Nemrég úgy alakult, hogy minden feltétel teljesült egy Európa-túrához. Úgyhogy megkérdeztem Robit, velem tartana-e, mely kérdésre ő igennel felelt, és eképpen most tapasztaltabb lettem. Tippjeim súlyozásaképpen egyetlen élménybeszámolót ideszúrok: a térképet, ami az utunkat jelöli.

Akkor jöjjön egy poszt a 2000-es évek stílusában képekkel, meg minden.

Idén újabb szezonnak örülhetünk, remélem Fazekas miniszter úr majd kitüntet a magyar gyümölcs jó hírének kialakításáért. Ezúttal Stájerországba is betettük a lábunkat, és a kezdeti hűvös fogadtatás után egyre növekvő érdeklődés övezi a magyar föld gyümölcseit. Mivel a blogon nem írtam semmit arról, hogy a tanári asztaltól hogyan jutottam el ide, most sem fogok írni. A lényeg az, hogy a stájerek igen büszkék, hogy ők Ausztria zöld szíve, és a pannon klímájuknak köszönhetően náluk teremnek a legjobb gyümölcsök. Ezt olyannyira komolyan veszik, hogy a pannon klímáról azt gondolják, hogy az csak náluk van, Pannóniában nincs. És ezúton kérek elnézést minden stájertől, akire nem illik a leírás, mert természetesen a sztereotípiákban nem hiszek, egy bizonyos mennyiségű balfasz megismerése után az emberben kialakul a nézet, hogy az állampolgárság csak egy bürokratikus különbség. Vannak persze sajátosságok, például ha valaki igazán be akar olvadni in Steiermark, akkor a következő készletre lesz szüksége:

Hála Istennek a Stájerok igazán szeretnek pálinkát főzni, de egyéb gyümölccsel kapcsolatos dolgokban is jeleskednek, például lekvár főzésben (a vevők mintát hoznak a lekvárjukból) és szörp főzésben is. Több stájernek is eszébe jutott a brit cider nyomulása révén, hogy ha Stájerország ennyire fantasztikus gyümölcsöket ad a világnak, akkor itt sokkal jobb almabor készülne, mint Angliában. Pont ugyanezt gondoltam én is Kőszeg lejtőiről, meg úgy általában a magyar almáskertekről, de mint kiderült, még Ukrajnában is ezt gondolják az ukrán almáról. Legfőbb ideje volt némi kitekintést tennem, bár nem győzöm hangsúlyozni a förtelmes első csókomat az almaborral: nem ízlett. Akkor ott Bretagne-ban azt mondtam (ott ittam először), hogy sajnálom a brötonokat, hogy azon a szar éghajlatukon ilyen hitvány alkoholra kell fanyalodniuk. Mondanom sem kell, az én almaborom sem valami faintos portéka. Az almabor ilyen: fanyar, savas, vizes. Gusztus kérdése. De elmondom, hogy Kőszegen, mikor a város a legjobb formáját hozza, és locsog az eső napokon át a tíz fokos hőségben, az ember pedig gombát keres a sokat megélt erdőben (avarok, Szálasi, vasfüggöny), akkor egy ilyen alkohol igen jól tud esni.

A saját próbálkozásaim felemás sikert hoztak, de a dögöljön meg a szomszéd tehene is elv alapján igencsak örülök, hogy a nagy Stájer Almabor, ami 6 euróba került, még az enyéimnél is nyomorúságosabb. A hitelesség kedvéért gyönyörű fotót is készítettem a kóstolásról:

Nagy erénye a Steiermostnak, hogy piros-fehér-zöld a címkéje, 2-0, nemdebár?

