Történelemtanárnak lenni az utóbbi években kimondottan kínszenvedés. Mikor látod egymás után megtörténni kicsit másként azokat a dolgokat, amik már megtörténtek egy másik korszakban, egy másik országban, fásulttá tesz.

De azon még fel tudom rántani magam, hogy a demokrácia ellenére mennyire nem lehet számítani a lakosságra, ha valami veszélyt kell elhárítani. Mikor néhány százan tüntettünk az alkotmánybíróság felhigítása és a gránitalkotmány ellen, akkor is pont olyan csalódott voltam, mint a most hétvégi tüntetés kapcsán. Ha annak idején annyian vonultunk volna az utcára a jogállamiság védelméért, mint a netadó elleni tüntetésen, akkor az elmúlt évek egészen más keretek között és egészen másképp alakultak volna. A reggeli közben összetákolt, és délben megszavazott törvényektől megmenekültünk volna például, egyetlen példa a két-háromhetente befutó botrányos dolgok közül.

Bár a Jobbik hivatalosan nem támogatja a terrorveszélyes alkotmánymódosítást, rohadtul nem értem a magyarországi nyugalmat. Tényleg ment már át kétharmados törvény úgy, hogy néhány ellenzéki képviselő távolmaradása segítette át. Nem akarom szapulni a netadós tüntetés együgyű tanulságát, mert éppen ez a gyengéje a demokráciának: nem várható el a teljes lakosságtól, hogy felmérje egy-egy ügy horderejét és lehetséges kimenetelét. Azt gondoltam viszont, hogy a terrorveszélyes alkotmánymódosítás van annyira világos és képtelen pofátlanság, hogy tömegek horkannak fel rajta. Tévedtem, de már feldolgoztam.

A római köztársaság-korban volt egy tisztség, a dictatori cím. Iszonyatosan sok párhuzam állítható fel közte és az új kormányötlet között, de végülis mindegy, ha ez csak keveseket zavar. Úgyhogy csak a cinizmus idegesít.

1. Egy kormány feladata az lenne, hogy biztosítsa a jó törvényeket az ország gazdasági és kulturális működéséhez. Megtervezi a költségvetést, amelyben elegendő forrást biztosít az államot segítő szervek számára, mint amilyen a rendőrség és a katonaság is. Ezek a szervezetek pedig a biztonság fenntartásán ügyködnek. Nem tartozik a kormányok feladatai közé a biztonság közvetlen biztosítása, "szükségállapot" (még nincs neve a gyereknek) bevezetésével. Itt kilóg a lóláb. Ha valóban őszinte törekvése lenne a kormánynak, akkor a rendvédő szerveket akarná felruházni rendkívüli helyzetekben rendkívüli mozgástérrel. De önmagát ruházza fel.

2. Az utóbbi évek terrorizmusában világosan látszódik, hogy azok az országok érintettek benne, akik megsértettek valahol valamilyen érdekcsoportot. Ha csak az Iszlám Állam európai tevékenységét nézzük, látjuk, hogy a muszlim lakossággal is rendelkező Boszniát leszámítva Kelet-Európában semmi sem történik. A kelet-európai országok forráshiány miatt nem űznek nagyszabású külpolitikát, jelképes mennyiségű létszámmal vesznek részt nemzetközi missziókban, így aztán nem nyúlnak bele semmiféle darázsfészekbe. A nyári-őszi események is azt mutatták, hogy Magyarország is kizárólag tranzitországként érintett a terrorizmusban. Ha a francia kormánynak telt volna be a pohár, és állt volna elő a mostani fideszes módosítási ötlettel, látnám az okát. De Magyarország nem veszélyeztetett olyan arányban, amilyen arányban korlátozná a hétköznapi életet a kormány. Ágyúval verébre. Arról nem is beszélve, hogy ha mégis célponttá válnánk, a legegyszerűbb védekezés az lenne, hogy megszüntetjük a célponttá válásunk okát, de ez már pacifizmus.

