Sosem voltam rest az első tapasztalat-morzsáim alapján magabiztos kijelentéseket tenni, és ezúttal sem teszek kivételt. Almaecetet nem úgy kell készíteni, ahogyan írják a neten.

A verem, amit almás pincévé alakítottam, kellemes illattal várt minden alkalommal, ahogy lementem. Irgalmatlanul sok muslicát kellett félresöpörnöm, hogy lássam, mi újság. Persze sosem volt semmi újság, az életet sokkal gyorsabban élem, mint egy élesztőgomba, úgyhogy általában minden úgy volt, ahogy előzőleg. Olvastam egy blogon, hogy Hamvas Béla szerint a mustot nem szabad piszkálni, a lényeg a folyamatban, hogy magától megy végbe, úgyhogy ehhez tartottam magam. Kétszer persze megkóstoltam, és nem tapasztaltam semmit.

Berendeztem a vermet almabor-pincének a szülői házban, de első körben még csak ecet lesz, az valamivel egyszerűbb. Legalábbis a tavalyi boromból végül ecet-bor keverék lett, úgyhogy idén biztosra megyek.

Mostanában össze-vissza nézek természetfilmeket a Youtube-on, és ma egy gyöngyszemre bukkantam. A videó alapvetően megnevettetett, de egy-két képen összevontam a szemöldököm, és végül a wikipedián kötöttem ki, ahol az ide vágó angol nyelvű oldalt azonnal le is fordítottam magyarra, de aztán ott elakadtam.

A felháborodott kommenteken sem, meg a cikkeken sem igazodok ki. Karcagon odaadták a pénzt Marcsinak másfél évtizeden át, de úgy tűnik, hogy a Questor botrányig aki ki akarta venni a pénzét, ki is adták neki. Különben már sok-sok évvel ezelőtt botrány lett volna, nem?

Hogy kerül ide a piramisjáték fogalma?

A kommentekben azon háborognak, hogy miért voltak ilyen vérhülyék a karcagiak, hogy majd biztosan Marcsi évi 20% hozamot valóban képes kisajtolni nekik.

Simán. Ez tény volt.

Ha Marcsi csak egyszerűen meghitelezett vele néhány fekete projektet, kicsivel a banki világ kamatai alatt, már biztosította is vele a 20%-os fialást. Arra akarok csak kilyukadni, hogy a sógoréknál (Ausztria) a Raiffeisen bank 7-8%-os hiteleket kínált mikor utoljára hitelt akartam felvenni, idehaza ugyanaz a bank 24%-osat. Egy amerikai vígjátékban poénnak szánták, ahogy a főhős magyarázta, jó üzletet csinált a 12%-os áruhitelével. (Nálunk 40%-re fordították, hogy üssön a mondat) Megtakarítási betétek 4% körül, szóval egyszerűen szólva a rossebnek sem tűnt korrekt befektetésnek a bankbetét, mert amit a bankok kínálnak, az röhej.

Röhej abból a szempontból, ahogyan egy kispolgár ül a lovon. Én még nem buktam 3-4 millió forintot, mert nem volt ennyim, és jó ha négy év múlva kikeveredek az adósságaimból. De ha lenne egy kis pénzem plusszba, akkor simán odaadnám Marcsinak, mint ahogyan simán otthagytam a devizapiacon is. Mert nem érzem jól magam a bőrömben, kevesellem az életszínvonalamat, és hiszek a mesékben, mert miben másban higgyek? Szóval ha bankbetétről van szó, én, a kispolgár azt látom, hogy a bankok tollasodnak, de nem akarnak nekem belőle adni, akkor sem, ha az én tőkémet forgatják. Kiszúrják a szememet, a kispolgár bennem így látja, és nem vitatkozok vele. A Marcsi, az rendes, mert az ha fialtatja a lét, rendesen hozzám vágja a hozamot. [De tényleg! Egészen múlt hétig. Addig igen. Másfél évtizeden át. Ez igazából egy lenyűgöző teljesítmény.]