De teljesen lefagytam, mikor belekóstoltam. A színe rendben volt, illata talán volt, de olyan brutál mennyiségű gyümölcsbuké megy át az orromon munka közben, hogy nap végén már a saját lábam szagát sem ismerem fel. Az íze jól ismert a gimnáziumi évekből: Kiskunság legasztalibb fehérborait szégyeníti meg. Ami azért kínos, mert ez nem bor, hanem almabor. Kiskunkágra nézve is dehonesztáló, hogy termése könnyen összetéveszthető egy stájer almaborral, de vissza irányban is botrányos. Később, mikor az ember már berúgott a 6%-os apfelmosttól, érezhető némi alma-karakter, de esküszöm szőlőbor íze van alapvetően.

A dolog okán persze nem kell sokat töprengeni: a családi almaborászat valószínűleg a streil lére törekedett, és jó alaposan átszűrte a mustot vagy a kész almabort. Száz százalék, hogy fehérbor élesztőgombákat tettek a portékába közönséges légköri élesztőgombák helyett, és így lett az, hogy az eredetileg semmi ízűvé szűrt lé végül rizling ízű lett.

Apró öröm, hogy az Alexanderkörtével édesített Starking almaborom, amit csak 8 hónap után mertem megkóstolni, nagyon finom lett.

De visszatérve a családi vállalkozásra, honlapjuk csupa jópofa dolgot tartalmaz, nekem az osztrák naiv önirónia csúcsát képezi, hogy van egy olyan menüpontjuk, ami így fordítható: "élvezetek a pincében". Zseniális.

Teljes államosítás jön az oktatásban, új tanterv a kormány bábszervezetének javaslatai alapján, a tanárképzésben csak a finanszírozást változtatják meg, a megmaradt önkormányzati iskolákat is államosítják, mert azok nem működnek együtt a KLIK-kel, az egész napos iskola népszerűtlensége miatt abból kifarolnak, a tankönyvbiznisz marad a haveroknál, a KLIK pedig még nagyobb lesz. Index, MNO, Magyar Idők

Teljesen világos, hogy mi adta a lendületet. A hermanos nyílt levél nyomán kibontakozó ellenállás lefutott. Kifulladt. Rémesen bosszantó, hogy diplomás embereken fogott ki a kormány, na nem a sztrájkolókra gondolok, hanem akik nem mertek végül sztrájkolni. És ők a többség. A hermanos ellenállás szakmai volt, sikerült a társadalmat is mögé állítani, de a kormánynak meg az sikerült, hogy végül a pedagugósok többsége inkább mégse csináljon "semmi balhét".

Ennyit tud a kormány. Normális oktatási rendszert nem, de orrbavágni egy szakmát minden további nélkül.

Még télen gondolkoztam sokat: végülis mi lenne, ha a Fidesz egész egyszerűen csak megvalósítaná a tanár-követeléseket? A mozgalom mögött egy párt sem integetett, tulajdonképpen a kormánypárt nem adott volna előnyt vele semelyik riválisnak, a követelések pedig szakmai tapasztalatból merítkeztek, tehát igazi terep-tanulmány volt. Megvalósításuk mindössze egy jobb oktatást eredményezett volna. Win-win.

Egyetlen hátulütő merült volna fel: ez meghátrálás.

Az állampolgár szemszögéből persze ez együttműködés: a megválasztott kormány eleget tesz a megválasztóik kérésének. Ha ez egy kormánynak nehezére esik, akkor sem természetes, hogy nem működik együtt a lakossággal. Túlságosan költséges arra építeni egy kormányzatot, hogy a propagandával majd áthangolják a választók akaratát. Egy oktatási rendszer eredményessége viszont túlságosan relatív és atomizált: az egyik diák sikeres, a másik nem, ki tudná objektívan megállapítani, hogy egy jobb országban mindkettő elérhetné a céljait? Senki. Így aztán annak bemesélése, hogy az oktatás rendben van, mégsem olyan költséges.

De miért ebbe az irányba gondolkoznak?