3. A módosítási javaslat egyszerre gumicsont és csodafegyver. Már nem emlékszem, ez előtt min voltam kibukva, mert most ezen rágódom. Tulajdonképpen gumicsontokat sem kell gyártania a kommunikációs csoportjuknak, mert egyik botrányos lépésük elhomályosítja a másikat. Ezzel a javaslattal viszont többről van szó, mint a korábbi lépést feledtető újabb kreténségről. Ez a javaslat nem a terroristákat korlátozná, hanem a lakosságot. Következésképp nem a terrorizmus ellen lehetne fordítani, hanem a lakosság akarata ellen, ha éppen forrósodna a talaj.

Ez a három magyar igazság. És a ráadás:

Halász János szóvívő így fogalmazott: "a baloldali pártoktól nem meglepő, hogy nem akarják megvédeni a magyar embereket, de az új fejlemény, hogy a Jobbik is szembefordult a magyar emberek érdekeivel". A kormány előszeretettel kezeli gyerekként az egyébként felnőtt lakosságot. Egy értelmes ember ha ilyent olvas, hajlamos úgy kezelni a dolgot, hogy a "magyar emberek" az valami elvont entitás, amit tetszőleges vággyal fel lehet ruházni, és így elengedi a füle mellett. A jövőben remélhetőleg úgy olvassuk majd az ilyen szavakat, amit valójában jelentenek: minket. Nekem a biztonság és a jogbiztonság az érdekem. A Jobbik ezúttal furcsa módon az én érdekemet is szolgálta, mert beleépítette volna a javaslatba a 4/5-ös felhatalmazást, mint kritériumot. Ez is egy ügy, amivel színt vallott a kormány: nem a terroristák ellen akarják a törvényt. Gondoljunk bármit a DK-ról, az LMP-ről, a PM-ről, az MSZP-ről, a Jobbikról, meg a többi ellenzéki pártról, de ha a bulinegyedben gépfegyveres terroristák gyilkolásznának, biztosak lehetünk benne, hogy megszavaznák a "szükségállapotot" (nincs neve). De a kormány azzal számol, hogy a képvieslők 4/5-t nem tudnák maguk mögé állítani. Képviselőkről beszélünk, a "magyar emberek" képviselőiről. Elég beszédes, ha a kormány nem hisz abban, hogy a magyar emberek képviselőinek 4/5-e támogatná őket egy általuk terrorveszélynek titulált helyzetben. Ez a ráadás.

És az istenáldás:

Hála Istennek a kormánynak jelenleg is elegendő és hatékony eszköze van a váratlan válságok kezelésére.

Most, hogy ismét távol vagyok a szakmámtól, eszembe jutott, hogy már fél éve meg akarom írni ezt a posztot. A regionális földrajz a földrajz azon ága, ami az egyes országok jellemzésével foglalkozik.

Az egész valahol a gimiben kezdődött, mikor az érettségi felkészítős csoportban a tanárom megkért, hogy Európa regionális földrajzáról tartsam meg én az órát, mert neki el kell mennie. Nyilván totális égés volt az egész, és csak egy hajszálon múlt, hogy nem pocóztak meg a többiek, de annyit sikerült leszűrnöm, hogy sokkal több értelme van az általános törvényszerűségekről és ösztönzőkről tanulni, mint a regionális variációkról.

Ma sincs másként a 7-es és 10-es tananyagban, mint útikönyv-szerű felsorolásban a legfontosabb kikötők és iparvárosok, egy-egy jelzővel felcímkézett egyéb települések, pl. "oktatási központ". A szocialista ipar korszakában még nem volt olyan feltűnő, hogy ez nem a legjobb megközelítés, mert valóban létezett az egyes városoknak tervezett funkciója. Manapság nincs szó funkciókról, profilról, de mégis kitapintható valami vezérfonal a vállalatok oldalán, ami alapján egy-egy gyárépítést eldöntenek. Ez a vezérfonal viszont annyira egyetemes, nemzetközi, hogy nem érdemes országonként külön-külön felsorolni a mutációit. Például a győri Audi-bővítés, az ott lévő egyetem és a bérszínvonal közötti kapcsolat ugyanúgy fennáll egy lengyelországi, vagy egy mexikói példában is. Helyesebb volna a regionális földrajznak nem a konkrét példákat felsorolni, hanem a példák mögött álló ösztönzőket.

