Robi mesélte, hogy nézett valami tévéműsort, amiben az önkormányzati választások plakátjait dugiszálták a járókelők orra alá, és nem tudták megmondani, kinek az ocsmány képét látják. Erről eszembe jutott egy hasonló dolog, hogy megkérdeztem az osztályt, ahol most a világ nagy dolgaival foglalkozunk, hogy miért sújtotta az Unió szankciókkal Oroszországot. A válasz: néma csöndben lapított egytől egyig mindegyik a padon. Az egy dolog, hogy fölfedeztem, hogyan tudok csöndet teremteni, de egyúttal el is keseredtem.

Gondolnám, hogy a média jól végzi a dolgát, és csupa érdekességet tár elénk nap, mint nap. Ha egy hír lecsengett, többé akkor sem veszik elő, ha még egyébként folytatódik a buli: mindig friss izgalmakkal kell szolgálni. Ehhez képest nem tudok mást okolni, mint a nagy információ zajt, hogy egyszerűen be sem megy a fülükbe semmi.

Négy tanórán keresztül újra meg újra visszatértem a kérdéshez, hogy miért nem mehet magyar alma Oroszországba, és végül az ötödik órán többé-kevésbé visszabüfögték a végletekig lebutított és absztrahált láncolatot: szeparatista megmozdulások Ukrajnában - orosz beavatkozás Ukrajnában - uniós szankciók Oroszország ellen - orosz embargó az Unió ellen. Hírportált egyikük sem olvas, Facebookon néha találkoznak hírekkel, de volt öt gyerek az osztályban, akik csak akkor hallanak híreket, ha beszűrődik a szobájukba a híradó. Mindezt úgy, hogy három hete feladtam nekik, hogy olvassanak gazdasági híreket, és minden óra elején átbeszéljük ezeket. Szóval az eminens gyerek felkészül, a többi két hónapos hírekkel néha be-bepróbálkozik, egyszóval olyan szintű érdektelenséget tapasztalok a világgal kapcsolatban, hogy beszarás. Gyorsan hozzátenném, hogy az óráimon 90%-os a figyelem és az aktivitás, szóval megteszik odabent, amit kérek, de a világot úgy ahogy van leszarják. Ami a világból kell nekik, az ennyi: hogyan kell pénzt szerezni. Sőt, inkább így: pénz.

Nem állítom, hogy régen ennél jobb volt a helyzet, most mindenesetre kiderült számomra, hogy semmit nem tudnak, ami kicsit is keretbe foglalja a kárpát-medencei végnapjainkat. Visszakanyarodva a plakátos ügyhöz: bármerre mész, mindenhol ronda politikusok vicsorognak rád, de egy hónap sem elég arra, hogy megjegyezd: az a cukorfalat a fideszes jelölt, az a komoly férfi a jobbikos, az a nyomorult pedig az LMP-s.

Erről ez jut eszembe:

Ma autóval mentem munkába bicikli helyett. Tanulságok:

Talán elmaradott vagyok, de csak 3 hónapja van okostelefonom. Féltem, hogy én is olyan nyomi leszek, aki társaságban előveszi, és elkezdi csekkolni a Facebookját, de szerencsére annyira mélyen belém ivódott, hogy a gépemen intézem a netes dolgokat, hogy nem használom a mobilomat többször, mint korábban. Egyedül a levelezésemben látszik a tendencia, hogy a telefon hosszú távon néhány szokásomat meg fogja változtatni. Például - és ez a poszt apropója - minden korábbinál jobban odafigyelek a hírlevelekre.

Elég fain hónapot sikerült zárni a mai nappal. A célkitűzésem az volt, hogy megnöveljem a hivatkozásokból származó forgalmat (belinkeljenek fontos oldalakra), és ezzel összefüggésben megnöveljem a Google felől érkező forgalmat. Az elsődleges reményem az volt, hogy Facebook nélkül felhúzzam 400-ra az oldalt. Sikerült. Sőt.

Ma egy hónapja, hogy a Gazétán komoly beavatkozásokat tettem. Eredményes 30 nap volt. Elmagyarázom hosszan.