Elkészültem a földrajzos tanulós appal, és ez a helyzet felér egy jobbágyfelszabadítással minden értelemben. A tesztelőim jelentették azokat a hibákat, amiket én is észleltem, de egy ideje nem tudtam reprodukálni, így az öröm csakúgy, mint a jobbágyfelszabadításban, nem teljes.

Másfelől március eleje óta ezzel teltek a hétköznapjaim. Amikor nem ezzel teltek: Montenegro és a dombóvári ásatás idején, akkor a gondolataim azzal voltak terhesek, hogy túl sok időt veszítek. A tét nagy: alapvető bevételi forrásom az appjaim révén az érettségitől való rettegés, mert az appjaim csakúgy mint a felkészítő könyvek, áldozati értékkel bírnak a szerencse oltárán. A diákok egy része szívesen áldoz pénzt valamire, ami a sikert ígéri. De emiatt az appom iránt az érdeklődés a tanévkezdéskor, az újévi fogadalmak óráiban és érettségi előtt egy héttel nagy igazán. Tehát nincs sok dobásom, ha ezeket a dátumokat elszalasztom amiatt, hogy nincs kész az app, akkor egy teljes évet kell várnom a bevételekre. Most a kevésbé fontos / ismeretlen jelentőségű appommal (új) végeztem, de a régieket is fel szeretném januárig újítani.

Aztán az életem sem unalmas mederben folyt: rám talált a kölcsönös szerelem boldogsága, ami viszont némi távolsággal keveredett, úgyhogy a folyamatos hétvégi utazgatások/látogatások tovább odázták a befejezést. Ráadásul a tanári pályám végét is elhozta: még nem mondtam fel, de úgyis muszáj lesz a gyermekvédelmi törvényre és a reálbér-csökkenésemre, valamint a szakmai kifogásaimra való tekintettel.

De elkészült!

Egy app, amire nem tudom, mennyire lehetek büszke. Nem ez az első dolog az életemben, amit összehozok, de kérdéses létjogosultsággal. Személyes szinten nagy siker, de a piac mondja ki az istenítéletet mindig. A piacnak nincs meg a narratíva, a piac csak összehasonlít a pillanatban. Nincs megértő hümmögés a hibák vagy hiányosságok felett. Ezzel nincs is bajom, csak tény, hogy emiatt nehezebb az app fejlesztés, mint 10-12 évvel ezelőtt. Eddig az ítélet mindig az volt, hogy próbáljam jobban, alaposabban. Most is azt érzem, hogy ez nem lesz elég: van benne minden, ami jónak számít, de ma már egy ember nagyon ritkán tud olyat összehozni egymaga, amire ráharap a tömeg. 

Egész egyszerűen azért gondolom ezt, mert én is számos kompromisszumot kötöttem magammal és a korlátaimmal meg az idővel. A fejlesztés kezdetén programozási korlátok nélkül megterveztem ezt a játszva tanulós appot. Aztán összeállítottam a tartalmát: leírásokat, térképeket, koordinátákat. Aztán jött a struktúra, aztán a funkciók. 

Erőfeszítések

Első és legfontosabb funkció az alkalmazáson belüli vásárlás volt. Az emberek látni akarják, mit vesznek meg, így egy korrekt kompromisszum, hogy félig odaadom az appot, de teljesen csak akkor, ha fizetnek. Egy könyvet is kifizetnek, egy hamburgert is kifizetnek, de az ingyenes appok tengerében még így is szembeszéllel kell számolni. Pont a magasztos dolgok (pl. tanulás) kerülnek pénzbe? Filozófiám szerint igen, a haszontalan dolgokért miért adnánk ki pénzt, de ez a filozófia elismerem hogy a különleges gondolatok csoportjába tartozik. Mindenestre a célegyenesben éreztem magam, mikor először sikerült a play store-ral összekapcsolnom az appot. Ez igényelte azt is, hogy legyen felhő alapú felhasználói fiók, az is új terep volt nekem.

Aztán szerettem volna ezt kibővíteni, és az offline használat lehetőségét meghagyni, ez felvetett néhány szinkronizálási problémát.

Legjobban a párbaj fejlesztését vártam, kicsit geoguessr-t idéző logikával. Sokkoló volt rádöbbenni, hogy amit már annyira megszokhattunk és csak egy-egy kattintásból áll, ahhoz a háttérben mennyi kérdést kell tisztázni.

A párbajhoz barátok is kellenek, őket ki kell tudni keresni, bejelölni, megvárni a visszaigazolást, és utána értesítést tudni küldeni neki. Ez utóbbi olyan fejtörő volt, amit 3 hétbe telt megoldani (munkaórában számítva lényegesen kevesebb), mert éppen protokoll-váltás zajlik a témában, és még csak a dokumentációt tudtam segítségül hívni. Ez azért nehéz, mert bölcsészként a megértés gátja nem a szellemi korlátom, hanem a fogalmi korlátaim. Az eltérő logikám. De kitartó tanulmányozással sikerült meglépnem az iparág nyelvezetét.

Aztán kihívások, XP-k, rangsorok, amik a gamifikációhoz kellenek, végül idegesítő reklámok, amik az embert arra terelik, hogy megfizessék a fejlesztés idejét és a tartalom szakértelmét. 