Mikor állami suliban tanítottam, igyekeztem az egyes országok saját erőforrásait, ösztönzőit hangsúlyozni, de nem igazán hozott érdemi változást, ugyanazokat az üveges tekinteteket néztem. Ez persze egy másik probléma. Ezzel a törekvésemmel párhuzamosan mégis azzal foglalkoztam a legtöbbet, ami tulajdonképpen már nem is földrajz, hanem makroökonómia. Ez a tananyagban a gazdaságföldrajz elnevezést kapta. A nemzetközi hírekben megfigyelhető folyamatok megértéséhez lényegében erre van szükség, a tőke logikája vastagon felülírja a regionális földrajzot.

Egy lengyelországi textilipar mindössze lehetőség, de nem valóság. A regionális földrajz ezt úgy kezeli, hogy múlt időbe teszi, de le nem mond róla, mert tény, hogy Lengyelország kimondottan jó természeti adottságokkal rendelkezik a textiliparhoz. Más kérdés, hogy Kína ezen túlmenően kimondottan jó társadalmi adottságokkal is rendelkezik hozzá, úgyhogy lényegében lehúzta a rolót az európai textilipar.

Az utóbbi nyáron viszont nagyot fordult velem a világ.

A regionális földrajz szinte alig foglalkozik már a mezőgazdasággal, mert lényegében mindegy. Egyfelől a fejlett országok GDP-jének 1-3%-át adja, nagyjából ugyanennyivel járul hozzá a foglalkotatottsághoz, másfelől nagyon uncool téma. Az USA-ra jellemző a monokultúrás gazdálkodás, ennek tárgyalásakor tényleg jogos regionális különbségekről beszélni. De még az USA kapcsán is csak lóg a levegőben a regionális földrajz mezőgazdasággal foglalkozó alfejezete, és nem ad "hűha"-élményt annak elolvasása, hogy a Közép-Nyugat jellemző terménye a kukorica.

Ami a kukoricában érdekes, azzal a társadalomföldrajz foglalkozik: a nagybirtoknak kedvez, így a kisbirtokok beolvadnak a nagyokba, a vidék elnéptelenedik és totálisan eltorzítja az élővilágot a monokultúra. Hozzávehetjük a GMO-dilemmát és a kukorica szerepét a szuperkövérségben, de ezek egyike sem regionális földrajz. Ez inkább "meta-földrajz", valami olyasmi, ami sokkal inkább szól az emberi természetről, mint a bolygóról. Innentől fogva a regionális földrajz értelme minimálisra csökken, főleg, ha belegondolunk abba, amit a világban járva láthatunk: semmi különbség. A globalizációnak köszönhetően Marokkóban nagyjából ugyanazokkal a tapasztalatokkal elboldogul az utazó, mint amiket Európában összeszedett, de Japánban sem kimonóban mászkáló emberekkel kell a szamuráj-etikett segítségével kommunikálni.

Ha egy élelmiszerboltba bemegyünk, évszaktól függetlenül mindig találunk paradicsomot és paprikát, szőlőt, és más romlandó gyümölcsöt, aminek hagyományosan megvolt a szezonja. Fölösleges a magyar mezőgazdaság unalmas emlékeit belevenni a tankönyvekbe, a makói hagyma semmivel sem szebb a holland aquapóniában termesztett hagymánál, márpedig ha a hollandoknál tudnak hagymát termeszteni, vagy Izlandon kivit, akkor tényleg mi értelme a regionális földrajznak? Akkor mindenhol lehet minden, ahol mégsincs, oda elviszik, és kész.