Tehát a kormány arra törekszik, hogy a (szakmai szemmel) nyilvánvaló baklövése mellett továbbra is kitartson, sőt az új hír az, hogy még jobban ráerősít. A dologban semmi meglepő nincs: ezt hívják rossz kormányzatnak. Nem várhatjuk el egy rossz kormányzattól, hogy időnként belátó és együttműködő legyen, hiszen a rossz kormányzat attól rossz, hogy magát tekinti a hatalom forrásának. A kormány azonban a hatalmát (remélem megérem, hogy egyszer ezt csak szolgálatnak fogják nevezni) különböző szervezeteken keresztül gyakorolja. Egyik ilyen területe az oktatás. Az oktatás a kormány karja. A kormány pedig rosszban van az oktatással. Ezért bünteti, és bekeményít nekik. Mindent még rosszabbul csinál innentől abból, amit kifogásolt az oktatási szcéna.

Legyünk őszinték: a pedagógus sztrájk egy öngól lett a tanárok részéről. Nem vettek benne részt elegen, ezért a leggyámoltalanabb kormány is úgy érezné innentől fogva, hogy bármit megtehet. A KLIK egy olyan tőrőlmetszett baromság volt, hogy ha ettől nem gurult el a pedagógus társadalom gyógyszere, nem tudom elképzelni, mitől fog. Tényleg nem tudom. És a kormány se tudja. Úgyhogy bátran rúg még egyet az oktatáson. Már csak úgy a végén, a földön fekvő ellenállókon, hogy éreztesse: ő nyert.

Nyilván nem lesz újabb ellégedetlenség, aki eddig ellenállt, a sztrájk kivette minden erejét, a kudarc pedig elvette minden kedvét. Aki pedig nem mert ellenállni, most már élheti a nyugodt kis életét tovább. Az oktatás pedig még szomorúbb helyzetben lesz, mint volt.

Nem pusztán a rossz tervek miatt. Hanem mert a sztrájk nem a valóságot mutatta. Az iskolákban a tehetségtelen nyaloncokon kívül mindenki problémásnak látja a helyzetet. És továbbra is nehézségi erőként ülnek a rendszerben. És hiába vinné rossz irányba az oktatást a kormány, még a rossz irányba se fog tudni menni, mert az ellenkező többség ugyanúgy ott van. Ugyanúgy megpróbálják a tantermekben a normális oktatást megvalósítani, és a 21. századi fejlődés helyett nem lesz más, mint széllel szemben egy helyben toporgás.

A földrajz kivezetése a szakközepekből nyilvánvalóan felháborít, mint földrajztanárt, de tulajdonképpen tökmindegy. Van olyan nagybecsű ismerősöm, aki a kilencvenes években végzett szakközepet, és nem volt földrajza. Segg hülye a földrajzhoz, de sokkal komplexebben képes értelmezni a világot, mint az átlag, így megállípítható, hogy az ő esetében a földrajz hiánya nem túl tragikus tényező. A testvéreim viszont tanultak földrajzot, és nem emlékeznek semmire, több millió honfitársukhoz hasonlóan, mert ez így megy.

Másik élményem a témával kapcsolatban maga a tanítás egy szakosodott gimnáziumban: tök fölösleges. A kilencedikeseknél élből mindegy, mert csak vasököllel lehetett rávenni őket a munkára, a tizedikeseknél pedig csak részben működött az élményközpontú tanítás. A komplex látásmódot célzó óravezetés általában túl intellektuális volt a kis csíráknak, a könnyen felfogható óravezetés viszont számukra is, számomra is unalmas volt.

A kérdés persze nem az, hogy érdekli-e a diákokat a földrajz, hanem hogy miért kell.

A Magyar Földrajzi Társaság elég elrugaszkodottan kelt a tantárgy védelmére, legalábbis én biztosan nem hoztam volna fel érvként, hogy azért maradjon meg a földrajz, hogy megmaradjon a földrajztanárok munkahelye. Ez persze csak az egyik indokuk volt, a másik (hogy tök jó tantárgy) rendben volt.

