Széchenyi ezen túlmenően kíváncsi természetű is, és ahogyan a vadakat és a növényzetet empatikusan figyeli, úgy az embereket is. A meglőtt vadat barbár módon botozó feketéken megrökönyödő Széchenyit olvasva az ember már-már azt gondolná, hogy a szerző saját humánusságát ki fogja terjeszteni az egész fehér rasszra, és a feketékről sommásan meg fogja állapítani, hogy nincs bennük semmi tisztelet a vadállatok iránt, de ehelyett azt írja, hogy egészen hasonlít ez a borzalom arra, mikor Magyarországon a hajtók csinálnak már nem tudom micsodát. Nem állapít meg semmit senkiről, csak a cselekedetről, a viselkedésről. Mindezt nem nevelő célzattal, vagy politikai korrektsége hangsúlyozásaképpen teszi. Nem játssza meg magát, nem tetszeleg egy falukutató pózában, nem is csinál úgy, mint egy társadalomkutató, és ettől az észrevételei naivak, autentikusak. Leírja, mert érdekesnek találja, engem pedig nagyon érdekel, hogy ő mit talált érdekesnek, mi jutott neki eszébe a dologról.

Eddig három könyvét olvastam, de gondolom a többi is hasonló felépítésű: naplót vezet, az eseményeket jelen időben írja, anekdotákkal tűzdeli, és teljesen esetleges, hogy miről milyen hosszan ír. Alaszkában a lazacokról például egészen részletesen beszámol, vagy az első zsákmányáról is, viszont más lövéseit lényegre törően összegzi, és emiatt nem monoton. A Csui...!-t mondjuk nem bírtam szóról szóra végigolvasni, mert Kelet-Afrika szavannája valahogy nem érdekel már, de még arra a könyvre is igaz, hogy változatosan számol be a dolgokról. Viszont a könyvek eleje a vadászterepre jutásról szól, és ezekben az átmeneti ismerősök humoros jellemrajzai, a felkeresett városok lakóinak karikaturisztikus ábrázolása, a technikai vívmányok csodálata és a kor társadalmát foglalkoztató ügyek fel-felvillantása az utóbbi tíz évem legérdekfeszítőbb olvasmányává tették mindhárom könyvet. Mindemellett ez pont az a korszak, amiben a Kondor Vilmos regények játszódnak, és Széchenyit olvasva az ember néha meg sem lepődne, ha valamelyik oldalon bekanyarodna egy Kondor Vilmos karakter Széchenyi utcájába. Az atmoszféra teremtő eszközeik nagyon hasonlóak, ami duplán izgalmas: egyrészt azért, mert "Kondor Vilmos" egy évszázaddal későbbi szerző, mégis hasonlóan ír, mint Széchenyi, másrészt azért, mert Széchenyi nem író, csak "blogger", mégis hasonlóan ír, mint egy 21. századi író.

Egészen felderültem például azon a beszámolóján, ahogyan a jeges viharban csónakból hajóra átmeneküléskor eltörött lábát a civilizációba érve megnyomorgatja az orvos:

“Délben Sewardban vagyunk. Egyenesen a kórházba hajtatok. Szerencsére ott találom a kitűnő Haverstack doktort, aki annak idején a kezemet kötözte.

- Maga tulajdonképpen miért jött Alaszkába? - kérdi. - Vadászni, vagy orvost látogatni? Hadd nézzem a lábát.

Nyomogatja, csavargatja, kedvére szórakozik vele.

- ? ? ? 

”(Sz.Zs. Alaszkában vadásztam)

Inkább nem magyarázom, nehogy agyoncsapjam a poént. Csak hangsúlyozásképpen: Széchenyi kommentárja az orvos vizsgálódásaira ez: "? ? ?"

Sokszor felgma. Egyik kedvencem:

“A sivatagért pedig nem rajongok. Arról a költő emlegette “sivatag varázsá”-ról nem sokat tartok. Kairóban, a Mena House ablakából vagy a piramisok tövéből szívesen végignézek a sivatag impozáns mozdulatlanságán. De nekem ennyi is elég a varázsból. Van akkora fantáziám, hogy el tudjam képzelni mindazt, ami ott, a láthatár mögött következik. Mindazt az újabb homokot.”(Széchenyi Zsigmond: Hengergő homok)

Ezeket persze gondolom azért írja, hogy a korabeli olvasóit szórakoztassa. Néha egészen konkrétan próbál vicceskedni, ami kicsit izzadságszagú cringe mókamiki duma, de a huszadik után az ember már nem tud mást tenni, mint elmosolyodni úgy őszintén, hogy na, oké, ez vicces volt Széchenyi úr! Pedig a huszadik is olyan "jópofa", mint az első:

“Minthogy tizenöt vízlyuk esik kétmillió négyzetkilométerre, Magyarországnál nagyobb terület esik egy-egy vízlyukra. De hagyjuk a számtant, még azt találják hinni, hogy a statisztikai hivatal jóvoltából utazom.”(Széchenyi Zsigmond: Hengergő homok)

De lényegében azért szerettem meg ezeket a könyveket, és valószínűleg még legalább kettőt el fogok olvasni, mert egyrészt az író személyisége, látásmódja és az általa látottak egyaránt tetszenek, másrészt amiken keresztülmegy egy-egy vadászat során, az más kontextusba helyezi a hétköznapjaim mostani kényelmetlenségeit. Nem úgy értem, hogy az ő nevetve megírt borzalmas táborozásai mellett az én kínjaim kéjutazásnak minősülnek (egyébként megjárta a lövészárkokat, bizonyára azért sem akad fenn a mostoha körülményeken), hanem úgy értem, hogy míg a munkahelyemen a női kollégák megállás nélkül sopánkodnak, sajnálkoznak és méltatlankodnak a biciklis projektemen, addig ezek az írások arról is szólnak, hogy az ember mennyire szívós élőlény, és persze élvezzük a kényelmes életet, de nem számít szenzációnak, ha valaki reggel nem fűti be a szobáját, vagy esőben is leteker kétszer 17 kilométert. Ennél még többet is meg tudna tenni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.