A nyáron azonban megtudtam valamit. Az eper az évkör első gyümölcse, ráadásul az egész évkor egyik legfinomabb gyümölcse, szóval 600-900 forint körül adják kilóját, ha érik. Ausztriában 4 eurótól indul kilója, de adnak érte akár 7 eurót is. Az eper egy szapora növény, a telepítés első évében már megközelítőleg olyan hozammal számolhatunk, mint a későbbi években. Ehhez jön hozzá még az infó, hogy egy hektáron már megterem annyi eper, ami kedvező évben akár 10 millió forintot is érhet. Szóval a magyar sikertörténethez annyi kell csak, hogy vegyen az ember egy árverésen egymillióért egy hektárt, már abban az évben behozza az árát, és mehetünk nyaralni Dominikára. Ennyi volna?

Természetesen nem. Mikor az ember a nagybani piacon van, és az ország minden részéről érkező termesztők eprét végigkóstolja, hatalmas különbségeket érzékel. Szemben az emberrel, az epernek egyáltalán nem mindegy még egy ilyen kis térségben sem, mint amennyit Magyarország lefed, hogy azon belül hol van. A talaj tápanyagtartalma, szerkezete, a napfény, a szél, a hőmérséklet és a csapadék erősen keretek közé szorítja a fajtaválasztást. Kereskedelmi szempontból pedig még nagyobb fejtörés vár rájuk: olyan fajtára lenne szükség, ami mindenekelőtt szép, még ennél is fontosabb, hogy bírja a szállítást, és nem utolsó sorban finom. Somogyból jött olyan eper, ami visszapattant a földről. Nem állítanám, hogy rosszul bírta az utat. Ha az igen finom Asia fajtát termesztette volna a termelő, nagyjából Siófok magasságában már készíthette volna a lekváros üvegeket elő. Ezzel szemben a lajosmizseiek bátran teherautóra rakhatják a kényesebb és tetszetős fajtákat, mert Budapestig igazán kibírják. Hogy aztán a kiskereskedő milyen állapotban teszi ki a pultra 300 kilométerrel arrébb, az másnak okoz fejfájást. A regionális különbségeknek ezzel még nincs vége. Történetesen azt is megtudtam, hogy az eper szűk keresztmetszete, ami bírja az utat Ausztriáig, és finom is, milyen hatást vált ki Ausztriában. Elsöprőt. Sok pénzt megadnak érte. Az igazság az, hogy a regionális földrajz alaposabb munkái megemlítik, hogy Ausztriában is termesztenek epret. Epret termesztenek még Lengyelországban, Szlovákiában, Csehországban, Németországban és még sorolhatnám. Klasszikus regionális földrajzos értelmetlen felsorolás.

Viszont ha az egyetemi tankönyveknél közelebb toljuk a szemünket az eperhez, a diverzitás és regionális különbségek káprázatos kertje tárul elénk. Abszolút van miről "regionális földrajzozni". Ausztriában Steiermarkra mondják azt, hogy Ausztria zöld szíve. Dunát lehet rekeszteni a pannon klíma kisugárzásáról, napfényes lejtőkről ódákat zengő promóciós anyagokból, és mégis az egész egy kalap szomorúságot sem ér, ha az ember megkóstol mellé egy magyar gyümölcsöt. Hozzáteszem: nem mindegy melyik magyar gyümölcsöt melyik magyar vidékről.

Ezzel együtt is nyilvánvaló, hogy néhány magyar vidék termőföldje, a földrajzi szélességével és hosszúságával járó éghajlati jellemzője abszolút versenyelőnyt jelentenek más régiókkal szemben. Ettől még nem tűnik el a tőke törvénye, mert az intenzív óriásbirtokokon termesztett mutatós, jól szállítható és tárolható gyümölcsök okoznak kisebb veszteséget az áruházláncoknak, tehát ezek kerülnek a polcokra. A spanyol, görög, olasz importok ezért sincsenek köszönőviszonyban sem az igazi spanyol, görög és olasz gyümölcsökkel. Ez ugyanaz a "meta-földrajz" jelenség, mint amiről fentebb írtam, vagy mint ami a ruhaiparban felülírja a szinergia logikáját. Mégis, ha a transznacionális vállalatok kaptafa-elvű világát leválasztjuk a földrajzról, és elmozdulunk hippi irányba, a "helyi termelőkre" és a "kézműves szcénára" figyelünk, akkor meglehetősen színessé válik ismét a regionális földrajz. Újra felfedezhető a Föld, ha nem azt kérdezzük, mit ad Brazília a világnak a hipermarketekben, hanem hogy mi rejlik Brazíliában, mit adhatna Brazília, ha leválasztjuk a tőke logikáját.