Relativizáljuk kicsit

Nem a teljes középfokú oktatásból vezetik ki a földrajzot, hanem csak a szakközepekből. Ráadásul épp azért volt tanár sztrájk, hogy csökkentsék a diákok terheit egyebek közt. Meg hogy legyen 21. századi a tantervi követelmény. És az a néhány száz tanár, akit érint a változtatás, biztosan talál új munkahelyet.

Nincs, aki megvédhetné

A földrajztanárokért való aggódás csak még jobban rávilágít arra a problémára, hogy a földrajz nem érték a munka világában, nem fognak más állást találni a földrajztanárok. Jómagam is fantasztikus hamburgereket sütök külföldön, amikor nem tanítok földrajzot belföldön. Persze ha jobban beszélnék nyelveket, taníthatnék földrajzot más országban, vagy valami nemzetközi szervezetnél rághatnám a gittet, de így legfeljebb a NAV élére küzdhetem fel magam.

A lényeg mégsem ez, hanem az, hogy mi a fenéért tanuljon bárki is földrajzot, ha a földrajz hiányában is teljes életet élhet, és ha földrajzot tanulva sem fog emlékezni semmire?

Szar az egész, nem csak a földrajz

Az oktatás előtt álló kihívás már az egyetemi éveim alatt is látszott: több tanárunk is foglalkozott a témával, hogy az új generációban megemelkedett ingerküszöb és az adrenalinfüggőség milyen stratégiát kíván a pedagógusoktól. De ez csak egy szelete annak, amit a pedagógus szakértők tudnak évek óta. Az is igazolt elmélet, és ebben nekem is volt tapasztalatom, hogy a tömbösített oktatás az alacsony óraszámú tantárgyaknál fényévekkel hatékonyabb, mint a hagyományos órarendi tanmenet. A Waldorfban például 2 hét alatt napi 120 percben a NAT-os tananyag felét vettük át, és egy év múlva ugyanott tudtuk folytatni, ahol abbahagytuk. Nyilván nem írt mindenki 50% feletti ismétlő tesztet, de a legrosszabb is 30% körül volt. A plusszmínuszok, amiket az állami iskolában óráról órára irattam, rendre azt az eredményt hozták, hogy a diákjaim a két tanóra között eltelt három napban azt is elfelejtették, melyik témakörnél járunk. Ha felkészültek egy dolgozatra, és garantáltan nem puskázott a többség, a dolgozat után már csak a legértelmesebb tanulók emlékeztek valamire. A jelenség annál sokkal komolyabb, mint hogy elintézzük annyival, hogy nyomorultak a diákok, vagy szánalmas az én teljesítményem.

Az oktatásban nem lehet ott megállni, hogy van-e értelme földrajzot tanulni. A kérdés sokkal inkább az, hogy van-e értelme egyáltalán az iskolákat fenntartani? Mert az iskola mostani formájában néhány dologot tud csak nyújtani a tömegeknek (és nyilván számos dolgot a rendszer-kompatibilis jógyerekeknek):

1. megtanítja a vakarcsokat írni-olvasni. Szépen írni később elfelejtenek a szüleiktől és a társadalomtól összeszedett szorongások hatására. Olvasni makogva bár, de mindenki tud.

2. megtanítja a jövő reménységeit az arab számok felismerésére. Ismerik a négy alapvető műveleti jelet, és az entert, amit a számológépen végül meg kell nyomni.

3. visszatartja a munkára alkalmatlan felnövekvő generációt a munkaerőpiactól néhány évig.

4. a munkára alkalmas fiatalokat megtanítja németül vagy angolul, akik a vonzó magyar munkaerőpiac láttán külföldön tanulnak tovább.

Tehát mikor a kormány kivezeti a földrajzot a szakközépiskolai képzésből, lényegében úgy csinál, mintha csinálna valamit, miközben igazából csak mobbingolja a világ legjobb tantárgyát. Persze mikor máskor dobnák be az ötletet, mint a felsőoktatási jelentkezések után (a fidesz már csak ilyen figyelmes és előzékeny), és mikor máskor vezetnék be, mint szeptembertől azonnal. Nem mintha ez lenne a legnagyobb probléma az egésszel.

