Mikor a szakállamra fagyott lehelet-párámmal megérkezek a munkahelyemre, vagy mikor napközben az arcomon valaki észreveszi a hidegtől kicsordult-felszáradt könnyem sónyomát, vagy csak simán látnak tekerni, akkor megkérdezik, hogy nem fagyok-e meg reggelente. Viszont tegnapelőtt busszal mentem dolgozni, és ugyanez lenne a kérdésem feléjük.

Teljesen hitetlenkedve fogadják a magyarázatot, hogy síelni is elmegy az ember, mégis élvezi (ő: "jó, de ott felöltözik az ember!" én: "???"), vagy hogy mire beérek, még mínusz 12 fokban is kiizzadok. Nem állítom, elindulni nagyjából olyan jó, mint elkezdeni úszni az uszodában, de aztán bemelegszek, és onnantól nem téma a hőmérséklet.

Múlt héten sokadjára pattant el a küllőm a hátsó keréken, és ezzel el is fogyott a 20 küllőm, amit októberben vettem. Úgy éreztem, hogy a centírozást ezidő alatt sikerült nagyjából megtanulnom, és ha az autó megjavítására nem is gyűlt össze a pénzem, de a kerékcserére igen. Nem új küllőket vettem tehát, hanem megrendeltem a dupla falú felniket, meg még néhány dolgot. Csak szerdán érkezett meg, de hétfőn búcsúzásként még egy küllőm elpattant, úgyhogy a pajtából előbányásztam a nyáron félre tett küllőket, és amolyan hattyúdalként végre vettem a fáradtságot, és kiigazítottam a hátsó kerék jobb-bal egyensúlyát. Akkor láttam, hogy ez a felni menthetetlenül eldeformálódott, és egyensúly ide vagy oda, ezek a küllők más módon is egyenetlen terhelésnek vannak kitéve, minekutána a felni nem kerek. A szomszéd akárhányszor meglát, csóválja a fejét, hogy ilyen virsli kerekekkel mit akarok ilyen proli útburkolaton. Egyébként ha olvasom Orbán Viktor újabb és újabb külpolitikai csörtéit, mindig dühbe jövök, hogy egyszer az életben nem akarna-e valódi gondjainkon segíteni: leaszfaltozni az utakat például. Mert persze Brüsszel meg Ukrajna, meg Amerika is bizonyára nagyon terhére van a magyar embernek, de kezdhetnénk az alapokkal.

A hétfői kerékjavítás mesterien sikerült, de szerdán annyira vártam már az új kerekeket, hogy mikor megérkezett, átvittem a szomszédnak megmutatni. Ő majdnem kiabálni kezdett velem, hogy ilyenre szórom el a pénzem, és hogy ennyiből az autómat is megjavíthattam volna. Falun másként vannak az autó kérdésével, mint a városban. Egyik falusi kollégám úgy fogalmazott: "nem azért van két diplomám, hogy ne autóval járjak munkába". Aztán másról sem tudnak beszélni, mint a benzin áráról. Őszintén: akkora stressz került le rólam az autó hátrahagyásával, hogy teljesen kivirágoztam: könyveket olvasok, olaszul tanulok, megcsináltam iphone-ra is a térképes applikációmat, készítem a következőt, csökken a pocakom magától és pénteki napokon is vannak még ötleteim a tanórákra.

Szerda este szép sorjában összeszereltem a sokmindent, amit rendeltem, és 10 óra körül próbakörre vittem a bicajt. 2-3 finomhangolás után nyugovóra tértem, bár szőnyeg alá söpörtem egy alapvető problémát: nem tudtam hátrafelé tekerni a láncot. Mindegy, úgyis előre akarok haladni. Másnap reggel ahogy elhagytam a falutáblát a lánckeréksor megszorult, és nem engedett tekerni egyáltalán. Hazatoltam a bicajt, átöltöztem normálba és kimentem a buszmegállóba.

Öt perccel korábban érkeztem, és a busz is ennyit késett, úgyhogy összesen 10 percet álltam egy helyben mínusz 12 fokban. Eleve 10 perc kigyalogolni a házamtól a buszmegállóba, szóval az úgy már összesen 20 perc különösebb mozgás nélkül a fagyban. A buszon sem volt trópusi hőség, és beérve a városba még elmentem reggelit venni, meg onnan az iskoláig, talán 10-15 perc gyaloglás ott is várt rám. Csontig fagyva értem be. Ahol 18 fok volt a rendeletnek megfelelően. Tanulságos volt, aminek annyi a lényege, hogy mindenféle keménykedést-legénykedést félretéve a biciklin nem fázok úgy és annyit, mint amennyit a buszozással fagyoskodtam. Szóval ezek mögött a "nem fagysz rá a biciklire?" mögött egy segélykiáltás van önmagukra vonatkozóan.

Csütörtök este aztán újult ötletekkel vettem szemügyre a lánckeréksor problémáját. Négy órán át bütyköltem a bicikli hátulját, mire a megoldásig eljutottam. Ebből két óra a sötétben tapogatózás volt, aminek köszönhetően persze rengeteg új dolgot tanultam a kerékagyakról, tengelyekről, sarukról, az egész fizikájáról meg ilyesmik. Mármint ezt nagyjából úgy kell elképzelni, hogy a biciklim az előszobában van, körülötte a szerszámaim, én pedig a szobában gubbasztok youtube videók és bicikli szerelő blogok fölött a számítógépnél. Bizonytalanságom oka az volt, hogy a 80-as évekből továbbléptem, és ezúttal kazettás lánckeréksort vettem a menetes helyett (januárban is még meneteset vettem). Már szerda este eljutottam oda logikai úton, hogy nem azzal lesz a baj, ahogyan összeraktam a hajtást, hanem azzal lesz a baj, amivel eddig még nem foglalkoztam. Másként szólva nem a kazettás technológia fogott ki rajtam, hanem valami más.