Ausztria Spanyolországból importálja a paradicsomot, mert azt éri meg. És éghajlati okokból a kiskerti spanyol paradicsom valószínűleg még a magyar paradicsomnál is finomabb. Mégis a látványban első, ízben másodosztályú spanyol importparadicsom mellé első osztályú alternatívát nem ugyancsak Spanyolországból érné meg Ausztriába vinni, mert az már nem bírná az utat. Honnan lenne érdemes tehát primőr paradicsomot importálni az osztrákoknak?

Ez esetben tényleg felfedeznivalóról van szó, tényleg kutatni valóról, ezeknek a lehetőségeknek a feltárása nem kivitelezhető a 19. század romantikus utazós-fényképezős módszereivel.

Fantasztikus példám is van, hogy bár 2016-ot írunk, de a regionális földrajz mennyire kullog a önmaga mögött: Almáskertet akarok magamnak. Azt szeretném, ha itt Kőszegen, vagy Kőszeg környékén lenne almáskertem, de nem mindegy sokminden. Eleve nem Kőszegen szeretnék almáskertet telepíteni, ha kiderülne, hogy Kőszegen nem megfelelők a viszonyok. Szabolcsról a hagyományos földrajz már megállapította, hogy almatermő vidék, de a 21. században ezt el tudnám képzelni adatbázis-alapú szintézis segítségével. Kőszeg talajszerkezetét, talaj tápanyag-tartalmát, csapadékmennyiségét, napsütéses óráinak számát, szélerősségét egybevetni néhány almafajta igényeivel. Ha exportra akarnék termeszteni, nagyjából költségvetési kérdés lenne, hogy mennyi pótszert kell majd fecskendeznem a szuperintenzív ültetvényembe. De almaborhoz kéne az egész, és így kulcskérdés a zamat. Nem alaptalan elvárás a magyar földrajztudomány felé, hogy összeállítson egy adatbázist Magyarországról, de elég menő lenne, ha csinálnának egy ilyet az egész Földről. Így könnyen telepíthetnék oda almafákat, ahol a Föld legfinomabb almái teremnek majd.

Összességében ebben látom a regionális földrajz célját és értelmét. Természetesen meg tudom szerezni azokat az infókat, amik nekem kellenek, régen kiderítette már a magyar földrajz, hogy hol milyen a talaj és milyen a mikroklíma. Ami felé tovább lehetne vinni az egészet az, hogy ezekből az adatokból kimutassuk a helyi előnyöket. Ezt még tanítani is érdemes lenne, sőt, még jobb lenne azt tanítani, hogy ha az ember például eperföldet akar, hogyan válassza ki a sikert valószínűsítő helyet.

Az almabor kóstolásnál külföldön sincs kialakult protokoll, bár kézműves körökben igyekeznek a sima borkóstolás metódusait alapul venni, elvégre erjesztett gyümölcslé egyik is, másik is. Én viszont nem erről akarok írni, hanem a saját almabor próbáim kóstolásáról.

Eljött végre a december, izgatottan mentem le a verembe átfejteni és palackozni néhány vödrömet, de sírás lett a vége. Amit egy hónapja palackoztam, önthettem mind ki a fűre. Az üvegben lévő szénsavas cider gusztustalan zöld színű lett. Az ecetem is mutatott erre hajlandóságot az elmúlt hónapokban, de reméltem, hogy csak oxidációról van szó. Viszont a bor íze is fémes volt, így kétség sem fért hozzá, hogy a megzöldülő almabor esetével van dolgom. A kérdés már csak az volt, hogyan kerülhetett réz a lébe?