Fától az erdőt

Mindezek elsősorban technikailag izzasztottak meg, de úgy nagyon. Emiatt bőven örültem, hogy egyáltalán működtek a betervezett funkciók. De erre írtam fentebb azt, hogy egy ember ritkán tud jót készíteni: miután kínkeservvel kijutottam a túloldalra, már kevés kreatív energiám maradt az élvezetes dolgok kialakítására. Ha futok és éneklek egyszerre, abból egy lihegés lesz végső soron, nem pedig egy csoda.

A fejlesztés okozta korlátok miatt a végén már nem látom rendesen, hogy mi a cél. A Steve Jobs filmben van egy jelenet, mikor az operációs rendszer fejlesztőit lecseszi, amiért nem lehet személyre szabni a betűtípust. Programozói szemmel: a felhasználók 5-10%-a akarná személyre szabni. Produceri szemmel: a maradék 90-95%-nak is számít, hogy ha akarná, személyre szabhatná. De elég nehéz a fejlesztés után saját magadnak mondani, hogy ez így szar, és a “gyökér” felhasználók nem fogják érteni, úgyhogy mars vissza a pokolba még újabb napokra!

A reklámokat szerettem volna én animálni, nem pedig valami kommersz Canvás szart összedobni. Az app kinézetét szerettem volna menőre készíteni, de sokszor csak a durva ocsmányságokat sikáltam el, mert a struktúrához fáradt voltam hozzányúlni. És a játékmenetet sem ilyennek akartam az elején.

Az emberek

Másik érdekesség, hogy az emberekről alkotott képem is változott. Ez a blogbejegyzés talán manifesztuma a félelmeimnek, de akárhogy is: hiába készítek tanulós appot, ha a mostani középiskolás generációnak leginkább a cipőfűzőre, gyurmára és zsírkrétára lenne szüksége. A kihívások és nehézségek elkerülhetetlenek a tanulás folyamatában, a gamifikáció alapvető hazugsága ebből fakad: valójában nem lehet egy szintnél élvezetesebbé tenni a tanulást. Menet közben kiderül, hogy végső soron a felhasználó akar, vagy csak szeretne többet tudni.

Vagy kiderül, hogy a logikai képességei óvodás szinten állnak. A fürtökben potyogó aranypénzek és hevesen nyomogatott kijelző hatására pirosba forduló behemót legyőzése talán az a komplexitás, amit egy mai középiskolástól remélhetünk. Ráadásul a behemótot néhány reklám kibekkelésével ingyen püfölhetik, és utána villog és potyog minden, szóval ha az én appomban csak simán oda van írva, hogy “nyertél”, az kábé olyan kevés, mintha egy alkoholistának mazsolával próbálnám felkelteni az érdeklődését. 

Fel is tettem magamnak a kérdést, nem akarnék-e inkább még 9 hónapot szánni arra, hogy a funkcióim látványosabbak legyenek, de a válasz az, hogy ennyire futja belőlem, és ez is már a 3. nekifutás. Az 1. nekifutás után úgy éreztem, hogy nekem ennyi amit tudok, és másfél évig rá sem néztem az appjaimra.

Friss szemmel

Újévi fogadalmam volt, hogy a félbehagyott dolgaim közül kiválasztom az app fejlesztést, és rágyúrok, komolyan veszem és kipréselem magamból azt a plusszt, ami az appot organikusan , praktikus okokból használt appok közé juttatja.

Erre a fogadalmamra minden nap emlékeztetett egy cetli az ajtómon. Rengetegszer elolvastam, de nem emlékszem rá: valami olyasmi, ami azt a szemléletet erősíti, amit a “látomásomkor” láttam. Szerintem sokan esünk abba a helyzetbe, hogy elindulunk egy forradalminak szánt úton, aztán a szüleink ösvényén találjuk magunkat. Kétségbe ejtő, és nem vagyok biztos benne, hogy az ajtómra ragasztott motivációs cetli elég-e ahhoz, hogy emlékeztessen arra, hogy melyik utat akartam járni eredetileg. Mert itt tényleg nem arról van szó, hogy “elfelejtjük” vagy “belefásulunk”, hanem hogy az alsó-középosztálybeli pozíciónk egy üvegplafonnal csap arcon minket a siker előtt jóval. Az üvegplafon nem más, mint a mókuskerék: többször éreztem már azt, hogy ha kapnék 2-3 hónapot főállásban, a projektemet át tudnám lendíteni az átlag alatt kivitelezett, de ígéretes stádiumból a “megüti az ingerküszöböt” szintbe. De ezek a sufni projektek szabályszerűsége. Remény mindig van, a tehetség és a szerencse összetalálkozhatnak, csak nem törvényszerűleg.

Tehát kell a friss szem, ami kimondja, hogy ez vagy az hiányzik még. A sufniból ez nem látszik, a sufniból az önsajnálat azt mondatja velünk, hogy innen csak ekkorát lehet ugrani, pedig csak elfáradunk, és feladjuk. Ha van egy friss szem, a szint ameddig eljutottunk, az lesz az új start mezőnk, és onnan ugorjuk a következőt.

Még több szorongás

A világom tényleg szétesett menet közben, eléggé elbizonytalanít, hogy a tanítás önállósága után alkalmas lennék-e még egyszer alkalmazottá válni, vagy hogy a párkapcsolatom le vagy felránt végül? A két kérdés gyökere ugyanaz a kimerültség: ennyi hónap “teljes munkaidős mellékállás” után nagy öröm letenni a billentyűzetet, és útjára engedni az appot, de igazából sorban áll ennek az iOS verziója, meg a másik két appom. Jó lenne velük eltalálni az igényeket.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.