Hozzá kell nyúlni a földrajzhoz

Ahogyan a többi tantárgyhoz, úgy a földrajzhoz is hozzá kell nyúlni. Nem meglepő módon évtizedekre vagyunk attól, hogy minőségi átalakítást tervezzenek. Nincsenek kísérleti iskolák, az alternatív iskolákat üldözik, a tankönyvpiac is egyszereplős lett. A földrajz baszogatása kiválóan illik ebbe a fogalmatlan és dilettáns kapkodásba, amit 2010 óta kísérhetünk figyelemmel egyre komorabb arccal.

Nyilván az, hogy hol van vasérc, ebben a formában totál értelmetlen dolog. Az, hogy az európai iparnak miért kell felkötnie a gatyáját, és az európai országoknak miért kell az uniót életben tartaniuk, más megvilágításba helyezi, hogy hol a francban van az a vasérc. Persze ehhez jobb lenne, ha nem 14 éves gyerekekkel kéne erről beszélni, hanem 17-18 éves fiatalokkal. Akik történelemből tanultak az unióról, nem pedig a jobbik szórólapjaiból.

Mikor az elhízás és úgy általában az egészségtelen táplálkozás ekkora probléma Magyarországon (is), talán van létjogosultsága arról tanulni, mit jelent az intenzív mezőgazdaság, mit jelent a profitmaximalizált élelmiszeripar, és hogy ezek termékeihez képest mi számít tápláléknak. Vagy hogy mire számítsunk a februári paradicsomtól és az equadori friss banántól.

A paksi bővítésről gondolom nem illik beszélni egy iskolában, de Magyarország áramellátása több alternatíva közül választhat, legalábbis a földrajz tananyag szerint. Az, hogy nálunk milyen lehetőségei vannak a megújuló energiaforrásoknak, fontos információ lehet egy majdni választópolgárnak. Akkor is, ha az atomerőmű szerintem is jó találmány.

Mekkora Magyarországon mostanában a téli középhőmérséklet, mekkora a hőingás nyáron, milyen mostanában a csapadékeloszlás? Hogy ez a hülye időjárás miként állítja kihívás elé a magyar mezőgazdaságot, a költségvetést, és hogy ez milyen kapcsolatban áll a globális felmelegedéssel?

És mi köze a környezeti problémáknak a fogyasztói társadalomhoz, amiben élünk?

Ezek mind olyan dolgok, amik bent vannak a földrajz tananyagban (kis fantáziával...), és értelem szerűen hozzájárulnak ahhoz, hogy a felnövekvő generáció eggyel értelmesebb és tájékozottabb legyen, mint a miénk. Én ezért tartom baklövésnek a földrajz kiszórását, de biztosan ilyen szépeket lehetne írni a rajzról, a matekról meg a kémiáról is. Pont emiatt a legjobb megoldás talán az lenne, ha a bunkózás, kapkodás és csicskáztatás helyett szépen ölbe tenné a kezét ez a bagázs, és megvárná méltósággal, míg leszavazzuk őket a következő választásokon. Az oktatás felkészítését a 21. századra pedig majd elvégzi egy következő kormány.

Jópofa cikk olvasható az idexen! A kopaszemberes népszavazásos témáról ötletelnek a cikkírók, és egy ponton az autoriterségről gondolkoznak, nagyjából azzal a kicsengéssel, hogy végülis nem autoriter a rendszer, ha nagyon objektívan nézzük.

Sosem fogom elfelejteni a beszélgetésemet Misivel a BTK folyosóján, amikor abban nem értettünk egyet, hogy az iskolai történelemtanításnak a tanulságokkal kéne foglalkoznia. Misi amellett érvelt, hogy a történelem tananyag az általános műveltség része, és nem csorbíthatjuk az objektivitását azzal, hogy tanulságokat vonunk le belőle. Továbbra is szilárd véleményem, hogy a történelemtanulás egyetlen értelme a tanulságok levonása.