Szerencsére a tisztaságra nagy gondot fordítottam, bár a pince pince marad, főleg úgy, hogy nem vagyok sűrűn otthon. A vödrök kifejezetten élelmiszer minőségű erjesztő vödrök, úgyhogy azokkal nem lehetett gond. Adalékot nem adtam hozzá, de a következő dolgok kivédését szolgálták volna:

- kén a megbuggyanás ellen

- élesztőgomba a kiszámítható íz érdekében

- élesztő tápsó az élesztőgombáknak

- cukor a magasabb alkoholfok érdekében

Megbuggyant bort is csináltam fél literrel, csak hogy lássam, milyen az, és megmondhatom, hogy nem zöld színű, hanem zavaros de sárga ugyanúgy, mint a rendes almabor. Tehát azt is kizárhatom, hogy az adalékanyagok hiánya okozta a zöldülést. Amivel még érintkezett az alma, az a kiskés, ami rozsdamentes volt, aztán a szőlőprés, ami már nem olyan egyértelmű dolog, és végül a daráló. A prés vasból van, de zománcfestékkel fedett, bár kis részen érintkezik az almalé a prés tengelyével. Jövőre úgyis szeretnék egy nagyobb prést, és akkor az felsőtengelyes lesz, nem olyan, aminek a kosarában áll. A szakkönyvem azt írja, hogy a vassal való érintkezés feketedést okozhat, és az még kezelhető zab hozzáadásával, mert a zabszemekre kicsapódik a vas.

A réz viszont hatalmas gond, mert nem orvosolható semmivel, megtörtént és kész. Történetesen már daráláskor láttam, ahogyan a daráló dobjáról apránként lemarja a savas almalé a festéket. Nem értettem, mi a frászkarikának festették be egyáltalán, mindenesetre két fekete csík fut a darálódob két szélén. Darálás után pedig mindig gondosan elmostam a darálót, aztán száraz ronggyal letöröltem, és néhány darálás után világosan látható volt, hogy a darálódob horganyzott sárgaréz-ötvözetből van, amiről a horganyt itt-ott lemarta az alma. 2,8-3,2 között van az almalé PH-ja, legalábbis amikkel én dolgoztam, és ez természetesen barátok között is rohadt savasnak számít. Ez pedig óriási konstrukciós hiba. Be kell ismernem, hogy senki sem állította, hogy alma darálására is jó a répadaráló, de attól még egy daráló dobját nyugodtan csinálhatták volna rozsdamentes acélból. A szomorú ugyanis az, hogy a vaterától kezdve az OBI-ig mindenhol ugyanezt a szart lehet kapni:

Egyébként sem praktikus, mert a daráló csúszdája a két szélén ha 2-2 centivel magasabb lenne, nem hullana a rendesen alá nem tolható vödör mellé a pomáz. De hogy borítékolhatóan tönkreteszi az ember munkáját, az nagyon elszomorító. Ez egy magyar gyártmány mellesleg, ebből is látszik, hogy a nemzetiség nem jellemvonás, nem garancia semmire.

A rezes ciderem egyébként ihatatlanul keserű, de érezni benne az almát. A többi próba ízéről itt írtam.

Furcsa észrevenni magamon, mennyire felidegesít az orosz vadászgép kilövése körüli orosz propaganda. Utoljára serdülőként éreztem ilyen tehetetlen dühöt, pedig a serdülőkori düh kimondottan ciki, ráadásul már a magyar belpolitikát is sztoikus nyugalommal tudom figyelemmel kísérni évek óta, az orosz gép lelövése pedig annyira nem tartozik rám, hogy egy udvariatlan poénon is jobban fel kéne horkannom. Mégis rohadtul felhúz, hogy minden reggel arról olvasok, Törökország mekkora kígyó (így!). Akkor különösen elgurul a gyógyszerem, ha ezt magyarul olvashatom.