De mondom, arra legalább jó volt, hogy a potenciális hiba után kutatva a kétségbeesésig hajszoltam magam a lánckeréksorok feneketlen üregébe. Kicsit meg is csömörlöttem a folyton változó világtól: az ember 10 évig nem bolygatja meg komolyabban a többé-kevésbé kielégítően működő kerékpárját, és olyan fundamentális trendváltásokról marad le, hogy beleőszül. Egyébként ez a kazettás technológia egy szükséges előrelépés volt, nagyon tetszik.

A biciklimről és az én igénytelenségemről két dolgot tudni kell: 5 éves korom óta magam javítottam a biciklim defektjeit, huszonéves korom óta már nagyjából mindent, de csak tegnap tudtam meg, hogy a jobb és bal pedált a beszerelés előtt hogyan lehet megkülönböztetni (Úristen, bele van ütve a tengelyébe egy R és egy L betű!). A másik dolog pedig, hogy szó szerint egy igénytelen barbár vagyok, mert lusta vagyok megérteni és kiigazodni a szabványok világán. Mentségképpen tegyük hozzá, hogy kisvárosban nőttem fel, ezért Pesten is a legközelebbi biciklisbolt éppen elég jó volt nekem, tehát valahogy az nem vált a véremmé, ami a webshopok korszakában annyira természetes, hogy ha van egy sarutávolságom, akkor ahhoz keresek egy kereket, meg ilyesmi. Hanem bemegyek a boltba, veszek egy kereket csak úgy, és beleoktrojálom a vázba. Ha utána gurul a bicikli, akkor megveregetem a vállam, és foglalkozok fontosabb dolgokkal.

Így jutottam el a biciklimmel egy olyan MadMax állapotba, hogy tényleg mindenféle alkatrészből áll: többféle kerékpártípus és évtized technikája megtalálható rajta, mintha a bekövetkezett apokalipszis miatt kénytelen lennék abból megoldani a problémáimat, amit a civilizáció maga után szemétként hátrahagyott. Nem is igen ecsetelném. Tegnap hazaúton még idejében, bent a városban kifordult a pedálom a helyéről, és még zárás előtt a bicikliboltost is elcsíptem. Tudtam, hogy tönkre tettem a hajtókaron a menetet, ezért a teljes hajtókart cserélni kell (végre ugyanolyan a hajtókar mindkét oldalon...) A szerelő megkérdezte, hogy miért nincs első váltó a biciklimen. Én próbáltam visszaemlékezni, hogy 12 évvel ezelőtt miért szereltem le, aztán valahogy eszembe jutott, hogy ehhez a hajtókarhoz-lánckerékhez a biciklin lévő eredeti láncterelő túl rövid karon mozgott, úgyhogy egyszerűen leszedtem, mert elöl úgysem szoktam váltani. A fickó inkább nem kérdezett több dolgot, beárazott. Például megkönnyebbült, hogy akkor az ilyen "nem egészen erre a biciklire van hajtókarom" mondatokkal nem kell fáradoznia. "Ez az ember puszta kézzel vált." - gondolhatta magában. Mindegy, nem magyarázkodtam, ez vagyok. Mellesleg üdítő volt az ősz hajú mester higgadt kezét figyelni, ahogy 5 perc alatt lecserélte a hajtókarokat. Nekem ez annak idején fél napos agresszív kalapálásba telt.

Munkadíjat nem kért. Nem tudom megfogalmazni, de nem a pénz miatt esett jól. Pedig egy bicikliszerelő szemével nézve mekkora kretén vagyok már, hogy 37 évesen fordítva szerelem be a pedálokat, és fel sem tűnik, hogy ezzel új menetet vágok. Valahol tiszteletet parancsolt talán, hogy különösebb fáradtság nélkül vágok menetet a vasba, csak úgy belecsavarok valamit fütyörészve... Talán az esett jól, hogy nem baszogatott, de még az inasa sem.

A beszoruló hátsó lánckeréksor rejtélyét erre a napra nyilván már megoldottam, máskülönben be sem jutottam volna a városba. A probléma nagyon primitív volt: a váz kialakítása nem ilyen típusú váltót támogat. Ezt tudtam, mert én fúrtam rá annak idején lukat, hogy ezt az "újabb" váltótípust rá tudjam szerelni. A menetes lánckeréksorból 5-öset használtam, így a váltót rögzítő csavar feje nem volt útban. A kazettás lánckeréksor viszont 8-as (ha 5-öset akartam volna, kellett volna vennem hézagoló gyűrűt, de a szót most hallottam először, úgyhogy féltem tőle) (egyébként 2 lánckerék elég lenne nekem: egy könnyű fokozat az induláshoz/szembeszélhez, egy meg a normál tempóhoz). A váltót rögzítő csavar feje finoman súrolta a lánckeréksort. Lámpafénynél szereltem, úgyhogy mikor szerdán ellenőrzésképpen egy pillantást oda vetettem, hogy nem ér-e hozzá, akkor nem is vettem észre. Egy alátét meg is oldotta a gondot. (2x4 óra debugging után)

Így kerültem buszra, majd újra biciklire, és így tudtam meg hogy a gyalogosok jobban fáznak, valamint hogy a pedálba bele van marva, hogy jobb-e vagy bal.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.