1. fejezet: Pricipátus

Miután több hosszú és egyre véresedő polgárháborúban a Római Köztársaság irányítását autoriter politikusok és hadverzérek igyekeztek maguknál tartani, megváltásként hatott Octavianus totális győzelme Antonius felett Actiumnál Kr.e. 31-ben. Sulla rémuralma, Catilina összeesküvése a szenátus ellen és Caesar egyeduralmi rendszere után senki sem hitte már, hogy valaha visszaáll a köztársaság békés időszaka. Octavianus mégis megadta ezt Rómának: visszaállította a szenátus nimbuszát, a törvények uralmát, a papság békéjét, és még sorolhatnánk. Apró különbség volt csupán, hogy a szenátusban név szerinti szavazás volt, és mindig ő szavazott elsőnek (hogy az utána jövők tisztában legyenek a széliránnyal). Az is apró különbség volt, hogy a papság élére is ő állt, és consulsága nem járt le kétévente. A köztársaság intézményrendszere érintetlen volt. Autoriter volt-e Octavianus? Vagy ismertebb nevén Augustus császár?

2. fejezet: Rákosi-korszak

Miután a második világháborúban Európa-szerte több millió civilt likvidáltak haláltáborokban, több millió katona halt értelmetlen halált a fasizmus és a nácizmus miatt, a központi hatlamak veresége egy új korszak kezdetét jelentette. Fasizmusról, autoriter közép-európai államfőkről, nemzeti radikalizmusról hallani sem akartak többet az emberek. Ezt a hangulatot igyekezte meglovagolni a szovjet bolsevizmus, persze sikertelenül. Mivel a kommunista pártok a választásokon rendre leszerepeltek Magyarországon, a felszabadító=megszálló szovjet csapatok vezetősége folyamatosan belepiszkált a kormányalakításokba, és rendre nagykoalíciós kormányok alakultak, amikben a legfontosabb minisztériumokat a kommunisták kapták. 1945-1949 között az összes olyan dolog, ami a kommunizmus jelképe lett később (üzemek államosítása, iskolák államosítása, bankok államosítása, kötelező TSZ-esítés, padlássöprés, internálás Recskre, a Hortobágyra és még messzebbre, stb.) szabályos parlamenti szavazásokon emelkedett törvényerőre. A parlamentben királyságot visszaállítani akaró régi arcok, polgári demokráciát akaró képviselők és természetesen kommunisták is voltak. 1948-ban, amikor egy jól irányzott törvénnyel a "Rákosi"-rendszert tulajdonképpen bebetonozták, nem szűnt meg a demokrácia. Ha jogilag közelítünk a dologhoz persze. Pusztán annyi történt, hogy az ellenzék kulcsembereit elvitte a fekete autó. A választójog szélesebb volt, mint Franciaországban, vagy Nagy Britanniában. És hiába keressük a történelemkönyvekben, sehol sem fogjuk találni Rákosi Mátyás örökös diktátorrá, főtitkárrá, vagy miniszterelnökké választását. Formailag teljesen demokratikus volt. 1945-48 között a Magyar Kommunista Párt főtitkára volt, ebbéli minőségében menedzselte riválisai félreállítását (a kisgazdák és a kommerek között egyaránt). Ebben az időben taktikai okokból egy másik kommunista párt is volt, a Magyar Dolgozók Pártja. 1948-53 között pedig ennek volt a főtitkára. 1953-56 között pedig a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének első titkára volt. Szóval ott volt a közelben, de nem találjuk ott az államfők sorában (ekkor az un. Elnöki Tanács elnöke volt az államfő), a kormányfők között is csak Dobi Istvánt (1948-1952) követi 1952-53 között, aztán erre a posztra sem tért már vissza. Mégis, mindezek ellenére, ki vonná kétségbe, hogy a Rákosi-korszak a magyar történelem legsötétebb diktatúrája volt?