1. Erdogan egy pöcs

A legtöbb politikus a múltban él, és a múlt sémáiból építi fel a vízióját, és közülük is az Erdogan- meg Putyin-féle illiberális politikusok azok, akik teljesen korba nem illő módon birodalmakat akarnak építeni. A 19. században is gáz volt ez, de akkor mindenki így csinálta. Most globális cégekkel lehet a legtöbbet elérni: nem köti a kezüket például a nyilvánosság. Kis-Ázsia régi dicsőségének visszaállítása (minthogy jól láthatóan ez a cél) pontosan azt fogja eredményezni, amit ígér: a régi dicsőség visszaállítását. Régen ami elég volt, az ma már nem az, például háborúkkal és odacsapkodással nem javul az egészségügyi ellátás, befolyásos politikai hívek pénzzel tömködésével pedig nem emelkedik a kultúra. Erdogan álmai csak járulékosan hoznak a törököknek gazdasági hasznot, egy sikeres török exportcég leginkább az előnyös termékeinek köszönheti a sikerét, másodsorban a politikusoknak, akik közvetítettek. Jó termékek nélkül nincs piacszerzés. Következésképpen ha Erdogan a szultán, ha más, a török gazdaság mindenképpen bővülne, amíg a gazdasági szereplők így játszanak, és a politikusok megteszik a diplomáciai teendőjüket. Erdogan a gazdasági szereplők sikerét a sajátjaként tünteti fel. Ami valójában őt illeti, az a nacionalista látványpolitika, mint amilyen az orosz gép lelövése is volt. Elég lehangoló, ha egy állampolgár önérzete az ország vezetőjétől függ, nem pedig az állam kultúrájától. Mi lenne a magyarokkal, ha Orbán Viktor politikája miatt kéne egyenes háttal sétálni külföldön? Persze könnyebb elviselni a nyomort, ha a saját kiszolgáltatottságunkat egy harcias megalomán vezető csinnadrattájával enyhítik. Erdogan tehát egy pöcs, mert a jelentőségét túlméretezi, és amire igazán szüksége lenne az országának, azt nem biztosítja, nem is látja.

2. Erdogan is lelőhet gépeket

Ismerek orosz embereket, és emberek ők is. Van, akit kedvelek, van, akit nem. Nem általánosítok. Az orosz történelmi hagyomány azonban mégiscsak okoz valami kollektív sértődöttséget a Nyugattal szemben, amit aztán olyan magasságokba tudnak a politikusok tupírozni, hogy még egy magyar talpas is megsüvegeli. Ami nekünk '56, Trianon, '48, meg a "Habsburgok élősködése", az nekik a magukra hagyatottság, a lekezelés és lenézés nyugatról nem egy-egy évszámhoz kötve, hanem állandóan. Így ha a Nyugaton bárki bármiféle ellenséges gesztust tesz, beindítja a "minket megaláznak" programot, függetlenül attól, hogy mi a kénküves menküről van szó. Ha a lengyelek nem köszönik meg a szovjet megszállást, Vlagyivosztokig szólnak a tamtamok az orosz önfeláldozást leköpő pökhendi nyugati mentalitás miatt. Erdogan lelövi az orosz gépet, most Oroszországot megint magára hagyták, Oroszországot megint leköpték. Ha hagyomány lenne náluk, most a véres kardot hordanák körbe az országban alvás nélkül. Nem akarok belemenni, hogy Törökország mennyiszer kérte már az oroszokat, hogy kerüljék a határt, és az oroszok mennyiszer szartak rá, hiszen Törökország is sértett már határt. Viszont az orosz gép kilövésétől nem kell eljátszani még a hattyú halálát, mindenki tudta, mivel fenyegetőzött Törökország hetek óta. Vidéken tudjuk, hogy ha egy kapura ki van írva, hogy vigyázz, a kutya harap, az többnyire csak duma, de inkább nem megyünk be egy kertbe csak úgy. Törökország most harapott, benne volt a pakliban. Ugyanígy Oroszországnak is joga van megvédeni a légterét, legközelebb ő is lője ki nyugodtan a kéretlen berepülőket. Persze ugyanígy az angolok is lepuffanthatnák az odalátogató orosz gépeket, ha már a sértéseknél és leköpéseknél tartunk.