A kispolgár gyorsan akar pénzt, mert nincs ideje, nyakán vannak a kiadások. Tudja, hogy a bankok átverik, szóval bármilyen kókler hitelesebbnek tűnik, mint egy bank a 4%-os hozamával. Üzleti körökben ez egy reális ajánlat, és ki lehet kuncogni, vagy bele lehet vágni. Kispolgári körökben viszont nem befektetésről van szó, nem megtérülésen és parkoltatáson töprengenek, hanem a felemelkedésen. Minekutána a bérolló olyan, amilyen, nehéz elvárni a kispolgároktól a protestáns etikát, ezek elköltik a pénzüket hó végére az utolsó fityingig, mert éppen annyit kapnak, amennyi elég. A felemelkedés ígérete nem a munkahelyi karrier, mert olyan is biztosan van, de nem épülnek itt amerikai álmok.

Néhány éve még panaszkodtak arról, most már fel sem tűnik, hogy a válság előtti munkamennyiséget próbálják fenntartani a cégek a csökkentett foglalkoztatottság mellett. Ilyen elmeállapotban bármilyen Marcsinak odaadom a pénzemet, és még zokon is veszem, ha papírokkal meg pecsétekkel húzza az időt. Adjál pénzt Marcsi, te XXI. századi Szűzanya, én dolgozok, nincs időm pénzt gyűjteni!

Ennyi az egész.

Erre én azt mondom, érdekes ötlet, biztosan az általános iskolában tervezik. De aztán elolvastam jobban a hírt, és ott állt benne világosan, hogy a középiskolát érintené az átalakítás elsősorban. A terv hangzatos: 21. század a XIX. helyett, életre nevelés, modulos rendszer, témacsoportok, csodálatos.

Megemlítették a hírek, hogy a finn tanárok nem mindegyike örül, és meg is tudom érteni, hiszen témacsoportok tanításához jártasság is kell a témákban, és ez a tanárképzésnek nem volt része, feltételezem.

Maga az ötlet nagyon tetszik, amennyire lehet, én is próbálom az órákon kontextusba helyezni a tananyagot, összekapcsolni a világban folyó dolgokkal. De kaptam én is egy gyomrost, mert az állt a hírben, hogy a frontális órákat (mikor a tanár beszél) teljesen fel akarják számolni.

Magabiztosan merem állítani, hogy bizonyos létszám fölött nem igazán működik más, mint a frontális óra. Meg egyébként is: a történelem tárgy esetében kimondottan jó, ha az embernek jól megy a beszéd: előadni egy történelmi eseményt feszültséggel, még a mostani felhozatalt is meg tudja fogni. Sokáig stresszeltem amiatt, hogy túl sok frontális órát tartok, és próbáltam minél több csoportmunkát összehozni, de az állami suliban meg sem próbálom, mert már az nagy eredmény, ha van felszerelésük.

Ráadásul még a szerencsésebbek közé tartozom bizonyos szempontból: azok a diákok is szeretik a földrajzot, akik bukásra állnak nálam, tehát nem lehet lesöpörni a problémát azzal, hogy érdekesebb órákat kell tartani, és akkor hoznak felszerelést. A probléma ennél összetettebb.

Ha valami nem a kultúra része, akkor nem a kultúra része. A finn próbálkozásban az a legjobb, hogy nem néhány tantárgy esetében próbálják ki a témamodulos rendszert, hanem az egész rendszert lecserélik. Tehát azonos elvek és elvárások érvényesülnek az összes tanárnál, ami mindenképpen a siker titka.

Idehaza sokféle óravezetési stílus keveredik az iskolákban, és nem csak a tanár személyisége szerint, hanem a tantárgy jellege szerint is. Nyelvórákon a páros munka, csoportmunka teljesen nyilvánvalóan megy, és hát tegyük hozzá: a nyelvórán fél osztályok vannak csak. Matekot tanítani egészen más, mint történelmet.