3. fejezet: a brit gyarmatok függetlenedése ('60-as, '70-es évek)

Melyik brit ne lenne büszke, hogy valaha a Föld egynegyede fölött uralkodtak? És micsoda szomorúság lehetett, mikor a második világháborúba belerokkanva először Indiát (1947), majd a '60-as évektől az összes többi gyarmatát elvesztette. Or did she? -- Ki vádolná manapság Angliát azzal, hogy gyarmatbirodalmat tart fenn? A gyarmatok fenntartása igen költséges feladat volt, és mindig csak több katonát igényelt, ahogy a függetlenségi mozgalmak törtek előre. Az a sok adminisztráció, az a rengeteg kormányzó, azok tanácsadói, a tolmácsok hada mind-mind csak fejfájást és kiadást okozott őfelsége kincstárának. Ezért is merült fel felső körökben egy roppant praktikus elmélet. A gyarmatbirodalom célja és értelme a brit bevételszerzés, nem pedig a bevételvesztés. Bevételt a gyarmatokon működő brit cégek adójából remélhetett London, így lényegében nem kellett mást tenni, mint lefűrészelni a kiadásokat az egész bizniszről: Függetlenség és Szabadkereskedelem. Egy indiai gyapotültetvény brit tulajdonosa egy olyan Indiában bizniszelt tovább, ami tiszteletben tartotta a magántulajdont, hálából azért, hogy a függetlenséget különösebb vérfürdő nélkül elnyerték (nem hullott az ölükbe ettől még). Ahogyan Karl Marx igen találóan megfogalmazta: a tőkének nincs nemzetisége, csak érdeke. Teljesen mindegy, hogy India jogilag független állam-e, vagy Nagy Britannia része, amíg a brit gazdasági szereplők zavartalanul űzhetik tovább a gyarmati időszakban kialakított elképzeléseiket. Függetlenséget adtak a gyarmatoknak, de egyúttal szabadkereskedelmi megállapodásokat kötöttek velük, ami a vállalkozók szempontjából a kontinuitást jelentette. 

Tanulságok

A történelem e három fejezete a következő tanulságokkal szolgál:

1. Principátus: egy köztársaság keretrendszerében is működtethető diktatúra

2. Rákosi: demokráciában is lehet diktálni, ha kezünkben van egy erőszakszervezet (pl. ÁVO)

3. Britek: ha nem akarunk mindent kontrollálni, rajta tarthatjuk a kezünket mindenen.

Ezek persze túlzó állítások, hiszen a pontos állítások nem lennének mások, mint e három történet teljes hosszában történő elmesélése. Azonban ezek ismeretében nem sokat töprengünk azon, hogy 2016-ban az Orbán-kormány autoriter-e. Ezek ismeretében ugyanis azt mondjuk, tökmindegy hogy 2016-ban Orábn autoriter-e, az autoriterséget a pórul járt utókor ragasztja a múltbéli kormányzatokra utólag. Azt mondhatjuk, hogy a demokráciák sosem statikus dolgok, valakik mindig el akarnak venni belőle, és ez olyan arányban sikerül nekik, amilyen arányban a nép hagyja. Nincs ez másként Németországban, az Egyesült Államokban, Oroszországban és Észak-Koreában sem. Tiszta diktatúra nem létezik, ugyanígy tiszta demokrácia sem. Egy szoboravatásnál meghátrálásra kényszeríthetünk egy olyan kormányt, amelyik elhallgattat egy Origót. Egy netadó bevezetésénél legyőzhetjük a parlamenti kétharmadot, amelyik egyébként válogatás nélkül minden szart megszavazott, ami kormánypárti beterjesztés volt. Hogy demokrácia-e, vagy diktatúra az a rendszer, ahol gorillák akadályozzák egy népszavazási kezdeményezés beadását, teljesen midnegy. Mindegy minek nevezzük a rendszert, ha nem kérünk a módszereiből.

Csak az a kérdés, hogy most bégessünk vagy harapjunk?