3. Senkire sincs szükség Szíriában

Oroszországban a Kreml befolyása alatt van a legtöbb sajtótermék, így az egész ország fejét tömhetik azzal, hogy "pontosan" hogyan történt az eset. Hogy Magyarországon ugyanezek a baromságok miért terjednek, rejtély. Aztán túl azon, hogy az orosz gép nem sértett légteret, sulykolják azt is, hogy Oroszország mekkora hős, hogy végre tesz valamit az ISIS ellen, szemben Amerikával, aki csak a tökét vakarta éveken át. A magyar facebookon is jelentős azoknak a hordája, akik szerint Putyin volt az, aki megfékezte az Iszlám Államot. Törökország ilyen módon arra az országra támadt rá (ne szépítsük), aki az egyetlen küzdő szereplő a terrorizmus ellenes táborban. És most Törökország lábon lőtte az utolsó keresztes lovagot. Mit lábon, lágyékon!

Arról mélyen kussol a Kreml, hogy a bombázásainak és támadásainak jó ha 5%-át kapta az Iszlám Állam, az összes többi a NATO-val kooperáló ellenzékre jutott. Ordas nagy hazugság, hogy Putyin harcol az Iszlám Állam ellen. Azt írják az orosz sajtóban, hogy Törökország a terrorsiták szövetségese, de arról nem írnak, hogy Putyin szövetségese Asszad, aki a hatalomhoz annyira ragaszkodott, hogy most 20 millió szírből 10 millió él.

Nem mintha Törökország nem szarna nagy ívben az Iszlám Államra, és nem dörzsölné a kezét örömében, ahogy a kurdok nyaka körül szorul a hurok.

És nem mintha a NATO-t bárki kérte volna, hogy Asszad ellenzékét támogassa.

Ha Szíriát békén hagyták volna 2011-ben, akkor vagy lett volna elegendő társadalmi támogatottsága az arab tavasznak, vagy nem. Így, hogy a CIA tolta az ellenzéket hátulról, Asszad is kapott a háta mögé támogatókat (Oroszország, Irán, Hezbollah). Ha ez nincs, és a küzdőtéren csak az ellenzék és csak Asszad támogatói vannak, néhány hónap alatt meghátrált volna valamelyik fél, és folytatódtak volna a szürke hétköznapok.

Ha a NATO kiszállna az ellenzék mögül, az ellenzék összeomolna, és véget érne a polgárháború.

Ha Oroszország és Irán kiszállna Asszad mögül, Asszad összeomolna, és véget érne a polgárháború.

Rég nem a szírek döntése, mi történjen. Miközben mindenki a szírekért van ott. A szírek meg már eljöttek onnan.

4. Putyin nem a magyarok barátja

Semmi köze ehhez a témához, de a héten újabb adag agyzsibbasztó kommenteket olvastam anélkül, hogy akartam volna, és ismét lefolyt az arcom a hülyeség fokától. Mikor hazafias hévvel védik magyar emberek Putyint, legszívesebben kiszabnám a routert a falból, a számítógépemet pedig kihajítanám az ablakon, hogy soha többet ne kelljen tudnom a magyar emlékezőtehetség siralmas helyzetéről. Íme a fiumei úti temető, József Attilával, Blaha Lujzával, Batthány Lajossal, Deák Ferenccel, Rubik Ernővel, Kandó Kálmánnal, Mednyánszkival egy földben fekvő megszálló orosz katonák vörös csillagos sírjaival. Vörös. Nem eufemisztikusan aranyszínűre festett, hanem vörös, úgy vörös, mint Szovjetunió, mint megszállás, mint '56 leverése, mint kínzókamrák, mint kifosztás, mint vissza nem fizetett tartozások. A sírkertet Putyin újíttatta fel, és ő is avatta fel, nem tudom hogyan lehet ezek után Putyint a "magyar nemzeti ellenállás" ikonjává emelni. Putyin magyar szemszögből egy tróger, nem több.