Harmincfős osztályban eddig egyetlen egyszer tudtam csoportmunkát levezényelni: a gyakorlótanításom alatt, mikor az igazgatóhelyettes - a vezető tanárom - bent ült. Illetve néha a dolgozatírás is csoportmunkába fullad, ami a tanári tekintélynek árt ugyan, de az a nyomorult félkegyelmű legalább abban a pillanatban kellően motivált ahhoz, hogy kiderítse, miért fontos a rétegvíz védelme, vagy ami éppen ott van a papíron kérdésként. Vagy mikor a telefonján beírja a google-be az esszékérdést, és összerak a netről egy fogalmazást. Díjazom ésszerű keretek között.

De nyitott voltam erre normális órán is: a szél felszínformálásának megértéséhez mindenkivel elővetettem a telefont, és rákerestünk az Antelope kanyonra, ami esetlen facebookolásba és snap chatbe fulladt (rólam is készült kép). Persze formálisan jól alakultak a dolgok: mindenki előtt ott volt a telefon, és csöndben dolgoztak. A legfrappánsabb kommentek megírásán.

Olyan órát is tartottam nemrég, hogy befogtam a számat, és csak járőröztem, fegyelmeztem, nekik pedig 5 szaros kérdésre kellett megtalálni a választ a tankönyvükben. Szövegértés fejlesztése, problémaközpontú gondolkodás, satöbbi. Hallottam, ahogy horpad a fejük befelé, az én idióta kérdéseimre nem lehetett az alfejezetek első mondatával választ adni, úgyhogy ilyet máskor is csinálni fogok, de következő órán az ezekre a kérdésekre adott válaszokra éppúgy nem emlékeztek, mint bármi másra. Igaz, ez már krónikus szint: a múltkor az egyik csaj arra nem emlékezett, hogy az előző órán a barátja megtépte. Nézett rám, miről beszélek. Pedig azt hittem többet nem ül mellé.

Szóval mi hatékony, mi nem?

Eleve minek tanítunk olyan dolgokat a gyerekeknek, amire semmi szükségük nem lesz, igaz? Azért tanítok nekik földrajzot, hogy legyen munkám, ugye-ugye? Én a finneknél is radikálisabban látom a dolgot: kilencedik osztályban egy év fizikai munkára küldeném a diákokat. Ne tanuljanak iskolában egyáltalán. Kóstolják meg az önállóságot, nehezedjen rájuk kicsit a valóság - kontrollált keretek között -, aztán majd később folytatják a tanulmányaikat tizedikben, sokkal nyugodtabban. Az egész iskolarendszer széllel szembe megy, próbálja megfékezni a zabolátlan tenni akarást, ahelyett, hogy mederbe terelné.

Persze világos: százezer diáknak nem lehet értelmes munkát adni, a munkahelyi visszaélésektől a képzettségen át a munkahelyek hiányáig ezer probléma van, de akkor is itt van a kutya elásva. A diákok nem akarnak iskolába járni.

Ilyen körülmények között az ember hiába magyarázza, hogy nem a tantárgy a fontos, nem is az, amit megtanul, hanem csak a tény, hogy tanul. Mint a fekvőtámasz esetében: a fekvőtámasz révén erősödik a kar, önmagában a fekvőtámasz teljesen improduktív, nem olyan, mint a homokzsák pakolás. Mégis belátjuk, hogy fekvőtámaszozni hasznos dolog. Tanulni is hasznos dolog: fejlődik az akaraterő és az agy, mint szerv. Ügyesek a finnek ezzel a téma-modul dologgal, de az iskola célja inkább a fejlesztés, a diák célja pedig a tanulás, én inkább ebbe az irányba tapogatóznék. Amíg a diák célja a tanulás megúszása, az iskola célja pedig a tanulás kikényszerítése, nem vergődünk ki az évszázados problémából, akkor sem, ha az iskola csupa érdekességet tár a diák elé. Mert ugye kinek mi az érdekes? Tehát konszenzus kell a diák és az iskola között.

Az angol rendszer például jól hangzik, hogy a 16. életév betöltése után otthagyhatják az iskolát, AMENNYIBEN találnak munkát, vagy tanfolyamot. Viszont valójában ott is ugyanilyen siralmas a helyzet, ha nem siralmasabb, dacára a jó ötleteknek.